Hetvenöt éve ültek le a szövetségesek átrajzolni Európa térképét

A Berlin melletti Potsdam városka Cecilienhof nevű kastélyában kezdődött hetvenöt évvel ezelőtt az a konferencia, amely Európában lezárta a második világháború eseményeit, egyúttal viszont megnyitott egy új, fenyegetőbb időszakot, amit a huszadik század második felében hidegháború néven ismerünk.

Potsdam nagyjából úgy viszonyul Berlinhez, mint Versailles Párizshoz, vagy mint Gödöllő Budapesthez. A Havel folyó felett nyújtózik, lényegében a német főváros délnyugati határán. Bár sétálóutcája igen forgalmas, mégsem hasonlítható a zsúfolt Berlin nyüzsgéséhez. Tucatnyi múzeumnak ad otthont, melyek közül kiemelkednek Mozart és Einstein egykori otthonai, valamint a KGB hírhedt, Leistikowstrasse 1-es szám alatt található hajdani börtöne. Itt található két világhírű kastély is: a Sanssouci és a Cecilienhof.

Előbbi egy 18. századi későbarokk palota óriási kerttel, melyet maga Nagy Frigyes, a legsikeresebb porosz uralkodó építtetett azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy versenyre keljen Versailles-jal. A kastély nevét a homlokzatán olvasható francia feliratról kapta: Sans, souci – azaz, gondtalanul. Itt vendégeskedett a híres filozófus, Voltaire, de az udvaron megtaláljuk Frigyes síremlékét is. Ez utóbbit könnyű megismerni: mivel ő honosította meg porosz földön a burgonyatermesztést, amivel egy csapásra megoldotta a tömeges éhezés problémáját, hálából a mai napig krumplit visznek a sírjára.

A Sanssouci fiatalabb testvére, a Cecilienhof egy alig százéves épületegyüttes a Havel partján. II. Vilmos császár építtette, és menyéről, Cecília mecklenburg-schwerini hercegnőről nevezte el. A világ számára mégis azért emlékezetes ez a hely, mert a szövetségesek vezetői itt zárták le a második világháború európai eseményeit.

A három szoba

Bár az antifasiszta szövetségi rendszer kéttucatnál több államot foglalt magába, mégis a „Négy Nagy” volt benne a leghangsúlyosabb: az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és Kína. Az európai hadszíntéren nyilvánvalóan csak az első háromnak volt dolga, így az ő vezetőik jelentek meg Potsdamban is. Hogy a franciák nem képviseltették magukat a tárgyaláson, az többek között annak köszönhető, hogy Charles de Gaulle tábornok, az ország de facto vezetője több ízben konfliktusba keveredett Roosevelt elnökkel Francia Indokína (azaz Vietnám) sorsát illetően.

Potsdam ideális hely volt egy ilyen típusú gyűlésre: megfelelő közelségre volt a német fővárostól, mégsem érte túl nagy háborús kár. Könnyen belátható méretéből fakadóan a résztvevők biztonságát is könnyen lehetett garantálni. Az 1945. július 17-től augusztus 2-ig tartó konferencia állandó főszereplője és házigazdája Sztálin volt – hiszen a város a szovjet megszállási övezetbe került. Ilyen módon a Cecilienhof küllemét is átszabták: a bejárati kapun átlépve a kert óriási vörös csillagot formázott (és formáz ma is), Sztálin számára pedig rejtekajtót építettek a kastélyba.

A tárgyalások ideje alatt tartott temérdek ebéd és vacsora alatt annyi pohárköszöntő, ígéret vagy szimpla jópofizás hangzott el, hogy egy külső szemlélő talán nem is észlelhette a háttérben kelet és nyugat között fortyogó indulatokat.

Churchill (aki állítólag annyit szivarozott a szobájában, hogy a faburkolaton mai napig látható elszíneződések tőle származnak) itt találkozott először Harry Truman elnökkel, aki 1945 áprilisában örökölte meg ezt a tisztséget az elhunyt Roosevelttől. Közösen tekintették meg az ostrom utáni Berlint és úgy tűnt, hogy vele könnyebben szót ért, mint elődjével. Roosevelt ugyanis eléggé félreismerte Sztálint, akiről naivan ezt gondolta: „Az az érzésem, hogy Sztálin nem akar mást, csak biztonságot az országának, és azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki, amit csak tudok és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige (nemesség kötelez), nem fog elfoglalni semmit és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért.”

Truman elnök viszont már józanabbul tekintett a szovjet diktátorra: törekvéseit veszélyesnek találta az USA-ra és egyáltalán a demokráciára, Kelet-Közép-Európa megszállását pedig egyáltalán nem gondolta ideiglenesnek. Churchill azonban nem sokáig tudott együtt dolgozni az újdonsült amerikai elnökkel, mert július végére kiderült: elveszítette a választásokat. Clement Attlee győzelme még Sztálint is meglepte, akit forrásai úgy informáltak, hogy a Munkáspártnak nem volt sok esélye a sikerre. Az új brit miniszterelnök szívesen együttműködött volna Sztálinnal, azonban ettől óva intette őt külügyminisztere, az antikommunista beállítottságú Ernest Bevin.

Churchill és Truman közös reménye egy új csodafegyver volt. A Los Alamosban végrehajtott sikeres próbarobbantások után az elnökhöz az alábbi üzenetet juttatták el: „A csecsemők rendben megszülettek.” Azt gondolták, hogy ez a fegyver helyreállíthatja az egyensúlyt az orosz és angolszász felek között – holott Sztálin már tudott róla.

A szovjet vezető valószínűleg ekkor lehetett hatalma és karrierje csúcsán, hiszen az 1941-es vereségközeli állapotból a győztesek közé emelte országát, ráadásul óriási területek kerültek a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá. Hatalmát a maga cinikus módján nem győzte fitogtatni tárgyalópartnerei előtt, egy ízben

A döntések

A triumfálás mellett a konferencia fő célja az volt, hogy a győztes hatalmak véglegesítsék az európai határokat. Az első helyen az a kérdés állt, hogy mi legyen minden bajok forrásával, Németországgal?

Természetesen születtek olyan ötletek, melyek az „állandó bajkeverő” végleges hatástalanítását tűzték ki célul. Ilyen volt a Morgenthau-terv, ami ismét több országra osztotta volna a német területeket, az iparvidékeket leszerelte volna és egy jellemzően mezőgazdasági régiót alakított volna ki. Az ilyen elképzelésektől maga Sztálin sem idegenkedett.

A teljes „szétszerelést” azonban a szovjet előrenyomulástól való félelem szép lassan megváltoztatta. Széles körben ismert a neves amerikai tábornok, George S. Patton javaslata, miszerint Németországot egy gyors „nácitalanítás” után újra fel kell fegyverezni és vele szövetségben visszaszorítani a terjeszkedő Sztálint. A tábornok aztán 1945 decemberében autóbalesetet szenvedett, majd pár napon belül elhunyt a heidelbergi kórházban. Sírja a Luxemburgi Amerikai Temetőben található, halálának körülményei pedig a mai napig témát adnak a konteógyárosoknak.

A szovjet „biztonsági gyepű” kialakításában elsődleges szerepe volt Lengyelország nyugatra tolásának: míg a Szovjetunió keleti lengyel területekkel gyarapodott, addig nyugaton a lengyel-német határt az Odera-Neisse vonalig igazították, új területekkel kompenzálva Lengyelországot.

Megegyeztek Németország, azon belül pedig Berlin megszállási zónákra történő felosztásában is: míg északkeleten az Elba vonaláig a szovjetek, addig attól nyugatra az amerikai, brit és francia csapatok állomásoztak. Mindkét oldalon sor került „nácitalanításra”, azaz a vezető nemzetiszocialisták elszámoltatására, melynek élét a német társadalmi viszonyok bonyolultsága és az egyre éleződő hidegháborús hangulat csorbította ki. A nürnbergi perben és annak alpereiben hozott ítéletek is több ízben csalódást okoztak a világ közvéleményének.

Bár a határozat szerint ennek kivitelezését emberségesen kellett volna végrehajtani, a halottak száma itt is százezres nagyságrendűre tehető.

A német békeszerződés, és így a jóvátétel ügyében Sztálin és a nyugati szövetségesek nem tudtak megegyezni, így azt csak később, az ország felosztását követően konkretizálták, ki-ki a saját „térfelén” – miközben a szovjetek már a saját megszállási övezetükből gyakorlatilag minden mozdíthatót elvittek…

A németkérdés mellett a konferencián azt is pontosították, hogy a Szovjetunió mikor lépjen hadba Japán ellen (erre végül 1945. augusztus 8-án került sor), de döntöttek bizonyos területek 1938 előtti állapotának visszaállításáról is: így került vissza például a Szudétavidék Csehszlovákiához, Elzász-Lotharingia Franciaországhoz, Ausztria pedig ismét önálló ország lett, amit a némethez hasonló elv alapján megszállási zónákra osztottak.

Mit mond ma nekünk Potsdam?

Mint láthattuk, a potsdami döntéshozók keze nyomát a mai napig magán viseli Európa. Bár a határok átlépésének kérdését napjainkra a schengeni övezet jelentősen megkönnyítette, a térképekre tekintve szétszabdalt történelmi régiók néznek vissza ránk, amire jó példa, hogy Németország északkeleti tartománya a mai napig a Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Lengyelország két északnyugati vajdasága pedig a Nyugat-Pomerániai és a Pomerániai nevet viseli.

Ha az ember végigsétál a Cecilienhof kiállításán, akkor meglepve tapasztalhatja, hogy németül a mai napig a „felszabadulás” (Liberation) kifejezés olvasható szinte mindenütt. Ha rákérdezünk, akkor azt a magyarázatot kapjuk, hogy a német nép számára ez egy diktatúra alóli felszabadulás volt – a nácik ebben a kontextusban tehát mintegy le lettek választva a nép fogalmáról.

Talán ez is magyarázat lehet arra, hogy a „nácitalanítás” egy meglehetősen félresikerült, több ízben egyenesen nevetséges folyamattá silányult. Az újjáépülő Németországi Szövetségi Köztársaságnak tanárokra, mérnökökre, orvosokra volt szüksége, így a náci múlt felett könnyen szemet hunytak. A Konrad Adenauer vezette NSZK-ban, az ötvenes évek gazdasági csodája idején, ezt a témát a szőnyeg alá söpörték, hogy aztán a hatvanas években generációs ellentétek formájában elemi erővel törjön fel újra a múlttal való megbirkózás problémája. Az ezzel kapcsolatos viták a mai napig tartanak, olyannyira, hogy a németek erre külön szót is alkottak: Vergangenheitsbewältigung (múltfeldolgozás, a múlttal való megbirkózás).

Mivel a magyar határok kérdését az 1947-es párizsi békeszerződés tartalmazza, számunkra a potsdami döntések közül leginkább a svábok kitelepítésének kérdése és az ehhez hasonló elven lezajlott csehszlovák-magyar lakosságcsere talán a legfájdalmasabb. Ez utóbbi a mai napig okoz feszültséget a szlovák-magyar viszonyban, míg a svábok ügyét a kormányoldali megmondóemberek előszeretettel varrnák az akkori belügyminiszter, Nagy Imre nyakába.

A huszadik században a potsdami konferencia volt az utolsó alkalom, amikor háborúban győztes nagyhatalmak vezetői azért ültek össze, hogy Európa határait átrajzolják. Reméljük, hogy a huszonegyedikben már nem fog erre sor kerülni.

CÍMLAPFOTÓ: Bundesarchiv / Wikimedia Commons