+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Losoncz Alpár
2021. február 13. szombat, 08:08
Julian Assange nem kap kegyelmet sem a jogtól, sem a politikától, sem a mainstream közvéleménytől. Bűne, hogy tettével a jogot nem megszegte – hanem eleve új jogot követelt.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

 

A perhalasztás mint a végtelenbe nyúló hercehurca, a bűnösség lebegtetése, a folytonos toporgás a jog kapuja előtt, várakozás arra, hogy valaki ítéletet mondjon, vagy kegyelmet hirdessen: senki nem írta le e szituációt erőteljesebben, mint az egykori tisztviselő, Franz Kafka. Nincs is olyan valamirevaló értekezés a modernségről, amely ne vonná be őt az érvelés menetébe.

 

Kafka kísértett akkor is, amikor az ausztrál újságíró, hacker, Julian Assange körüli angliai bonyodalmakat követtük,

 

őt emlegettük, amikor navigálni próbáltunk a kísérteties ügymenet hullámain.

 

Mindenki tudta, hogy január elején döntést kell hozni Assange kiadatásáról, ami azt jelenthette volna, hogy a renitens lázadót kiszolgáltatják annak az amerikai államnak, amely egy 1917-es vészjósló aktus alapján fogná őt perbe. A bírónő, egy Kafkát idéző gesztussal, nem engedélyezte a kiadatást, mondván: az amúgy is kizsigerelt, megtört ember élete veszélyben lenne, akár öngyilkosságot is elkövethetne, de nem tette lehetővé megszabadulását sem.

 

Assange maradt a leghírhedtebb angol börtön bugyraiban, terroristák és elvetemült bűnözők között, ahová úgy került, hogy a korábban menedékjogot nyújtó ecuadori nagykövetség a követelőző amerikaiakkal folytatott kereskedelmi tárgyalás kontextusában visszalépett.

 

Mindeközben ismerjük az ENSZ jelentéstevőjének, Nils Melzernek az éles állítását, miszerint ezt a világból kitaszított embert nemcsak ellankasztják, de válogatott pszichofizikai kínzásokkal is sújtják. A kiadatás megtagadása csak pirruszi győzelem, mondják hívei,

 

messze vagyunk az igazságosság megvalósításától, ez csak a megtorlás elodázása.

 

Amúgy az elmúlt évtizedben röpködtek a publicisztikai szuperlatívuszok Assange körül: a világ legveszélyesebb embere, így hangzik például egy frissen megjelent könyv, igaz, inkább ironikusan hangolt címe. Assange, a maszkok, a szóvirágok mögötti tartalmakat kutató, a rejtjeleket feltörő lázadó viharos erejű szelet kavart az amerikai diplomatákhoz fűződő titkos dokumentumok, majd az amerikai állam nevében vívott háborúk folyamán elkövetett brutális bűnök kiszivárogtatásával.

 

Ám nem szabadna feledni, hogy leleplezői gyakorlata másokat is célba vett, mondjuk egy mérvadó izlandi bankot a 2009-es pénzügyi válság kirobbanása előtt, valamint a Julius Baer svájci bankot különféle ügyletei okán, de a privát cégekkel együttműködő orosz kémkedő-felügyelői gyakorlatot is elénk tárta.

 

Valójában annak ment neki, ami nélkül nincs hatalom, nevezetesen a titoktartás üzemének.

 

És világosan szétválnak itt a frontok. Támogatói folytonosan arra figyelmeztetnek, hogy Assange kapcsán rendkívül fontos dolgok forognak a kockán, méghozzá a szabadság sorsa a digitalizált-technokulturális világban, a folytonos ellenőrzésre és megfigyelésre berendezkedett hatalommal szemben kivívandó szabadság lehetősége, amelyet a nárciszoid hatalomtartók állandóan megcsúfolnak.

 

A csiga mozgó szarva  ̶   ezzel szokták metaforikusan jellemezni a tántoríthatatlan értelmiségi ébrenlétet, amely mindig kutakodik és újravizsgálja a szabadság feltételeit: Assange, a korábbi programozó a kibertérbe helyezte ezt a szarvat. Másoknál viszont az Assange-jelenség ijedelemmel párosuló, mértéktelen dühöt váltott ki.

 

Nem szabad bolygatni a hatalom forrását – ezt önmagában még a normatív liberalizmus kútfeje, Kant is aláírná.

 

Megengedhetetlenül mélyre nyúlt, ezt gondolják ádáz ellenfelei, hozzáadva, hogy meg is kell, hogy kapja a magáét. És régi a figyelmeztetés: ne áltassuk magunkat  ̶  a különféle liberális, valamint humanista büntetésfilozófiával polemizáló Nietzsche szerint azért vagyunk érdekeltek a  büntetésben, mert szenvedést akarunk okozni. A büntetés kultuszának társadalmában élünk, mondja a kortárs francia antropológus, Didier Fassin, innen a büntetés akarása.

 

Márpedig Assange-nak
szenvednie kell, ezt üzenik vádlói.

 

Az uralom mindenkori embere, az etablírozott rend hangja, a trónra lépett amerikai elnök, Joe Biden jellegzetesen elektronikus terroristának minősítette Assange-t. Hogy félreértés ne essék, Donald Trump se hajtott végre semmifajta fordulatot e vonatkozásban, ugyanazon az úton mozgott, mint az immáron elnöki széket elfoglaló ellenfele. Hovatovább: még hozzá is toldott néhány szidalmat és gúnnyal teli mondatot a létező retorikához, megtagadva, hogy derekas jellemet lásson Assange-ban. Végtére is, ha előre kívánta volna lendíteni az ügyet, megtehette volna, hogy kegyelmet gyakorol. Ám elnöki pályafutása végén, újfent belebonyolódva az általa gyártott botrányokba, erőszakot gyakorló embereket szabadított meg a büntetéstől.

 

Keringett a nyilvánosságban egyfajta spekuláció, hogy a mély állammal perlekedő Trump esetleg Assange sorstársának, mármint Edward Snowdennek kegyelmet juttat, már csak azért is, hogy borsot törjön ellenfelei orra alá, ám ebből sem lett semmi. Pedig a kegyelemadás a politika nem akármilyen eseménye, minthogy a meghirdetett újrakezdés jegyében áll: így volt ez i. e. 403-ban, amikor a győzedelmes athéni demokrácia, megszakítva a bosszú láncolatát, amnesztiát hirdetett, vagy (hogy nagyot ugorjak az időben) ezzel az érveléssel szólalt fel a híres költő, Victor Hugo 1876-ban a repressziók alá vont kommünárok érdekében.

 

Hogy Trump nem tudott kezdetteremtő lenni, mindebből is kitetszik.

 

Assange vagy az oroszokhoz menekülő Snowden valóban megsebezték a hatalomtartók önértelmezését. Amennyiben visszatekintünk, azt látjuk, hogy az agyonidealizált Obama-uralom kereszteshadjáratot hirdetett a kiszivárogtatás jelenségével szemben, ez irányú ügyködése minden korábbi praxist felülmúlt, és jellemző, hogy amikor felmerült azon lehetőség, hogy Obama kegyelmet adjon Snowdennek, azzal hárított, hogy nem juttathat kegyelmet annak, aki nem járult bíróság elé, hanem elillant. Ez ugyanis nem felel meg a valóságnak, ahogy ezt Glenn Greenwald újságíró hangsúlyozta. Obama vagy félrevezetett bennünket, vagy belelovalta magát ebbe a tévedésbe: az amerikai elnök ugyanis rendelkezik ilyen lehetőséggel.

 

Valójában tapasztalnunk kell, hogy a hatalmat irritáló kiszivárogtatás és a hatalom által tolerált kiszivárogtatás között különbség van: Obama például elnökösködése utolsó napjaiban kegyelemben részesítette azt a James Cartwright tábornokot, aki ugyan kapcsolatban állt egy fontos kiszivárogtatási üggyel, de történetesen ő volt az egykori elnök egyik kedvenc embere. Assange viszont nem élvezhette ezt a privilégiumot.

 

Ha pedig éppenséggel a média területén kívánunk mérlegelni, azt rögzíthetjük, hogy a világsajtó tetemes része vagy közömbösséget gyakorolt, vagy rühellte Assange-t, és legszívesebben a rácsok mögé küldte volna. Csak úgy záporoztak rá különféle oldalakról a vádak, amelyek személyiségének sötét oldalait voltak hivatottak bemutatni.

 

Erőszaktevéssel, antiszemitizmussal, megalomániával, vagy a perverz nárcizmus vádjával illették, és rá vonatkozott a rutinszerűen fabrikált állítás, hogy az oroszok javára ügyködött.

 

A médiák közül, amelyekkel együttműködött (Guardian, Der Spiegel, New York Times), talán a legtolakodóbb indifferenciát a jobb híján baloldali liberálisnak nevezhető, és egyben nem akármilyen hatással bíró (Jeremy Corbynnak, a brit Munkáspárt korábbi vezetőjének elmozdításában is kardinális szerepet játszó) napilap, a Guardian mutatta. Ez a tényt csak igen kismértékben módosította, hogy a múlt év végén egy elkésett szerkesztőségi cikk szólalt fel Assange kiadatása ellen.

 

Ténykedésével Assange valójában társult az olyan kormeghatározó kiszivárogtatókhoz, mint például, a híres politikai filozófus, Hannah Arendt által is széleskörűen tematizált Pentagon-papírok kiszivárogtatója, Daniel Ellsberg (Assange pártfogója), vagy az Amerikai Egyesült Államok rádióelektronikai, jelhírszerzéssel foglalkozó szervezetének szakadárja, Snowden, vagy éppen Thomas Drake és a többiek. Ám, ezekkel ellentétben, ő nem belső lázadó, nem dezertőr, csak eszeveszett terrorista, vagy, ahogy valaki cinikusan megfogalmazta: egy ellentitkosszolgálat vezére.

 

Nem szokás olvasni a teoretizáló Assange-t, a botrányszámba menő hírek tömkelege ugyanis elzárja az idevágó utat.

 

Létezik egy reflektáló anarcholiberális Assange is, aki a felvilágosodás és a liberalizmus ösvényein haladva formálja gondolatait.

 

A privátszféra védelme visszajáró gondolata ennek az elméletben is megmártózó embernek. Az áttetszőség mércéje a hatalomra nehezedjen, a privátszféra viszont a szabadság újraidézését igényli, ezt mondogatja ismételten Assange, aki tett egy nem akármilyen kísérletet, hogy a földalatti hacker kultúra szubverzív erőforrásaival élve kérdezzen rá az ellenállás lehetőségére, és nézzen a hatalmi titkok mögé.

 

Nem is egyszerű feladat ez. Hiszen a mediatizált-technokulturális közegekben a titok állandó leleplezése megy végbe, minden csapból egy demisztifikált titok folyik. Csakhogy ezek a leleplezett titkok a személyes szférákat érintik, belenyúlnak az életvitelbe, felszarvazott férjekre mint közéleti szereplőkre vetnek fényt, vagy éppen a nők félresikerült dekoltázsát villantják meg, egyszóval az intimitásban matatnak, és a politika perszonalizációját erősítik.

 

Assange szemei előtt viszont a politizált titok lebeg, amely biztosítja a hatalom reprodukcióját, ezt kívánja nyilvánosságra hozni.

 

Kapcsolódott mindehhez az egykori aktivista édesanyától öröklött robusztus háborúellenesség is, ami Assange-t aztán végletesen szembeállította az általa háborús héjaként leírt Hillary Clintonnal. Híres cikkében, amely a Google nem az, ami látszik címet viseli, jellegzetes módon a Google-vezér Eric Schmidt parolázik a 2016-ban elnöki szerepre pályázó politikusnővel.

 

És innen ered egyébként az amerikai liberálisok vonakodása Assange védelme kapcsán. Úgy gondolják, hogy Hillary Clinton kampányfőnöke, John Podesta elektronikus leveleinek kiszivárogtatásával az ámokfutó-bohóc-trónkövetelő Trump malmára hajtotta a vizet, márpedig ez istenkáromlás. Pedig Assange világos volt, világosabb már nem is lehetett volna: Ha választani kell a nemi betegség, azaz a kankó és a kolera között, akkor egyiket sem választom, így érvelt. Értsd ezen, hogy sem Hillary Clinton, sem Trump.

 

Polgári engedetlenség, ezt mondogatják Assange kapcsán, így kívánják jellemezni a fellépését. Hiszen ő egy nyilvánosságba vágó cselekvéssorozatot hajtott végre, amelynek, ahogy a bevett meghatározás állítja, messzeható jelképes aspektusai vannak. Nem vagyok ebben biztos. Hiszen ez a szóba hozott gyakori meghatározás azt is előlátja, hogy a polgári engedetlenség alanyának egyúttal ki kell nyilvánítani a jog iránti lojalitását, miszerint nem kíván olyan lázadó lenni, aki felszámolja a létező rendet. Nem tapasztalom ezt az igényt Assange esetében. Az ő szempontjából a jog nem tiszteletreméltó jelenség, amelyhez hűséggel kell viszonyulni, hanem hadd ismételjem meg: kafkai fenomén.

 

Inkább jogot kíván magának teremteni, mintsem a jog iránt tiszteletet mutatni.

 

És azt is tartalmazza az imént említett meghatározás, hogy a civil társadalom ágensének önkorlátozó módon tartózkodnia kell az erőszaktól. Ám ez nem mond semmit Assange fellépéséről, amelyet ellenfelei voltaképpen különösen erőszakosnak tartanak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy Assange-nak a hatalommal való konfrontációja meghaladja a polgári engedetlenség kereteit, és egyenesen arra irányul, hogy újrafogalmazza a lázadásban rejlő energiát, azaz hogy újraértékelje a politika gyakorlásának lehetőségét.               

 

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora mostantól kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!                                                                                                                                                                              

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ahhoz, hogy ezt el tudják dönteni, először átláthatóvá kéne a tenni a Diákváros területére tervezett kínai egyetemmel kapcsolatos kormányzati döntéseket.

Hogy pontosan mit fog tartalmazni a törvényjavaslat, amit a Fidesz-KDNP bizonyára nem fog elfogadni, nem tudni.

Ezzel véget ér az orosz erődemonstráció, aminek a pontos célja nem ismert, és enyhülhet a hetek óta tartó feszültség a két ország között.

Szerdán vették az első szállítmányt a szintetikus antitestet tartalmazó gyógyszerből. A kórházak kérhetik, elmondjuk, mi ez.

Miután az AstraZeneca a szerződésben vállalt vakcinamennyiségnek csak a harmadát tudta leszállítani az EU felé, úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság jogi úton kötelezné a gyógyszergyátó céget a szerződésben vállalt vakcinamennyiség leszállítására.

Újlipótváros vendéglátósai közül van, aki már az órákat számolja a terasznyitásig, és nem győzi kivárni, hogy megérkezzenek az első vendégek. Fotóriport!

Nem lesz helye Magyarországon „az orosz kémbanknak”, és leállítják Paks2-t – mondta a Momentum elnöke. Az itthoni szabad politizálásért is kiálltak Fekete-Győrék, majd szabadon összegraffitizték a Külügyminisztérium bejáratát.

A hét kérdése

A brit ellenzék vezetőjét személyesen egy bathi kocsma tulaja dobta ki, amiért pártolta a hosszan eltartó járványügyi lezárásokat. Magyarországon ki ne ihasson, ha lesz nyitás?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás