+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Molnár Róbert
2021. május 2. vasárnap, 08:55
Nagyon nagy a baj, ha a kormányfőt több érzelem fűzi egy megszűnő postai szolgáltatáshoz, mint saját népéhez. Mi meg utolsó üdvözletünkkel kísérve temetjük szeretteinket. Nekik már nem kell távirat.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

 

„Amíg időnk van, tegyük oda a vállunkat
a másik ember keresztje alá, ami alatt roskadozik!”

(Gyökössy Endre)

 

Még csak 6.30. Az ágyam mellett rezegni kezd az éjszakára töltőre dugott telefonom. Ki lehet? Ilyen korai hívásokkor mindig görcsbe rándul a gyomrom.

 

Dóra az. Felveszem, de semmit sem értek, úgy sír. „Mi történt?” – kérdezem elcsukló hangon én is, mire belesírja a telefonba, hogy „Robi! Éjjel meghalt az anyukám!” Összezuhanok én is. Erika – az édesanyja – kolléganőnk, aztán önkéntesünk volt az elmúlt majd húsz éven át. Lelkesen vett részt rendezvényeink szervezésében; közösségi szolgálataiért „Kübekházáért díjban” részesítettük. Mint megtudom, este még szemmel láthatóan nem volt semmi baja, hajnali egykor pedig Tamás, a fia – aki vele lakott – a fürdőszobában összeesve találta.

 

Hívta a mentőket. Amíg kiérkeztek, a telefonos instrukciók szerint igyekezett újraéleszteni édesanyját. A mentőknek már nem volt mit tenniük. Nemsokára a temetkezési cég emberei is odaértek.

 

Hétfőn Erikával még a főtéren találkoztunk, messziről intettünk egymásnak, ma pedig már halott. Kiszámíthatatlan az élet! – sóhajtunk fel feleségemmel már korán reggel.

 

Miután Ági a 7.05-ös busszal elment dolgozni, én is rendbe szedem magamat, ébresztem az online-ra a gyerekeinket és hozzálátok reggelijük készítéséhez. Miközben a melegszendvicseket sütöm, egyik ismerősöm ír rám messengeren: „Ma lesz anyukám temetése. Tegnap este meghalt a sógornőm.” Egy újabb sokk, nemcsak kora reggelre.

 

Felülök a biciklimre. Miközben tekerek a Polgármesteri Hivatal felé, látom a tőlünk nem messzire lakó nénikét. Lehorgasztott fejjel, szomorúan tolja maga előtt a járását segítő kerekes szerkentyűjét. Odakanyarodom. „Hogy van, drága?” – kérdezem. „Nem jól – jön a rövidke válasza –, minek örüljek Robikám, semmit nem ér már az én életem. Meghalt az uram, most meg a fiam is, minek örülhetnék?” – kesereg. Alig 53 évesen, egyik pillanatról a másikra, covid miatt veszítette el nemrég a kisebbik fiát. Próbálom vigasztalni, a mennyei perspektívával is újra előhozakodom, de csak legyint. Kérem, szóljon, ha segíthetünk. Elköszönünk egymástól.

 

Felülök a biciklimre, megyek tovább. Sok pályázaton dolgozunk ezekben a hetekben. Hátha nyer valamelyik. Már kolléganőm mellett ülök az irodájában, egy szöveges magyarázaton dolgozunk, miközben megcsörren a telefonja. „Bocs, de ezt fel kell vennem!” – mondja, majd kislisszol mellőlem. Tíz perc múlva kimegyek a hivatali konyhába, hogy megtöltsem a poharamat. Kolléganőm a szemét törölgeti. „Mi történt?” – kérdezem rémülten. „Meghalt a keresztanyám, anyukám nővére!” – egy hét alatt vitte el a kór. A férje tegnap jött haza a kórházból, semmit sem tudott az előzményekről. Nem merték megmondani neki, amíg a kardiológián feküdt, hogy a felesége súlyos beteg. Nehogy vele is történjen ott valami.

 

Visszaülünk kolléganőmmel a gép elé, és mint valami droidok próbálunk a munkánkra koncentrálni. Nem sokára egyik lakónk hív, hogy elintézte a múlt héten elhunyt édesanyja – szintén egy másik kolléganőm – hamvasztását. „Az volt az anyu végakarata, hogy te temesd el őt. Ugye, megteszed?” – kérdezi az összetört lánya. „Hát persze, természetesen!” – válaszolom. Ekkor már roskadozva a mai naptól, azt kérdezem: „Uram, mi jön még?” Délben már úgy érzem, ha nem eszem azonnal valamit, nyomban összeesek. Átmegyek a hivatallal szomszédos manufaktúrába, és kérek egy sváb savanyú krumplilevest.

 

Adj neki inni!

 

Ebéd közben – amikor éppen a pohár vízből kortyolok – egy régebbi történet villan be. Egy emlék gyerekkoromból, amikor nem volt ennyi mindenünk, mégis önfeledtek voltunk és boldogok. Ilonka néni fia, Jóska, a barátom és őrsvezető-társam volt az általánosban. Több generáció élt együtt békében a kübeki házban. Gyerekfejjel közvetlenül láttam, ahogy Ilonka néni szeretettel vette körbe, gondozta az idős felmenőiket, és azt is, ahogy sorban temették el őket. Emlékszem ma is arra a napra. Éppen akkor érkeztem hozzájuk, amikor Jani bácsit – Jóska nagyapját, Ilonka néni apósát – koporsóban hozták ki a házból, és sírva vitték utána a megszegetlen születésnapi tortáját. Az idősek közül Ilonka néni anyukája maradt a végére.

 

Tizenhárom éve történt, amikor éjszaka megcsörrent Ilonka néni telefonja. El sem tudta képzelni, ki lehet az. A férje ugyan kórházban volt, de már várták haza. Se idős, se súlyosabb betegsége nem volt, mégis a halálhírét közölte azon az éjjelen kezelőorvosa. Vélhetően valami kórházi fertőzés. Ilonka néni nyomban összeomlott. Pár nap múlva, a temetésen rengetegen voltunk. Miközben fejet hajtottam a nyitott koporsó előtt, amely oldalánál édesanyjukba karolva állt Anikó és Jóska, azt hallottam belül, hogy „adj neki inni!” Beléptem hát a kápolnánk mosdójába, és egy pohárba töltöttem vizet. Odanyújtottam Ilonka néninek. Ivott belőle. Elindult a temetési menet a sírhoz.

 

A gondolat, hogy „adj neki inni!”, nem hagyott békén. Ott szólt végig a temetés alatt, sőt, még akkor is, amikor már hazaérkeztem. Nem értettem: miért?

 

Elmeséltem a feleségemnek a történteket, imádkoztunk a család vigasztalásáért, ám továbbra sem hagyott nyugodni az „adj neki inni!”. Még aznap estefelé elmentem hozzájuk. A kapu zárva, a redőnyök lehúzva. Csengettem, kopogtam, semmi. „Ilonka néni! Ilonka néni!” – elkezdtem kiabálni, mire kijött a szomszédasszony. „Polgármester úr, Ilonkáékat keresi? Nincsenek itthon.” Aztán elmondta, hogy a halotti tor alatt telefont kapott Ilonka a kórházból, hogy meghalt az édesanyja. „Úr Isten, pár órája csak, hogy a férjét eltemette, most meg már itt a másik!?” Azt hittem ott, nyomban összeesek. Hazamentem. Könnyeink közepette borultunk feleségemmel újra imára, és értettük meg egyszerre mindketten az „adj neki inni!”-üzenetet. Oda kell állnunk mellé vigasztalóul és segítségül. (A feladat, látom, azóta is ez. Egyfajta életprogram ez már.)

 

Másnap reggel egyenesen hozzájuk mentem. Anikó fogadott: „Robi, jó hogy jössz. Beszélj anyuval! Már ki akartuk vágni éjjel a Stihllel az udvari cseresznyefát, mert fel akarta kötni magát!” Átöleltem Ilonka nénit, majd kimentünk a kert végébe, és ott, mindentől elvonultan a csendben beszélgettünk. Isten vigasztaló szavát, az „Élő Vizet” vittem el neki.

 

Utószó

 

Ha a problémák nem találnának meg engem, rendszerint keresek magamnak egyet. Péntek reggel rátekertem a Kossuthra, hogy meghallgassam miniszterelnökünket. Az új sikerről, a 4 millió beoltottról beszélt. Beakadt lemez módjára szólt most is az összemosó üzenete: a velük egyet nem értő ember mind kommunista, baloldali és oltásellenes. Nekik pedig most nem számít semmi más, csak az, hogy a már megnyertnek tekinthető ütközetben támadásban legyenek.

 

Új elem volt, hogy „golyóálló mellény” mintájára működik az oltás. Csak fel kell venni, amelyről lepattan a vírus, és aki be van oltva, nem fertőz majd meg másokat. És persze újra a siker minden téren, de mivel ezt a szót nehezen dekódoljuk mi, magyarok, ezért ő inkább a „teljesítményt” használja, amelyre viszont büszkének kell lennünk, mert Európa-elsők vagyunk. Aztán beszélt az internacionalista erőkről és magukról mint nemzeti kormányról; arról, hogy valójában az egyetemek ácsingóztak azért, hogy alapítványi formában működhessenek tovább, mert ekként tudják csak szavatolni a nemzeti identitás fennmaradását.

 

Majd félóra tömény hazugság vagy féligazság. Féligazság, amelyről néhai Cseri Kálmán református lelkész oly sok prédikációjában elmondta, hogy a féligazság valójában gazság. A miniszterelnök szavaiban sajnos ezúttal sem volt semmi emberi együttérzésre, bűnbánatra, aprócska empátiára utaló mondat, kivéve talán a beszélgetés utolsó perceit. Az alákérdező riporternő kitért arra a szép gesztusra, hogy édesanyjának küldte az utolsó táviratot. Merthogy megszűnt a postának ez az ősrégi szolgáltatása. Igen, elment a postára, hogy feladja édesanyjának az utolsó táviratát.

 

Mi meg utolsó üdvözletünkkel kísérve temetjük szeretteinket. Nekik már nem kell távirat.

 

A fejfájukon, a sírkövükön lévő évszám viszont bizonyítékként szolgál majd az emberi életeken átgázoló rendszeréről, amelyet saját érdekein, hatalmán, maga és klientúrája anyagi gyarapodásán, a kommunista időket meghazudtoló propagandáján és a keresztény látszat – az is csak mint szavazatszerzésre alkalmas potenciál – fenntartásán kívül nem nagyon foglalkoztatott semmi.

 

A mai Fidesz és kormány inkább hasonlít egy belterjes, destruktív szektára, mintsem az ország egészéért felelős politikai erőre. Igaz, az erő láthatóan fogyatkozik, az erény meg már régen kiveszett. Vannak, akik szerint nem is volt. Nagyon nagy a baj, ha a kormányfőt több érzelem fűzi egy megszűnő postai szolgáltatáshoz, mint amennyi együttérző szolidaritás van benne saját népével.

 

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Zágrábban az antifasizmus napján ismét fellángolt a vita, hogy nevezzék-e vissza a Nemzeti Színház előtti teret Titóra. De nem fogják.

A logójukat adják-e csak, vagy aktivistákat is? Körbekérdeztük az ellenzéki összefogás pártjait.

Az Apple Daily volt a legnagyobb és a legtovább fennálló hongkongi print bulvárnapilapot és online hírportált is üzemeltető médium, ami a kínai rezsimnek nem kellemes dolgokról is beszámolt.

A koronavírus-járvány miatt egy évvel elcsúsztatott olimpiát anno még úgy reklámozták, hogy az a világjárvány feletti győzelem bizonyítéka lesz.

Pénzzel, de volt, hogy néha tejtermékekkel fizettek le rendőröket Romániában.

1941. június 22-én éjjel negyed négykor kezdetét vette a Barbarossa-hadművelet, melynek célja a Szovjetunió lerohanása és térdre kényszerítése volt.

Věra Jourová szerint például ha valakinek baja van a szivárványszínnel, az róla mond el sokat, a bajor Markus Söder szerint meg ez a büszke útja annak, hogy a társadalom szabadságáért szóljunk fel.

A hét kérdése

Magyarország hiába szerepelt eddig jól az Eb-n, mivel a legnehezebb csoportba került, így az esélyek egyáltalán nem nekünk kedveznek. Ennek ellenére matematikailag van esélyünk, hogy továbbjussunk. Szerinted sikerülni fog?

Azért ide elnéznénk

A magyar hiphop Álmos vezére és a feltörekvő rapcsillag együtt szántják fel Kőbányát július 3-án szombaton.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás