Az emberi egyetemesség nem igazolhatja azt, ami 2001 óta Afganisztánban történt

Azok is humanista, felvilágosult eszméket dédelgettek, akik húsz éve Afganisztánt, és tizennyolc éve Irakot megszállták, és átalakítani igyekeztek. Csakhogy TGM erről cikkében nem szólt.

Ritka alkalom mostanában, hogy Tamás Gáspár Miklós publicisztikát, vagy esszét ír, de a kabuli kivonulás kapcsán éppen ezt tette, még hozzá „hazai pályán”, a Mércén. A cikkben található, terjedelmes, de nagyon színvonalas elemzést az európai jobboldal felvilágosodás-és modernizmus-kritikus filozófiai irányzatairól persze mindenkinek ajánljuk. Különösen fontos az a megállapítása, amely szerint Carl Schmitt, Jacob Taubes, Ernst Kantorowicz vagy José Ortega y Gasset és Oswald Spengler eszméi végül elvezetnek ahhoz az elembertelenedéshez, ami korunkra is jellemző.

A cikknek azonban, mint minden ilyen bináris ellentétet felrajzoló írásnak komoly, elnagyoló hatása van.

Schiffer Andráson például – neve említése nélkül – jogosan kéri számon, hogy fideszes prominensekkel vitázva „migrációs bombáról” delirál, de ugyanitt Joe Biden kormányzatát és a nyugati vezetőket úgy általában felelőssé teszi az afganisztáni katasztrófáért.

Miközben TGM tehát legalább azt elismeri, hogy „sose lett volna szabad Afganisztánt és Irakot elfoglalni”, mégsem az ebből a következtetése, hogy olyan világot kell teremteni, ahol az imperialista háború lehetetlenné válik – ahogy azt most az én legnagyobb meglepetésemre is Biden elnök legalább valóban elkezdte tettekkel elérni – hanem az, hogy mindez az USA-t egyenlővé teszi a hidegarcú, harmincas évekbeli Kominternnel, ami cserbenhagyja a spanyol antifasisztákat, mintegy taktikai számításból.

Értem én, hogy kedvenc baloldali szerzőm folytatólagos viszonyítási pontja éppen az – amúgy nemzetközi szervezetektől teljesen mentes – harmincas évekbeli etatista őskáosz, és főleg a nácizmus terjedése teszi alkalmassá az elbeszélés párhuzamosságát.

TGM esszéjének lendülete ugyanakkor kitakarja a nemzetközi, globalizációkritikus baloldal egyik legnagyobb, húszéves mozgalmát: a nyugati háborúellenes mozgalmakat, amikor azt állítja: a nemzetközi szolidaritás érvényes formája a dél-ázsiai országban, vagy kiterjesztve a Közel-Keleten való beavatkozás, a korbács lóbálása, mint humanista eszköz.

Lehetséges, hogy Magyarország egyik legműveltebb filozófusa komolyan úgy gondolja, hogy a nyugati „puha” vagy „kemény hatalom”  pozitívan érintené az afgán, belarusz, és tágabban dél-ázsiai és kelet-európai humanista, kozmopolita emberek életét? Valóban? Éppen elég csak Ukrajna tragikus sorsára utalnunk, ha ezt cáfolni akarjuk.

És elég akár Irakra és Afganisztánra együtt is. A Bush-elnökség és épp a TGM által is említett Karl Löwith, Jacob Taubes és Carl Schmitt által inspirált Leo Strauss körülöttük sereglő neokonzervatív tanítványai ezeket mint „Isten városait”, utópiákat próbálták itt felépíteni a dzsihádisták és Szaddam Husszein diktatúrája után. Éppen tehát a demokratikus egyetemes humanizmus jegyében történt, ami ott történt, de félresöpörve megannyi hagyományt, viccet csinálva a felvilágosodás nemes eszméiből.

Ismert például, hogy az iraki siíta muszlim közösség (jelentős államalkotó közösség) szellemi vezetője, Ali Szisztáni ajatollah az őket is elnyomó, szunni többségű de vallásellenes Baath párt és Husszein uralmának összeomlása után azonnal alkotmány elfogadására összehívott nemzetgyűlést javasolt a megszálló nyugati hatalmak részére.

Ez az alkotmány pedig, amit a korban, 2003-ban a Guardian is ismertetett még (az újság jobb, szebb korában persze), a francia forradalom egyenlőségeszményére, és a Szisztáni szerint közös európai és muszlim felvilágosodás értékeire épült volna.

Szisztánit azonban a megszállók meg sem hallgatták, fehér, amerikai kormányzót jelöltek ki, aki az állam újjáépítése helyett kaotikus, szabadpiaci paradicsomot kívánt csinálni Irakból. Akiket pedig Szisztáni meg akart győzni, végül a fegyveres felkelés utolsó mentsvárába menekültek ehelyett Fallúdzsában. A vérontás változatos frakciók közreműködésével, éppen a nyugati gőg eredményeként, tulajdonképpen máig is tart.

Hasonló történetek százait el lehetne nyilván mesélni Afganisztánról is. A hanafita gyökerű, a gyarmatosításra válaszul megszületett, ultrakonzervatív  deobandi muszlim irányzat kegyetlen, barbár sária-értelmezését követő „tálibok” rezsimjénél aligha van persze rosszabb opció.

De éppen az egyik legkegyetlenebb alternatívája az volt, ami most kivonult. Csak a puszta számok alapján: a felvilágosult amerikai uralom katonai erői, és az őket támogató, valamiért még mindig széles körben körülrajongott afgán Északi Szövetség iszlamista milíciái délen, a pastu területeken az elmúlt húsz évben lényegében nagyobb szörnyetegek voltak a civil lakosság szempontjából, még akkor is, ha a városokat végül maguk mellé állították.

És így most – főleg a kivonulás ideológiai ellenfelei, tehát lényegében az amerikai média- és tudatipar révén – a városok tragédiáját megkapjuk, addig csupán a Trump-kormány alatt 3977 civilt és köztük 1600 gyereket öltek meg csak az amerikai légicsapások. Tehát még ebben a néhány rövid évben is körülbelül egyenlő a civil halottak száma a tálib felkelők és a nyugati szövetségesek között. De sok vidéken, a falvakban az Obama óta előszeretettel használt bombázódrónok jelentették a háborút.

Miféle humanizmus és felvilágosodás az, amihez ez kell?

És persze TGM kézenfekvő módon nevezheti dilettánsoknak és kegyetlen embereknek azokat, akik most, kétségtelenül a legkaotikusabb következményekkel ennek nagyjából véget akarnak vetni, de mégis belerondít a jó egyetemesség és a rossz, indifferens nacionalisták és konzervatívok, valamint „völkisch antikapitalisták” között felépített ellentétpárba.

Legyek tehát völkisch, ha a háborúellenes mozgalmakban részt vevők nagy részével együtt én is a katonai be nem avatkozás pártján állok. Ennek persze – és itt Tamás Gáspár Miklósnak teljesen igaza van – vannak humanista és egyetemes követelményei: én és minden más, logikusan gondolkodó ember ezért szeretném azt, hogy az EU és benne Magyarország az afganisztáni menekülők legnagyobb lehetséges számát befogadja: nem csak emberi minimum, de a politikai logika is ezt diktálja. A mi örökségünk, a mi felelősségünk és a mi megoldandó politikai problémánk a széthulló Közel-Kelet és Afganisztán jelenlegi állapota, erre viszont nem az új intervenciók erkölcsi megalapozása a válasz – mint ahogy nem is a cinikus elzárkózás.

Ezt a vitát tehát le kell folytatni. Még ha völkisch, avagy kispolgári cinizmussal vádolnának is érte.