Az állam és az óriáscégek tudása először a történelemben megközelítheti egyének tudásának összességét, ami versenyképes autokráciák megszilárdulását vonhatja maga után. A kilencvenes évek optimizmusa ráadásul azzal sem számolt, hogy a modernizáció az emberek közötti bizalmi kapcsolatok szétforgácsolásával talán meghaladja magát a liberalizmust.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
2021. január 6-a a szabadságszerető ember lelkébe hatolt. Aznap az Amerikai Egyesült Államok leköszönő elnökének támogatói tucatjával hatoltak be a Capitoliumba, a szövetségi törvényhozás épületébe, hogy dühüknek tettlegességgel és ámokfutással szerezzenek érvényt.
A Szenátus karzatáról leugró tüntető, az ülésről kimenekített politikusok, a Képviselőházban lövésre emelt fegyverek: fényképek, amelyek hetekig járták körbe a világsajtót, de sokkal hosszabb időre éghettek bele a nyugati civilizáció memóriájába.
Két héttel a megrázkódtató washingtoni történések után Joseph R. Biden a Szentírásra emelte a kezét, hogy megesküdjön az USA Alkotmányának védelmére. Míg a Capitolium ostromát sokan a liberális demokrácia elleni támadás szimbólumaként, addig az új amerikai elnök beiktatását a politikai normalitáshoz való visszatérés pillanataként értékelték. De vajon ilyen egyszerű volna? Az elmúlt évtizedben kizökkent időt helyre lehetne hozni egyetlen szimbolikus pillanattal?
Biden és a nyugati világ olyan problémákkal néz szembe, melyeknek megoldásához nem lesz elég egy himnusz, egy szónoklat és egy lánglelkűen előadott költemény.
Nem tértünk vissza a normalitáshoz, hiszen elsősorban maguk a normáink bomlottak meg, nem csak a szereplők változtak.
A liberalizmus megmentéséhez több kell, mint az egységről szőtt retorikai klisék. Mindannyiunk érdeke, hogy az a politikai arisztokrácia, amely fontos részt vállalt legnemesebb hagyományaink meghasonlásában, végre felnőjön a feladathoz: megmenteni a liberalizmust, mint normarendszert és megvédelmezni globális hegemóniáját az illiberális alternatívákkal szemben.
A liberalizmus ugyanis nemcsak politikai hagyomány, hanem a modernizáció történelmileg egyeduralkodó típusa is. Úgy tűnik, mindkét szerepe robosztus kihívások elé néz a következő évtizedben.
Hanyatló liberalizmus, versenyképes illiberalizmus?
Érdemes lehet a Capitoliumnál történteket nem elszigetelt jelenségként kezelni. Valójában az ostrom nem volt más, mint az elmúlt évek liberalizmus-ellenes hangulatának könyörtelen végkifejlete.
A globális elitek ellen lázadó nyugati világ, az identitás elhatalmasodása a közéletben, Trump, Brexit, szobordöntések.
A nyugati kontinenseken átsöprő populista hullámtól a George Floyd halála utáni zavargásokig a mögöttünk álló évtized megmutatta, hogyan recseg-ropog a liberalizmus normarendszere.
A hagyományos média gyengülésével az igazság hozzáférhetősége csökken, míg a politikai nyelv egyre erőszakosabbá válik. Az életünk felett eluralkodó közösségi média többet tud rólunk, mint mi magunkról. A Big Tech óriásai ugyanakkor szemrebbenés nélkül avatkoznak bele a közéletbe is, ha arra kerülne a sor: felmerült ez a brit Leave-kampány és Trump győzelménél is, a Capitolium ostrománál pedig újra terítékre került.
Talán a legfenyegetőbb válságjel mind közül: a párbeszéd és az értékek politikai kultúrája mára vitathatatlanul a tettlegesség és az identitás politikaellenes küzdőterévé vált. Sok egyetem pedig gőzerővel segíti azoknak a világnézeti megfontolásoknak az érvényesülését, amelyek a politikát szélsőséges esetben kirántanák az erkölcs és a humánum keretei közül.
Az elmúlt időszak ugyanakkor arról a tényről is lerántotta a leplet, hogy a liberalizmus nemcsak „otthon” van válságban, hanem nemzetközi perspektívába helyezve is veszített az erejéből. Kína digitális totalitarizmust épít, ami napjainkra a liberális nyugati világ magabiztos kihívójává nőtte ki magát. Niall Ferguson amerikai sztártörténész egyenesen új hidegháborúról beszél, amelyben ezúttal sem kevesebb, mint a világhegemónia a tét.
Új hidegháború vagy sem, egyvalamit ténylegesen érzékelhetünk. Kína iránymutatásával nem más, mint a modernizáció alternatív kerete terjed el. Úgy tűnik,
a huszonegyedik század egyes államai képesek hosszútávon összehangolni az illiberalizmust saját versenyképességükkel, eddigi történelmi tapasztalatainkat meghazudtolva.
A hidegháború utáni évek lelkes optimizmusát a liberalizmus kilátásait illetően mára kételkedés, esetenként kiábrándultság váltja fel. Ha a trend zavartalanul megy tovább, folytatódhatna a gondolatmenet, akár búcsút is inthetünk a liberalizmus dominanciájának a modernizáció történelmében. Ez pedig elsődleges fenyegetés arra nézve, amit nyugati életformának nevezünk.
Amikor Orbán Viktor 2014-ben meghirdette az illiberalizmus magyar programját, nem kevesebb, mint a közeljövőnket érintő sorskérdésre tapintott rá: vajon túlélhet-e a liberalizmus a modernizáció uralkodó logikájaként?
A liberalizmus, mint a modernizáció történelmi logikája
Amikor Széchenyi István 1815-ben Angliába látogatott, hogy az iparosodó Nagy-Britannia intézményeit és haladását felvázolja és megértse, utazása az egész reformkor inspiratív élményét tükrözte.
Ezidőtájt a magyar politikai osztály jelentős része felismerte, hogy nincsenek és nem is lehetnek a nemzeti fejlődésnek alternatív, saját útjai. Más szóval:
nem lehet modernizáció és erős magyar nemzet a liberalizmus keretrendszerén kívül.
A liberalizmus ugyanis nem más, mint a modernizáció történelmileg egyeduralkodó típusa; egyének tudásának és sokféléségének építő és versenyképes becsatornázása. Mint eszme, csupán a nyugati világ modernizációja köré kerített program, ami már létező és azóta is alakuló gyakorlatok felismeréséből jött létre.
A liberalizmus gyakorlata tehát nem filozófusok tollhegyén született, hanem az első angol manufaktúrákban és az amszterdami tőzsdén. Alkotmányosság, iparosodás, technológiai fejlődés, tőkefelhalmozás: gyakorlatok, amelyek az emberi életutak drámai különválását idézték elő, valósággal szétfeszítve a hagyományos társadalmak kereteit.
Amit mi szabadságnak hívunk és a liberális eszme központi értékeként jelenik meg, az történelmi értelemben nem más, mint az egyén bővülő mozgástere a mindennapi életben. A modern kapitalizmus és a demokrácia kiépülésével ennek a szabadságnak az intézményes eszköztára soha nem látott távlatokig fejlődött, a mai gyarmatosítás utáni világban pedig történelmileg egyedülálló békével és jóléttel párosul.
A liberalizmus igazi modernkori sikertörténet. Ez egy okból lehetséges:
nem volt a modernizációnak olyan alternatív dinamikája, ami a liberalizmussal szemben versenyképes tudott volna lenni,
azáltal, hogy hasonló hatékonysággal képes bevonzani és hasznosítani az emberi tudást.
Aki történelmi hagyományaiból adódóan ellenállt, illetve túl későn csatlakozott a liberális modernizációhoz, ahogy azt a magyar rendi társadalom tette, az lemaradt. Aki szánt szándékkal ki akart lépni a liberalizmus és az individualizáció kereteiből, vagy a modernizáció alternatív rendjét kísérelte meg megvalósítani, az embermilliók nyomorúságát, szenvedését, halálát hozta el. Ahogy azt a huszadik századi totalitarizmusok tették.
Talán a Szovjetunió gorbacsovi végnapjai példázzák legszebben az illiberalizmus reménytelenségét. Az ekkortájt felismert megrekedtség és az illúziók leleplezése félig a realitás mezejére terelték az illiberális valóságot. Nincs olyan, hogy versenyképes illiberalizmus, csupán a soha nem létezett nemzeti dicsőség szobrai és a milliónyi megnyomorított élet. Az illiberalizmus, mint a nyugatias modernizáció ellenprogramja nem több, mint történelmi kudarcprojekt.
A tudás hatalom: az illiberalizmus társadalmi rendje
A történelemlecke világos. A múltat szemlélve nincs és nem is lehet okunk azt feltételezni, hogy létezhet versenyképesebb társadalom annál, amelyik egyének tudására épít, hatékonyan felhasználva és összehangolva azt. Egy ilyen társadalom a szabadság, a béke és a jólét összekapcsolódó rendszereiben mozog és halad előre, de ezzel egyenes is lenne az út a zavartalan globális együttműködés felé?
Épp ellenkezőleg: napjainkban úgy tűnik, változik a modernizáció globális játéktere. Egyes helyeken versenyképesnek bizonyulnak az illiberális alternatívák. Míg Kínát egyre többen a liberális Nyugat egyenrangú riválisaként ismerik el, az emberi jogokkal nem nagy barátságot ápoló Szingapúr 2020-ban első a világ országainak versenyképességi rangsorában. Mégsem olyan egyenes és zavartalan ez az út, mint amilyennek a nyugati gondolkodók a hidegháborút követően hitték.
Nem számoltak ugyanis a változó technológiai és információs környezettel, ami azokat az országokat is bekapcsolja a globalizáció idegrendszerébe, amelyeknek korábban egyáltalán nem mentek keresztül a versenyképes, liberális modernizációs folyamatokon.
Ugyanis a harmadik globalizáció, amelynek korszakában élünk, a globális játékteret kiegyenlíti, ellaposítja, érvel az És Mégis Lapos a Föld c. közgazdaságtani bestseller szerzője, Thomas Friedman. Az információs forradalom és a digitalizáció, a földgolyó egykor különálló tudásközpontjainak összekapcsolása révén a modernizáció technológiai vívmányai azokhoz az országokhoz is eljutnak, melyeknek semmilyen történelmi tapasztalatuk nem volt sem a liberalizmussal, sem a modernizációval.
Ők a korábbi vesztesek előnyével lépnek fel a globális színpadra, míg megőrzik illiberalizmusukat az állam és a társadalom viszonyrendszerében.
Éllovasuk, Kína a technológia nyújtotta lehetőségek kiaknázásában máris olyan messzire jutott, hogy magát az emberi magánéletet számolta fel,
digitális eszköztárán keresztül teljhatalmat szerezve a mindenható pártállamnak.
Tehát a harmadik globalizáció kiszélesíti a tudáshoz való hozzáférést és elegyengeti az ismereteket a világ nemzetei között, kiemelve őket korábban alárendelt helyzetükből. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy a harmadik globalizáció az ismeretek birtoklásában fennálló egyenlőtlenségeket a társadalmakon belül is felszámolná, intézmények és egyének között.
Épp ellenkezőleg: könnyen lehet, hogy ez a globalizációs hullám nemhogy csak fenntartja, hanem még növeli is ezeket a társadalmakon belüli egyenlőtlenségeket. Az információs forradalom így végsősoron nem a tudás demokratizálódását, hanem épphogy a drámai koncentrációját hozhatja el.
A kérdés itt így hangzik: nagyobb-e a Google, a Facebook vagy az amerikai állam többlettudása egy átlagos felhasználóhoz vagy állampolgárhoz képest ma, mint öt, vagy tíz évvel ezelőtt?
Ha a válasz „igen, sokkal”, úgy egyes intézmények, mint az állam és az óriáscégek tudása először a történelemben megközelítheti egyének tudásának összességét, ami versenyképes autokráciák megszilárdulását vonhatja maga után. Ezzel is magyarázható lehetne, hogy Kína gazdasága – ami félig tervgazdasági alapokon nyugszik – elképesztő fejlődés ütem diktálására képes, ami tetemre hívja az egyébként még mindig sokkal versenyképesebb, liberális nyugati világ vezető pozícióját a világgazdaság életében.
A kilencvenes évek liberális optimizmusa azzal sem számolt, hogy a liberális modernizáció az emberek közötti bizalmi kapcsolatok szétforgácsolásával talán meghaladja magát a liberalizmust. A közösségeket és a hagyományokat elszegényítő modernizáció, amely az egykori azonosulási alapok helyébe a sokat ünnepelt identitást lépteti, felszámolja azokat a kötődéseket és bizalmi kapcsolatokat, ami a liberális modernizáció mélyebb erkölcsi, kulturális dimenzióját alkották, valamint megvédték az egyént és a közösséget az intézményekkel szemben.
Egy bizonyos:
ha a Nyugat erős kíván maradni, először is meg kell újítania elköteleződését azon hagyományok felé, amelyek egyáltalán versenyképessé tették,
és amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy a modernkor elképesztő technológiai és intézményes építményei mellett viszonylagos szabadságban éljük az életünket.
Ezeket az értékeket megújítani kell, ténylegesen megújítani: újra felfedezni és újra megélni. A politika támogassa az egyének önszerveződését és közösségeit anélkül, hogy eluralná azokat. Építsünk új platformokat a gazdasági és a kulturális életben az ismeretek szabad vándorlása érdekében. A szabadságra ne adottságként tekintsünk, hanem szeressük, műveljük és éljünk benne. Különben csak a szónoklatok és a versek maradnak.
A szerző diák. Olvasnál még tőle? Itt megteheted! Vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
