+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Béndek Ábris
2020. december 27. vasárnap, 17:06
A modern identitáspolitika, mint bármilyen totalitárius eszmerendszer, valójában a politika – és a nyugati politikai hagyomány – ellenmozgalmaként lép fel.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A modernizáció és a kapitalizmus olyan légkört kreált, amelyben az egyéneknek újra kell alkotniuk saját önképüket. Az ebből merítő identitásmozgalmak a politika végét jelenthetik.

 

Az identitás korában élünk. Az identitás mint a tömegtársadalmi létre adott reakció természetes módon él együtt a mai fogyasztói tömegtársadalommal, amely az identitást vallásos magasságokig emeli és celebrálja. Az identitást meg kell élni, ki kell fejezni, méghozzá minél ünnepélyesebben: zászlók, felvonulások, szimbólumok, szónoklatok formájában.

 

A tömegtársadalom kultusszá gyúrta az identitást.

 

A fogyasztói társadalom identitáskultusza kétségkívül átterjedt a politikára is. A következmények, ha nem vigyázunk, együtt járhatnak szabadságunk több évszázados gyakorlatának lebontásával. Az identitáspolitika ugyanis valójában szabadságellenes; egyfajta új, könnyű totalitarizmusként is értelmezhető.

 

Az identitáspolitika a nyugati politikai kultúra önmeghasonlása. De mégis hogyan juthattunk el odáig, hogy a közbeszéd fő alkotóivá a bőrszín és a nemi hajlamok váltak? Ha meg akarjuk érteni politikai kultúránk jelenlegi helyzetét és hanyatlását, először a modern fogyasztói tömegtársadalom anatómiáját kell szemügyre vennünk. 

 

„I am original”: a fogyasztói társadalom identitáskultusza

 

A kapitalizmus égisze alatt az emberi életet körülvevő realitások drámai megváltozása figyelhető meg. Ennek a változásnak fontos megjelenési formái az összehangolódó béke és jólét, melyek az emberiség történelmi tapasztalatához mérten valóban forradalmi és üdvözlendő vívmányok.

 

A kapitalista modernizáció azonban nemcsak az egyén anyagi körülményeit írja át, hanem a környezetével és önmagával való kapcsolatát is. A gazdasági-technológiai felemelkedés valósággal újrarendezi életünket és kötődéseinket. Az egyént kiemeli a szűk közösséget alkotó személyes kapcsolati hálóból, és a piaci társadalom személytelen kapcsolatrendszere felé tereli.

 

Ez az a bizonyos individualizáció, ami a kapitalista modernizáció átfogó életváltozásaként értelmezhető, és amely egy új embertípust nevelt fel: a fogyasztót. Az ő működése és lelkivilága könnyen megérthető, ha – bármilyen bizarr legyen is – azt egy nagyvárosi bevásárlóközpont papír-írószer boltjából szemléljük.

 

Ezekben a boltokban – ironikus módon – tömegével zúdulnak rá az egyszeri vásárlóra az „I am original” („Eredeti vagyok”) feliratú füzetek és tolltartók. Ez azért van, mert

 

a piac azzal a pozitív üzenettel célozza a fogyasztó pszichéjét, amire a lelke legmélyén szüksége van: az önkép bizonyosságára

 

a tömegtársadalmi lét megannyi bizonytalanságával szemben.

 

A szociológia, a pszichológia és az erre a kettőre építő modernizációelmélet klasszikusai, így Simmel, Jung és Habermas saját tudományaik képviseletében közelítik meg a modern ember életélményét. Valójában a klasszikusok csak abban segítenek bennünket, hogy rácsodálkozzunk arra, amit a bőrünkön is érzünk: a bizonyosság megbomlását az életünkben.

 

Ez az élmény egyenértékű a hagyományos erkölcsi-azonosulási alapok lebomlásával, amit egyértelműen a modernizáció, a kapitalizmus és a technológiai fejlődés idézett elő. A család, a helyi közösségek és szokások gyengülésével az életben rejlő személyes interakciókat a személytelen kapcsolatok, kapcsolatrendszerek váltják fel, melyeknek megélése jelentősen veszít az intenzitásából, az élményiségéből.

 

Az identitás az én megfogalmazása, megerősítése a környezetével szemben:

 

csak egy olyan korban jöhetett létre, amikor a hagyományos azonosulási alapok elvesztették az erejüket és az értéküket.

 

Ebben a korban az egyén szükségét érzi annak, hogy folyamatosan újrafogalmazza önmagát. Így egy olyan ördögi spirálba kerül, ami amellett, hogy lebontja lelki-erkölcsi autonómiáját, úgynevezett „identitáskapaszkodók” szélsőséges halmozódásához vezet.

 

Az identitáspolitika „emancipáció” címszó alatt ezeknek a halmozódó „identitáskapaszkodóknak” akar érvényt szerezni, beágyazva őket a társadalom erkölcsi- és jogrendszerébe, és elfogadtatva őket az élet minden szegletében. Az identitáspolitika emancipációs küldetéstudata szerint a politika dolga nem más, mint az egyén teljes leválasztása társadalmi környezetétől, annak előítéleteitől és megkövesedett intézményeitől.

 

Azonban ma, az identitás aranykorában ott tartunk, hogy

 

a modern ember inkább függ a társadalomtól, mint valaha, ugyanis önképe teljes egészében annak visszajelzésein él.

 

Így folytatódhat öntörvényűen a mindennapjainkat körülvevő ördögi spirál. A ma diadalmenetüket élő „identitáskapaszkodók” immár az egyén fizikai-biológiai létének teljesen triviális alkotóelemein függenek: a bőrszínen vagy éppen a szexuális orientáción, gyakran már a túlsúlyon. Ezek lennének személyes önképünk, létbizonyosságunk, autonómiánk jelenlegi forrásai.

 

Félreértés ne essék, az identitásmozgalom gyakran létező előítéletek ellen tüntet és fogalmazza meg magát. Lételeme azonban a fogyasztói társadalom identitáskultusza, amely új jelentéseket gyárt a mára kiüresedett jelentések helyett. Ez tölti meg az identitáspolitikát erővel és alakítja kikerülhetetlen politikai szereplővé a világ fejlett piaci demokráciában.

 

„The personal is political”: az identitáspolitika totalitarizmusa

 

Nem túlzás kijelenteni, hogy nyugaton a nácik óta a politika felszámolásáig legközelebb a baloldali identitáspolitika hősei jutottak el.

 

A modern identitáspolitika, mint bármilyen totalitárius eszmerendszer, valójában a politika – és a nyugati politikai hagyomány – ellenmozgalmaként lép fel, amikor értékek és vélemények dialógusát identitások küzdőterévé redukálja. Hogy a totalitarizmussal való párhuzamot megértsük, először tehát a politika és a politikai fogalmát kell nagyító alá venni.

 

A politika nem pusztán a hatalomról szól. A politika védelmében c. könyvében Bernard Crick egy olyan politikakoncepciót karol fel, ami a politikát a hatalomgyakorlás egyik formájaként fogja fel, megkülönböztetve azt a despotizmustól és a totalitarizmustól.

 

A Crick által védelmezett politika az egyes érték- és érdekcsoportok közötti dialógus gyakorlata. A politika párbeszédes műfaj, így már a szó használata relatív szabadságot, egyenlőséget, pluralizmust sejtet. Ezzel szorosan összefonódik, hogy az egyébként demokratikus szocialista Crick értelmezése szerint a politika nyugati vívmány, és a nyugat hagyományai definiálják. Szabadság, pluralizmus, részvétel: ez az a politikafogalom, ami egyet jelent a nyugati politikai hagyománnyal, és amit az identitáspolitika szisztematikusan lerombol.

 

Azt, hogy a mai identitáspolitika tetemre hívja ezt a klasszikus politikakoncepciót és ezzel a nyugati politikai hagyományt, két tényezője mutatja igazán. Egyik a párbeszéd iránti indulatos ellenérzése, melynek a szólásszabadság szisztematikus letörésével, a szembenálló vélemények erkölcsi és jogi szankcionálásával szerez érvényt. Erre sajnos az utóbbi időkben jó kilátásai nyíltak, ugyanis a baloldali identitáspolitika a nyugati oktatási- és kulturális intézményekben csaknem egyeduralkodóvá vált, habár biztató fejleményekről is hallani.

 

A másik ilyen tényező a magánélet összekeverése a politikával.

 

A „politika” ma már olyan biológiai-nyelvi kategóriák, mint nem, szex, bőrszín és megválogatott személyes névmások torz egyvelege.

 

Fontos közéleti szereplők ma már gyakran nem értékek és nézetek, hanem biológiai identitások birtokosaiként jelennek meg. 

 

A közélet és a magánélet csak egymás relációjában létezhetnek, az identitásmozgalom pedig felszámolja a köztük lévő határvonalat. „The personal is political”, érvel az identitáspolitika, megfogalmazva saját totalitárius krédóját.

 

Az identitáspolitika kilép az emberiség társadalmi-politikai problémaköréből a személyes, intim habitusok és a biológiai attribútumok körébe. Logikája a diverzitáson, szólásszabadságon és a magánélet védettségén alapuló politika uniformizálása a fizikai-biológiai lét triviális egyszerűségeire.

 

Ez a logika gyakran robosztus ideológiai és történelemszemléleti kollektivizmusokkal párosul. Ezek szerint a történelem nem más, mint identitáscsoportok közötti hatalmi dinamika, az egyéni lét esszenciája pedig egy identitás tulajdonlása.

 

Így tűnik el az egyéniség, az erkölcs és vele a szabadságunk az új totalitarizmus ideológiai köntösében.

 

A totalitarizmus lényege a mindennapi egyéni realitások eluralása és gyarmatosítása. Mozgalom formájában még nem társul hozzá a mindenható állam intézményes és technológiai eszköztára, sőt: a felszabadítás, az emancipáció ígérete első látásra korántsem tűnik totalitáriusnak. Ám ha ez a felszabadítás a magánélet és a véleményszabadság körüli normáink lebontásával jár, akkor csakugyan a szabadságszerető ember világát veszélyezteti.

 

Ezért nyugodtan hívhatjuk a baloldali identitáspolitikát totalitárius eszmerendszernek vagy egy új, könnyű totalitarizmusnak. Habár egyelőre politikai síkon és mozgalomként fogalmazza meg magát, küldetése alapvetően politika- és szabadságellenes.

 

Menthető-e még a politika: hogyan válaszoljanak a liberálisok?

 

A baloldali identitáspolitika térhódítása aggasztó fejlemény. Különösen igaz ez annak fényében, hogy válaszként a jobboldali identitásmozgalmak is megerősödnek. Egy szereplő azonban kimaradt: a liberalizmus.

 

A liberalizmus jelenkori érték- és cselekvési váságban van. Az illiberális jobboldalal szemben, ami a saját identitásgyűjteményének (vallás, nemzet, rassz) propagálásával venné fel a harcot, nem képes határozottan és sikeresen megfogalmazni magát ebben a kritikus pillanatban.

 

A liberalizmus gyengeségének egyik meghatározó következménye az a fogalmi- és jelentésbéli változás, amire már korábban utaltam: a „liberális” jelző kisajátítása a baloldali identitásmozgalmak által, amelyek cseppet sem egyeztethetők össze a liberalizmussal. Sőt, éppen ellenkezőleg: valójában az új totalitarizmus képviselői. Másik következmény a liberális pártpolitikai mainstream egyszer bizonytalannak tűnő, máskor határozott összekacsintása az identitáspolitikával.

 

Mindebből adódóan,

 

ha a liberalizmus meg akarja menteni saját inspiratív élményét, a politikát, először is önmagát kell határozottan újrafogalmaznia.

 

Ez azonban nehéz feladat lesz. Nem szabad elfelejteni, hogy a liberális-kapitalista modernizáció volt az, ami az identitáspolitika társadalmi-kulturális környezetét egyáltalán megteremtette. Ha a liberalizmus sikeres akar lenni, egy logikai fordulatot kell vennie, ami közelebb viszi az egyént a közösséghez és a tradícióhoz – ha egyáltalán még léteznek ilyenek.

 

A szerző diák. Olvasnál még tőle? Itt megteheted! Vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Zágrábban az antifasizmus napján ismét fellángolt a vita, hogy nevezzék-e vissza a Nemzeti Színház előtti teret Titóra. De nem fogják.

A logójukat adják-e csak, vagy aktivistákat is? Körbekérdeztük az ellenzéki összefogás pártjait.

Az Apple Daily volt a legnagyobb és a legtovább fennálló hongkongi print bulvárnapilapot és online hírportált is üzemeltető médium, ami a kínai rezsimnek nem kellemes dolgokról is beszámolt.

A koronavírus-járvány miatt egy évvel elcsúsztatott olimpiát anno még úgy reklámozták, hogy az a világjárvány feletti győzelem bizonyítéka lesz.

Pénzzel, de volt, hogy néha tejtermékekkel fizettek le rendőröket Romániában.

1941. június 22-én éjjel negyed négykor kezdetét vette a Barbarossa-hadművelet, melynek célja a Szovjetunió lerohanása és térdre kényszerítése volt.

Věra Jourová szerint például ha valakinek baja van a szivárványszínnel, az róla mond el sokat, a bajor Markus Söder szerint meg ez a büszke útja annak, hogy a társadalom szabadságáért szóljunk fel.

A hét kérdése

Magyarország hiába szerepelt eddig jól az Eb-n, mivel a legnehezebb csoportba került, így az esélyek egyáltalán nem nekünk kedveznek. Ennek ellenére matematikailag van esélyünk, hogy továbbjussunk. Szerinted sikerülni fog?

Azért ide elnéznénk

A magyar hiphop Álmos vezére és a feltörekvő rapcsillag együtt szántják fel Kőbányát július 3-án szombaton.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás