Trump falának építését leállították. Hogyan akarnak kevesebb migránst Bidenék?

Joe Biden az USA történetének latin-amerikai ügyek tekintetében legjártasabb elnöke. A trumpi fal helyett egészen más megoldásokban gondolkodnak, mindenesetre megüzenték már az USA-ba menni szándékozóknak, hogy ne tegyék. Mit csinált elnöksége első fél évében Biden még Latin-Amerikában?

Mikor Donald Trump előző amerikai elnök időszakára gondolunk, különösen annak latin-amerikai vonatkozásaira, akkor a legnagyobb valószínűséggel a migráció megakadályozása érdekében tett lépései jutnak eszünkbe, első körben talán az USA déli határán megépíteni tervezett fal, amit Trump a választási kampányában még a mexikóiakkal akart kifizettetni.

A 3145 kilométeres határszakaszon felhúzandó falból végül mindössze 75 kilométernyi új védvonal épült meg, illetve 652 kilométeres szakaszon újult meg a korábbi kerítés, a költségeket pedig természetesen Washington állta. Gyakori témaként felmerülhet még esetleg Kuba, Venezuela vagy Bolívia is: az ottani baloldali rezsimekkel szembeni ellenérzés és az ebből következő döntések. Joe Biden kapcsán azonban talán még a régió iránt fogékonyabbak sem tudnak igazán karakteres elképzeléseket vagy projekteket említeni, talán mindössze azt, hogy a választási kampányban a Biden-Harris páros mindkét tagja egyöntetűen kritizálta a hivatalban lévő elnök döntéseit és általános hozzáállását a régióhoz, valamint az onnan érkező kihívásokhoz.

Mindeközben az USA határvédelmi szervezetének kimutatása szerint csak márciusban rekordszámú, közel 19 ezer nagykorú kísérő nélküli gyereket tartóztattak fel a határon.

Az illegális bevándorlók teljes létszámát tekintve, számuk április hónapban, több mint 170 ezer főnél tetőzött, ami 20 éve nem tapasztalt adat. Jelen cikk annak járt utána, hogy a Biden-adminisztráció első fél éve alatt milyen Latin-Amerikát érintő döntések születtek, mennyiben történtek változások, esetleg visszaigazodás a Trump-ciklust megelőző Obama-Biden időszakhoz. Migráció. Koronavírus. „Kertrendezés.”

Régi-új játékos a karmesteri pálca mögött

„Az előttünk álló kihívások hatalmasak. De ha létezik a politikai akarat, akkor semmi sem indokolja, hogy Közép-Amerika ne váljon a nyugati félteke következő nagy sikertörténetévé.”

Az idézet Joe Bidentől, az Egyesült Államok 47. alelnökétől származik, aki az USA történetének latin-amerikai ügyek tekintetében legjártasabb elnöke. Obama elnök Latin-Amerikáért és a Karibi-térségért felelős főmegbízottjaként számos alkalommal járt a régióban, és több e területen működő program beindítója és felelőse is volt.

A régióért felelős külügyes csapatát pedig szintén a területen magabiztosan mozgó szakemberekkel töltötte fel, a személyi állomány tekintetében tehát úgy tűnik, hogy Washington mindent elkövet, hogy pozitív irányba mozdítsa el a korábban legjobb szándékkal is csak nyugvóponton lévőként jellemezhető, sőt olykor inkább ellenségesnek mondható kapcsolatokat.

Migráció: erősödő kihívás a világ legnagyobb befogadó országában

Joe Biden elnökségének Latin-Amerika-politikájával szembeni általános elvárásokat akár úgy is összefoglalhatnánk, hogy

már az is előrelépés, ha a kormányzat nem a trumpi retorika szerinti terrorista, drogdíler vagy erőszaktevő megnevezéseket használja a régió lakosságára.

A valódi munka már Biden elnök beiktatásának napján, azaz 2021. január 20-án elkezdődött az állampolgársági törvény benyújtásával. A még jelenleg is elfogadás előtt álló törvényjavalat rendkívül széleskörűen tárgyalja a bevándorlás jelenségét és az az által előidézett kihívásokat, az elsősorban a Mexikóban és az Északi Háromszög országaiban (Guatemala, Honduras, El Salvador) jelenlévő kiváltó okok kezelésétől kezdődően, a már évek vagy évtizedek óta az Egyesült Államokban élő és dolgozó bevándorlók helyzetének rendezésén át, a határátlépések technikai és technológiai hátterének modernizálásáig. A tervek szerint az elnöki ciklus teljes egészét felülelő négyéves program megvalósítására 4 milliárd dollárnyi költségvetést irányoz elő a kormányzat. A program egyébként Biden elnök kampányának egyik sarokpontja, és egyben az egyetlen Latin-Amerikát érintő javaslata volt. 

Ezzel párhuzamosan a már említett „Trump-fal” építésének leállítása is megtörtént, jelenleg a hivatalos kormányzati álláspont az, hogy az építkezés és az előkészítő tevékenységek felmérése és felülvizsgálata zajlik, fotók tanúsága szerint azonban a munkagépek már több helyen is levonultak az építési területről. A fal kérdése egyébként jóval összetettebb kérdéskör, hiszen védmű (kerítés) eddig is volt sok helyen, ez tehát nem Trump találmánya, és nem is ördögtől való ötlet, mindemellett pedig a limitált humán erőforrással rendelkező határmenti települések seriffjei sorra úgy nyilatkoznak, hogy

a fal, illetve olykor már maga az építkezés is tehermentesítette őket egy-egy szakasz felügyelete vonatkozásában, így többet tudtak figyelni a belterületekre, így javultak a bűnözési statisztikák.

A migráció kapcsán egyébként úgy tűnik, hogy a Biden-Harris-adminisztráció a push&pull-faktorok – így nevezi a szaknyelv a migrációt kiváltó okokat, melyek vagy taszítják (push) az egyént egy helyről vagy vonzzák (pull) egy másik hely felé – másik oldalról történő megközelítésében látja a megoldást a migráció megoldására. Míg a Trump-kormányzat a pull faktorokat akarta befolyásolni azzal, hogy falat épít és lebontja a bevándorlókat segítő programokat, a Bidenék által eddig felvázolt elképzelések azt mutatják, hogy a jelenlegi adminisztráció a push faktorokra helyezi a hangsúlyt, és azon dolgoznak, hogy megváltozzanak a kiinduló országokat jellemző életkörülmények, a biztonsági helyzet, a munkaerőpiaci lehetőségek, hogy ne akarják elhagyni országukat azok a lakosok, akiknek ideálisabb körülmények között ez eszükbe sem jutna.

A helyzet kezelése érdekében Biden elnök márciusban felkérte alelnökét, Kamala Harrist a Közép-Amerikából induló bevándorlás, valamint elsősorban az azt kiváltó okok kezelésére. Az előkészítéseket követően, Harris június 6-án Guatemalát és Mexikót érintő látogatásra indult. Az első alelnöki út során először Guatemalavárosba ment, ahol tárgyalásokat folytatott Alejandro Giammattei guatemalai elnökkel elsősorban a csempésztevékenység, a drogkereskedelem és a korrupció visszaszorításáról. Az egyeztetéseket követő sajtótájékoztatón Harris alelnök egy korrupcióellenes munkacsoport felállítását, valamint egy 90 millió dolláros gazdasági segélycsomag felajánlását jelentett be.

A hírek azonban nem ezeket az eredményeket emelték ki az út első állomása kapcsán, hanem azt, hogy

Harris azt üzente azoknak, akik a régióból az Egyesült Államokba szándékoznak indulni, hogy „ne gyertek, ne gyertek”.

A bejelentést követően mind a republikánusok, mind a demokraták egyes képviselői a (közösségi) média több felületén is elítélték az alelnök által elmondottakat, Alexandria Ocasio-Cortez, New York demokrata képviselője pedig egyenesen kiábrándítónak nevezte az alelnök nyilatkozatát, aki egyébként maga is bevándorlók – indiai anya és jamaikai apa – gyermeke.

Harris útja ezt követően Mexikóvárosba vezetett, ahol Andres Manuel Lopez Obrador mexikói elnökkel találkozott, akivel saját elmondása szerint biztonsági kérdésekről, gazdasági lehetőségekről, vakcinákról és a migrációról cserélt eszmét. A tárgyalásokat követően számos megállapodást jelentett be az amerikai alelnök, többek között egy 130 millió amerikai dolláros, három évre szóló támogatási programot a mexikói munkaerőpiaci reform megsegítésére, valamint egyéb pénzügyi segélyeket Mexikó déli részének gazdasági felzárkóztatása érdekében.

A korábban megszokott megállapodások mellett a két fél együttműködést kötött közép-amerikai mezőgazdasági és ifjúsági programok beindításáról is, ami annak a jele, hogy Mexikó immár nem kizárólag kibocsátó ország a migráció tekintetében, hanem befogadó/célország is, így neki is érdeke, hogy az Északi Háromszög (ÉH) államaiból elindulni szándékozók inkább otthon tudják maguknak garantálni a biztonságot és a megélhetést. Az út során tető alá hozott pénzügyi támogatások egyébként függetlenek a két hónappal korábban bejelentett, Mexikónak és az ÉH országainak felajánlott mintegy 310 millió dolláros, részben humanitárius segélytől.

A körút minden előremutató megállapodása ellenére azonban ellopta a show-t és még a Demokrata Párton belüli is több kritikus megjegyzéseket kapott Harris azért, mert nem látogatta meg az USA-mexikói határt.

Az interjúk tanúsága szerint az alelnököt kissé felkészületlenül érte a kérdés, hogy miért nem utazott el a bevándorlási krízis egyik fő helyszínére, az amerikai közbeszédet nem sikerült meggyőznie, ezért az „elmaradást” végül Alejandro Mayorkas belbiztonsági miniszterrel egy június 25-i el pasoi úttal pótolta.

A közép-amerikai utat megelőzően, május végén egyébként Harris a közép-amerikai migráció kiváltó okainak kezelésére a privát szféra vállalatai és egyéb nemkormányzati szereplők felé intézett felhívást, amiben együttműködésre szólította fel őket. A cél érdekében pedig Partnerség Közép-Amerikáért néven nemkormányzati szervezetet hozott létre annak érdekében, hogy ez összefogja és koordinálja a terveket a gazdasági fejlődés elősegítése; a klímaváltozás, az oktatás, valamint az egészségügy kihívásaira való válaszok gyors megtalálása, illetve a hosszútávú befektetések és a munkaerőpiac megerősítése érdekében. A gazdasági élet 12 meghatározó szereplője, köztük a Mastercard, a Nespresso, vagy a Duolingo csatlakozott eddig a felhíváshoz.

Harris útját pár nappal megelőzően Antony Blinken külügyminiszter – egy február végi virtuális mexikói utat követően – egy costa ricai úttal nyitott a régió felé. A találkozó során azonban nemcsak a közép-amerikai ország elnökével, Carlos Alvarado Quesadával és külügyminiszterével, Rodolfo Solanóval tárgyalt, hanem részt vett a Közép-amerikai Integrációs Rendszer (Sistema de la Integración Centroamericana, SICA) állam- és kormányfőinek rendkívüli csúcstalálkozóján is, ahol több bilaterális egyeztetést is folytatott.

A SICA egy 1993. február 1-je óta működő, san salvadori székhelyű regionális szervezet, mely ahogy a nevében is szerepel, elsősorban a közép-amerikai államokat, a régiós együttműködés, a béke, a politikai szabadság, a demokrácia és a gazdasági fejlődés támogatása érdekében tömörítő integráció, melynek tagjai az ÉH mellett Nicaragua, Costa Rica, Panama, Belize, valamint a Dominikai Köztársaság (34 megfigyelői státuszú állam és nemzetközi szervezet mellett, melyek között a régió országaival együtt többek között megtalálhatjuk Tajvant, Katart vagy akár Szerbiát is).

A régióba vezető út ezt a néhány bekezdést olvasva akár könnyed, szinte magától értetődő kötelező körnek tűnhet, de ha jobban végiggondoljuk a migráció kapcsán legfontosabb négy közép-amerikai kibocsátót, kissé árnyaltabb képet kapunk, több politikailag kevésbé vállalható partnerrel és szituációval. A hondurasi elnök, Juan Orlando Hernández ellen például drogkereskedelemben való részvétel és korrupció miatt folyik nyomozás az Egyesült Államokban, míg testvérét, Tony Hernándezt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték az USA-ban, amit Hernández elnök egyszerűen „felháborítónak” nevezett.

Az ÉH legkisebb állama, El Salvador annak ellenére került összetűzésbe Washingtonnal, hogy 2019 júniusától Nayib Bukele, centrista-populista politikus került az elnöki székbe, aki azonban az utóbbi években egyre autoriterebb eszközökkel vezeti országát. Mindezek hatására a USAID, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala március elején felfüggesztette a segélyek folyósítását az el salvadori kormány részére, és azokat a továbbiakban a korrupció felszámolásáért és az emberi jogokért küzdő civil szervezeteknek juttatja el közvetlenül. A viszony elmérgesedését jelzi, hogy Bukele jó ideig nem volt hajlandó fogadni Biden elnök az ÉH államaiért felelős megbízottját, Ricardo Zúñigát.

Az utazás során végül felkeresett Mexikó kapcsán egyébként szintén több probléma felmerült, többek között, hogy a parlamenti és helyhatósági választásokra készülő államban 2020 szeptembere és 2021 júniusa között legalább 88, más források szerint 91 politikus és különböző pozícióért induló jelölt lett gyilkosság áldozata.

Koronavírus: kihívások és lehetőségek

Egy magát világhatalmi tényezőként aposztrofáló ország 2021-ben kezdődő elnöksége nem létezhet a koronavírus elleni küzdelemmel kapcsolatos nemzetközi szintű döntések, egyfajta „vakcinadiplomácia” nélkül. A téma különösen fontos a világnak abban a térségében, ahol mindössze 8 százaléka él az össznépességnek, viszont a koronavírus miatti halálozások közel 35 százaléka ide köthető.

Tekintettel tehát az aktívabb nemzetközi szerepvállalásra és humanitárius szempontokra, valamint a tényre, hogy a nagy rivális Kína, és limitáltabb mértékben, de Oroszország is több imázsépítő intézkedést hozott rászoruló országok kapcsán ingyenes vagy csökkentett árú vakcinák átadására, a Biden-kormányzat is hasonló lépéseket jelentett be már korábban. A felajánlott 20 millió adag Pfizer-, Moderna- és Johnson&Johnson-, valamint 60 millió AstraZeneca-vakcina 75 százaléka a COVAX-programon keresztül érkezett, míg a maradék 25 százalékot közvetlenül a rászoruló országok kapták meg. A közzétett információk alapján mindkét kategóriában szerepelnek latin-amerikai és karibi országok. Szintén júniusi bejelentés, hogy

a COVAX-kezdeményezésen keresztül Washington 500 millió dózist ajánl fel 92 alacsony és közepes bevételű ország számára, melyek között 10 latin-amerikai és karibi állam is található.

Az év elején egyébként, ettől kissé eltérően módon, a mexikói elnök kért és kapott „vakcinakölcsönt” amerikai kollégájától annak érdekében, hogy felgyorsulhasson a védőoltások beadása a mexikói lakosság körében. A megállapodás szerint mintegy 2,5 millió AstraZeneca-vakcinát adott át az Egyesült Államok déli szomszédjának, amit majd akkor kap vissza, ha Mexikóba elkezdenek megérkezni a korábban megrendelt szállítmányok. A tranzakció sikerességét bizonyítja, hogy Kolumbia május végén hasonló ügylet lebonyolításával kereste meg Washingtont.

„Kertrendezés”: elmaradások és koncepciótlanság?

Latin-Amerikát sokszor nevezik az Egyesült Államok hátsó udvarának. Ha maradunk ennél az analógiánál, akkor az utolsó négy évben ez az udvar eléggé gondozatlan maradt. Bár miniszteri és alelnöki szinten voltak látogatások a régióba, Trump elnök mindössze a buenos airesi G20-csúcsra látogatott el, miközben Venezuelával, Kubával, Bolíviával és Nicaraguával különösen megromlott a viszony. A választási kampány alatt Bident sokszor támadták azzal, hogy szocialista, hogy Venezuelához hasonló állapotok lesznek, ha hatalomra kerül. A túlzó és leginkább politikai fogásként értelmezhető kijelentések azonban látszólag még óvatosabb lépésekre késztetik az elnököt és stábját, akiknek nemcsak saját népszerűségük a tét, hanem a sérülékeny erőviszonyok a Kongresszus két házában.

Ez a törékeny helyzet és a belpolitikai csatározások rányomják a bélyegüket az elnök döntéseire. Annak ellenére például, hogy Biden alelnökként részese volt Obama történelminek mondható közeledésének Kubához, elnöksége első öt hónapjában szóba sem került a Trump által hozott szigorítások eltörlése, vagy legalább felülvizsgálata. Azóta pedig a helyzet a kubai tüntetéshullám miatt csak jobban eszkalálódott, így már nincsenek is meg azok a körülmények, ahol engedékeny lehetne Biden. Sőt, jelen pillanatban ott tartanak az események, hogy a szankciók további szigorítását, a szigetországba utalható pénzösszegek limitjének csökkentését jelentette be az elnök.

A helyzet igencsak hasonló képet mutat Kuba egyik legfőbb szövetségese, Venezuela kapcsán is, ahol bár nem rosszabbodott a helyzet az utóbbi időkben, a hivatalos washingtoni álláspont egyelőre az, hogy a szankciók és a korábbi döntések felülvizsgálata folyik, egy a venezuelai válság megoldásához vezető alternatív megközelítés tehát mindezidáig nem merült fel. Minden marad tehát, ahogy Trump alatt volt, sőt, még az azóta parlamenti mandátumát, és így az átmeneti elnökséghez szükséges jogalapját is elvesztő Juan Guaido elnökként való elismerésén sem változtatott Biden, annak ellenére, hogy az Európai Unió e téren más álláspontot képvisel. Bár megjegyzendő, hogy a témában nincsenek erőteljes nyilatkozatok és az elérhető információk nagy része is nevük elhallgatását kérő bennfentesektől származnak.

E két, talán legégetőbb kérdés mellett egyébként – ami a migrációs válság és a régió destabilizálása miatt különösen érzékeny Washington számára – a régió kábítószertermelő országaival történő együttműködések rendezése, valamint a kínai, orosz és iráni térnyerésre való reagálás vagy az aktívabb regionális szerepvállalás még várat magára, ez utóbbira kínálhat lehetőséget az Amerikai Államok Szervezetének csúcstalálkozója 2022-ben, amire ez alkalommal az Egyesült Államokban kerül majd sor. 

NYITÓKÉP: Katie Ricks / White House, Flickr