+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Fekete Balázs
2021. január 24. vasárnap, 08:10
A szorongásról mint lelki helyzetről nem szívesen beszélünk, a leggyakrabban csak hagyjuk, hogy valahogy jelen legyen az életünkben. Herta Müllert olvasva rádöbbenünk: ez nem valami véletlen, hanem a közép-európai létezés egy, döntően a külső körülmények által életrehívott állapota itt és most.

„Literatur spricht mit jedem Menschen einzeln
– sie ist Privateigentum, das im Kopf bleibt.
Nichts sonst spricht so eindringlich
mit uns selbst wie ein Buch. Und erwartet nichts dafür,
außer daß wir denken und fühlen.”

(Herta Müller)

 

Herta Müller irodalmár körökben viszonylag ismert és elismert, szélesebb körben talán már kevésbé. Ezen nem is lehet csodálkozni, látva a műveltség leértékelődésének megállíthatatlan folyamatát. Munkássága irodalmi értelemben tökéletes: egy bánsági német író a prózán is átsugárzó költői tehetséggel örökíti meg saját viszontagságait a Ceaușescu-diktatúra évtizedeiben, és ezen keresztül betekintést kaphatunk az eltűnő sváb közösség mindennapjaiba, dilemmáiba is.

 

Tágabb dimenzióban pedig a diktatúra és az egyén közötti egyenlőtlen, a szükségszerű bukás felé vezető küzdelmet dramatizálja. Mindez a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájának zöldesszürke, útszéli szilvafás, repedező betonos, kopottas díszletei előtt zajlik, éreztetve a korszakot uraló és az emberséget megfertőző teljes reménytelenséget.

 

Ha Herta Müller műveinek általános, történelmi és politikai, dimenzióiról lenne szó, különösen a szocialista diktatúra mindent átfertőző és az emberi létezés alapjait aláásó természetéről, akkor itt meg is állhatnánk – és elégedetten bólogathatnánk, hogy lám, a bánsági svábok ugyanúgy élték meg a romániai diktatúrát, mint a magyar közösség vagy a nagy többség. Azt is megállapíthatnánk, hogy ez az élmény nem áll túl távol a „legvidámabb barakkban” megszerezhető kortárs tapasztalatoktól sem. A szerző azonban maga is többször felhívta arra a figyelmet, hogy az ennél több is lehet, a könyv és az olvasó között ugyanis személyes kapcsolat alakul ki, és ez a személyesség kivezethet az általánosítások könnyen fogyasztható világából.

 

Számomra a Szívjószág című könyve átütő személyes élmény, képtelen vagyok a kutató általánosításra törekvő és tudományos szókészletekre lefordítható összefüggéseket kereső szemével olvasni. Pedig így akartam eredetileg, amikor egy készülő tanulmányhoz kerestem anyagot, de a szövegben rejlő költészet, a pillanatszerű képek, és az ezek összefűzéséből áradó hangulat gyorsan legyűrte bennem a „jog és irodalommal” foglalkozó kutatót és előhívta az élményekért olvasó embert. Mindezt csak erősítette bennem, hogy jártam már Temesváron – ahol a történet is játszódik –, és így talán jobban tudtam a helyszínekkel és hangulatokkal, gyakran öntudatlanul, azonosulni. Nem volt könnyű olvasmány, sőt, de

 

az utóbbi évek számomra legfontosabb felismerését kaptam mégis ettől a kötettől.

 

A Szívjószág döntően egy mindannyiunk számára ismerős lelki helyzet költői bemutatása a meghatározott történelmi hic et nunc keretei között. Ugyanis, gondoljunk bele, egyáltalán nem magától értetődő, hogy 2020-ban egy magyar olvasó képes átérezni, megérteni, továbbgondolni egy bánsági sváb írónő – igencsak poétikus formában kifejezett – tapasztalatait a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájából. Más ország, más nyelv, alapjaiban eltérő történelmi helyzet, és teljesen más élményanyag, nagyon kevés kulturális kapcsolódással.

 

És, mégis, azt hiszem, a diktatúra embertelenségben lassan, de feltartóztathatatlanul elvesző, a megértést és az önkifejezést kereső temesvári német egyetemi hallgatók története képes volt azonnal személyes kapcsolatba kerülni velem, döntően az érzéseken és az érzelmeken keresztül.

 

Kapcsolódásomat a regényhez a történetet végigkísérő, annak minden mozzanatában vagy látványosan, vagy alig érezhetően jelen lévő szorongás teremti meg. A szorongásról mint lelki helyzetről nem szívesen beszélünk, a leggyakrabban csak hagyjuk, hogy valahogy jelen legyen az életünkben, noha elidegenítő és zaklató hatásait nap, mint nap érezzük. Nekem sosem sikerült a szorongással szembenéznem, pedig áthat és áthatja a környezetemet is. Néha csak finom bizonytalankodásként, máskor mindent eluraló agresszivitás vagy félelem képében. De, azt hogy van, miért van, és miért olyan nehéz ellene bármit is tenni, nem nagyon volt alkalmam végiggondolni, megbeszélni bárkivel.

 

Ki adná ki a mai világban gyengeségeit?

 

Herta Müllert olvasva azonban megértettem, sőt: át is tudtam érezni, hogy ami velem történik, az nem valami egyedi „dolog”, nem valami véletlen, ami leginkább az én hibám, hanem a létezés egy, döntően a külső körülmények által életrehívott állapota itt és most. Olyan mértékben nehezedett rá a történelem a bánsági svábokra a hetvenes évekre – a fokozódó szocialista diktatúra nyomása mellett a második világháborúban játszott szerepükkel is szembe kellett nézniük –, hogy az alapállapottá tette köztük a szorongást.

 

Mindezt felerősítette a lényegileg zárkózott, döntően falusi kultúrájuk, mely kifejezetten ellehetetlenítette a lelki kételyek és problémák kimondását és feldolgozását. Egy alapvetően introvertált, több szempontból is stigmatizált – a háborús bűnösség tudata, befagyott falusi környezet, és kisebbségi kultúrához tartozás – közösség tagjaként kellett Herta Müllernek és barátainak fiatalnak lennie és saját útját keresnie a nyolcvanas évek egyre inkább élhetetlenné váló Romániájában. Mindezt úgy, hogy ők nem voltak hajlandók megkötni azokat az alkukat, amiket sokan mások mégis megkötöttek. Ezért a Szívjószág akár egy nagy szorongástörténetként is olvasható, mely motorja a diktatúra által emberi és intellektuális teremtett csapdahelyzet:

 

ha nem állsz be a sorba, ha nem működsz együtt, eltaposunk, amikor majd mi akarjuk.

 

Szeretnénk, ha ez az élményanyag pusztán egy távoli – egzotikus – történelmi tapasztalattá finomulna, és a Szívjószág is olvasható lenne egyszerű, persze elborzasztó, történelmi regényként. Az, amit átéltem olvasás közben, az élmények fényképszerű intenzitása – például az öngyilkos hallgatót elítélő, és a Pártból utólag is kizáró, hangosan helyeslő egyetemi gyűlés – ráébresztett arra, hogy ez a jótékonyan semlegesítő történelmi távlat hiányzik.

 

Fájdalmas kimondani, de gyermekkoromból – 1980-ban születtem – én is magamban hordozok hasonló szorongásélményeket. Például amikor egyszer az iskolaigazgató nagypapám félhalkan bejelentette, hogy „délután be kell mennem a pártközpontba”, és erre a mellette álló nagymamán azonnal elfehéredett és a tekintete is elmélyült. Egy pillanatra megállt az idő, majd a falióra bántóan felerősödő kattanásai közben a nagymamám csak bólintott.

 

Másrészt hasonló élményekkel – a minket körülvevő, mindenhol jelenlévő, de mégis ismeretlen erők, legyen az egy hivatal tevékenysége, egy tanulmányi osztályos előadó, egy minősítő testület munkája, láthatatlan, de nagyon is érezhető befolyása egyéni életemre – többször is volt alkalmam már szembesülni. Nem mindig jól jöttem ki ezekből, finoman szólva.

 

Egyszóval a Szívjószág döbbentett rá, hogy milyen mélyen beépült az én érzésvilágomba is a szorongás, csak annak a tárgya ma már nem a Párt, az Állam, vagy a Secu, hanem mindazok a személyek, hivatalok, csoportok, és erők, akik és amik valamilyen módon dönthetnek az ügyeimről, és így rólam is. Mindeközben én is csak élni szeretném az életem, használni a tehetségem, pontosan mint Herta Müller és barátai – lásd az Aktionsgruppe Banat és a Literaturkreis „Adam-Müller-Guttenbrunn” tevékenységét – szerették volna az egyre fojtogatóbbá váló Ceaușescu-rezsim díszletei között.

 

A Szívjószágot olvasva értettem meg azt is, miért éreztem magam Leuvenben egy teljesen új világban. Már a kezdetekkor feltűnt, hogy flamand évfolyamtársaim – később barátaim – valahogy mások. Nyíltabb a tekintetük, nem mentegetőznek, van önbizalmuk, a problémákban gyakran lehetőséget látnak, és sokkal jobban bíznak az őket körül vevő „világban”. Emlékszem, hányszor magyarázták, hogy nem kell mindig a külső körülményekkel foglalkozni, hanem bízni kell az elvégzett munkában – és végül mindig nekik lett igazuk, noha nem igazán mertem nekik hinni és szerintem ma sem igazán hiszek nekik.

 

Herta Müllernek köszönhetően most már értem ezeket a helyzeteket. Ők egyszerűen nem hordozták generációkon átívelően magukban azt a szorongást, amit én családilag elsajátítottam már egészen kicsi gyermekkoromban, gyakran a hallgatáson keresztül. Lassan, lassan tanultam meg közöttük, és tanulom ma is, ha együtt vagyunk, hogy nem kell félni a problémák kimondásától, a nehézségek felvállalásától – könnyed és felhőtlen önbizalmuk gyakran magával ragad és néha már-már olyan, mintha ezek a terhek eltűntek volna.

 

Persze, a terhek, az élmények, melyek ezt a szorongást kiváltják, nem tűnhetnek el soha, nem lehetünk más emberek, mint amilyenek vagyunk. Erre mutat rá metsző élességgel Herta Müller is később: a Secu továbbörökítette magát az új rendszerben; az őt terrorizáló tisztek közül többen sikeres vállalkozók lettek; és a titkosszolgálati jelentéseket sem lehet igazából megismerni.

 

Gondolatmenetét folytatva, ha a rendszerváltás társadalmi sokkja nem lett volna önmagában elegendő, minderre fokozatosan rárakódott az önzőséget drámai mértékben felerősítő fogyasztásközpontúság és a véleménybuborékokra épülő közösségi média mindenhova beférkőző jelenléte. Mai világunk tehát ugyanúgy – vagy még inkább – kínál elegendő okot arra, hogy a lehető legkülönfélébb okokból szorongjunk

 

– a szekus kihallgatótisztek mai megfelelői ugyanúgy itt vannak köztünk, csak most máshogy mutatkoznak be –,

 

és ezzel tovább folytassuk személyiségünk aláásását.

 

Megoldás nincs, a kép sötét. A Szívjószág szereplői vagy meghalnak, sose derül ki, hogy valódi vagy megrendezett öngyilkosságok történnek-e, vagy vállalják az emigráció lélektorzító terhét. Aki túléli, viszi magával saját terheit Németországba tovább. Mint ahogy mi is hordozzuk ezeket a terheket napról napra. Én is vittem azokat Leuvenbe.

 

De, mégis, azáltal, hogy a szorongás közép-európai lélektanát átélhetővé teszi és plasztikusan ábrázolja Herta Müller, megnyit egy lehetséges kaput a továbblépéshez (szándékosan nem használom a menekülés szót, noha azt írtam le először). A felismeréssel összekapcsolódó tudatosítás lehetővé tette, hogy jobban értsem, milyen élmények és lelki erők húznak vissza a szorongásba – és ezáltal maga a szorongás vált kevésbé félelmetessé, enyhült meg.

 

Most már legalább értem, hogy ezek az érzések nem egyediek, hanem egy – talán nagyon tágan értelmezett – regionális tapasztalat fejeződik ki bennük. Sok a teher, akár a nagybetűs, akár a kisbetűs, családi történelem irányából, és ezeket nem lehet csak úgy egyszerűen letenni, mint ahogy okostelefonjainkat váltogatjuk, ha egy újabb és csábítóbb modell érkezik. Viszont el lehet kezdeni dolgozni velük, megpróbálni megérteni őket és magunkat is.

 

Így válhatna mikrovilágunk szorongásközösségből egyszer talán olyan élményközösségé, mely valóban képes lehet igazi közösségként működni.

 

Ebben pedig fontos szerepet kell Herta Müller munkáinak kapnia, hiszen pont azokat a vonásainkat hozza felszínre, azokra emlékeztet kíméletlenül, amelyeket a leginkább szeretnék elfelejteni feloldódva a fogyasztásban és a közösségi média kínálta azonnaliságban.

 

HERTA MÜLLER: SZÍVJÓSZÁG (1994). MAGYARUL KÉSŐBB, 2009-ES IRODALMI NOBEL-DÍJÁT KÖVETŐEN JELENT CSAK MEG, FORDÍTOTTA NÁDORI LÍDIA. CARTAPHILUS, 2011. 

 

Disclaimer: a szerző köszönettel tartozik Bukovics Martinnak és Bodnár Krisztának a biztatásért. Különösen sokkal tartozom Jules Stuycknek. Másrészt, 2006-2007 között a Leuveni Katolikus Egyetemen tanultam és utána is viszonylag sokat voltam Leuvenben.

 

GRAFIKA: A Bánság 1789-es német nyelvű, Franz Joseph Johann von Reilly-féle térképe. Akár meg is vásárolható egy berlini antikváriumban.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ha nem nő meg az AstraZeneca vakcina elfogadottsága, kérdéses, hogy Németországban tartható lesz-e az oltási kampány menetrendje.

Ameddig nincs erős bizonyíték az iskolabezárások jótékony járványügyi hatására, nyitva kellene lenniük.

Az 1703-ban alapított Wiener Zeitungban kötelező jelleggel állami és gazdasági hirdetmények is megjelennek. Ennek vetnének véget.

Akik tavaly lettek nagykorúak és a járvány miatt lemaradtak erről, azok idén csaphatnak le ezekre.

Perón úgy foglalta össze karrierjét, hogy első elnökségét az apáknak, a másodikat az anyáknak, a harmadikat pedig a gyermekeiknek köszönheti.

Korábban egyszer már elkezdték a tanügyi alkalmazottak beoltását, de mivel kevés oltóanyag érkezett, ezért le kellett állítani a projektet. Most nagyon belehúznának.

A parlament nemzetbiztonsági bizottságát elnöklő jobbikos Stummer János azt állítja: titkos alagutat építtetne magának Orbán Viktor a Puskás-stadionba. A kormányzat szerint ez nem teljesen van így.

A hét kérdése

Arról még senki sem beszélt, hogy ezeket pontosan mire is lehetne felhasználni, azt viszont tudjuk, hogy jönnek. Dönts te!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

A Helyzet-interjúban vendégünk Miklósy Krisztián synthwave zenész, akivel kitárgyaltuk, hogyan válik valósággá lassan a nyolcvanas évek sci-fijeinek retrofuturizmusa. Podcast!

Hogyan hat a klímaváltozásra a CSOK Vági Márton szerint? Csalár Bence divatblogger pedig a magyarok ízléséről, a divattal való kapcsolatukról és a magyar vidék divatjáról mesélt. Podcast!

Szálinger Balázs költővel beszéltünk, aki elmondja, miért vonult ki a városból és a Facebookról, és mi köze a költészethez a verses reklámoknak és Krúbinak.

Van-e a magyar politikában még élet Facebook nélkül? Ezt a kérdést vitatjuk meg az elején! A második fele: meglepetés!

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

A kormányra kerülő RMDSZ akár három minisztériumot is kaphat Romániában. A választáson meglepően jól szereplő szélsőjobboldal azonban a koalícióban is okozhat zavart.

Twitter megosztás Google+ megosztás