Miért választjuk az idomulást a szabadság helyett?

Bakó Bea

Szerző:
Bakó Bea

2019.12.04. 12:25

Az idősebbekből a Kádár-korszak, a fiatalabbakból a NER hozta és hozza ki azt a rosszabbik énjüket, ami az önálló gondolkodás helyett az idomulást választja. De mi lesz így 50 év múlva?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ha aközött dönthetnél, hogy a vadnyugaton élsz, vagy egy diktatúrában, melyiket választanád?

Ez a kérdés akkor jutott eszembe, amikor Az ember a fellegvárban nemrég kijött negyedik évadát néztem. A sorozat Philip K. Dick azonos című regényén alapul, és az az alapsztorija, hogy mi lett volna, ha Németország és Japán nyeri a második világháborút. Ebben az alternatív történelemben Amerika keleti felét a németek, a nyugatit a japánok szállják meg, természetesen brutális diktatúrát kialakítva, ahol vagy megölik, vagy elnyomják a feketéket és a zsidókat, bebörtönzik az ellenállókat, stb. Középen pedig van egy semleges zóna, ahol, bár hemzsegnek a bűnözők és a két nagyhatalom ügynökei, de azért nagyjából szabadság van.

De miért nem költözött mindenki a semleges zónába? – vetődik fel a nyilvánvaló kérdés, amire csak némi gondolkodás után esik le a válasz: mert az ott maga a vadnyugat, egy törvényen kívüli világ, ahol csak magadra számíthatsz, és ahol nem jön ki a rendőr, ha megtámadnak vagy kirabolnak.

Lehet-e ehhez képest egy diktatúra még mindig a jobb, könnyebb választás? Azért cserébe, hogy kijön a rendőr, ha kirabolnak, érdemes-e bevállalni azt a kockázatot, hogy legközelebb érted jön ki a rendőr, mert tettél egy kritikus megjegyzést a kocsmában a bajszod alatt, vagy segítettél valakinek, akivel kitolt a rendszer? Mi a jobb: magadra utalva lenni egy rakás bűnöző közt úgy, hogy legalább neked is van egy puskád (sőt, esetleg szövetségeseid is), vagy magadra utalva lenni egy letörhetetlenül hatalmas államapparátussal szemben puszta kézzel?

Ezeket mérlegelve a válasz egyértelműnek tűnik, mégis: a sorozatban alig laknak emberek a semleges zónában. De talán mégsem a forgatókönyvírók hibája ez az inkonzekvencia, ami csak elsőre tűnik annak. Végül is, talán mégiscsak ilyen – nagy átlagban – az emberi természet, amely van olyan optimista (vagy naiv), hogy azt higgye: egy diktatúrában kiküszöbölhető a fő probléma, a „mi lesz, ha ez a biztonságot nyújtó apparátus ellenem fordul”; mindössze megfelelő mértékben idomulni kell.

Rendszerek, amik a legrosszabb énedet akarják kihozni belőled

A folyamatos idomulást és megalkuvást igénylő rendszerek pedig úgy torzítják az emberek személyiségét, hogy ők egy idő után nem is lesznek képesek másfajta rendszerekre átállni, vagy azokat fenntartani.

Ha elég nagy tömegből sikerül kihozni a rosszabbik énjét, azzal egy ördögi spirálba lehet kényszeríteni egy társadalmat.

A diktatúrák nem úgy épülnek ki, hogy az emberek eredendően gonoszak, hanem úgy, hogy rengetegen közülük annyi vállalhatatlan kompromisszum megkötésére kényszerülnek, amelyeknek a gyakorisága a személyiségüket is megváltoztatja, és így egy ponton túl már nincs visszaút.

A sorozatban ez például látványosan van illusztrálva azzal, hogy ugyanazok a szereplők mennyire más utat futnak be a sorozat disztopikus világában és az általunk ismert történelemben, ami ott csak egy alternatív párhuzamos világként jelenik meg. De tovább nem spoilerezek, amúgy se a sorozatról szeretnék elmélkedni, hanem arról, hogy milyen tanulsága van számunkra ennek a társadalomlélektani jelenségnek.

Dolgok, amiket a szocializmusban megtanultunk, azóta se felejtettünk, és most boldogan újrahasznosítunk

A magyar lakosság 45-50 éven felüli része egy olyan közegben szocializálódott, ahol az ilyen kompromisszumokat nap mint nap meg kellett kötni. A megalkuvás (vagy annak legfeljebb minimális vegyítése némi lázadással) sokak számára annyira természetes lett, hogy

akkor is folytatták a megszokott stratégiák alkalmazását, amikor beköszöntött a szabadság: öcsibácsi-sógorkomázás, idomulás, „fogd be a pofád, különben nem lesz belőled soha semmi édes fiam”.

Persze ’90 után már hiányzott a kényszer: azt, hogy a megalkuvás szükséges, legtöbbször (persze sajnos bőven nem mindig, mert azért a posztkomcsi maradványok sok helyen berögződtek) csak beképzelték maguknak. A rendszerváltás környékén és utána született, szabadságban szocializálódott generáció életrevalóbb része pedig megtanulta, hogy dehogy kell befogni a pofádat, sőt, igenis el lehet érni valamit, ha pofázol: csak persze rendesen tanulni, dolgozni is kell is közben, mert a pofázás önmagában sehol, semmire nem elég. A másik része meg elhitte a szüleinek, hogy tényleg ez a tuti módszer, és ha ma körülnéznek, akkor még igazolva is láthatják magukat.

Nem, nem azért, mert visszatért a Kádár-diktatúra: nyilván szenzációhajhász hülyeség maga a NER és a ’89 előtti rendszer közé egyenlőségjelet tenni, hiszen egy olyan rendszerben ilyeneket nem egy bárki számára elérhető online cikkben, maximum egy szamizdatban írhatnék, nem is választhatnánk egy rakás párt közül a választáson, és Brüsszelbe, vagy épp Kövér ellen a bíróságra se lehetne rohangálni panaszkodni (ja, azt mondjuk eztán se lehet majd).

Viszont az kétségtelen, hogy

a ’89 előtt kialakult és azóta fennmaradt reflexeknek nagyon nagyban köszönheti a tartósságát Orbánék rendszere.

Ahogy Nagy Péter Sándor nagyon jól leírta az Azonnalin: a szocializmusban felvett rossz szokások, a hallgatás, a közöny ma beidegződésként vannak velünk – azóta folyamatosan, és most, mikor az idő múlásával végre kezdhetnének elkopni, újra megerősítést találnak. Ma sokan a megint – nem kényszerek, inkább beszédes ösztönzések által – úgy érezhetik, hogy a megalkuvás, az idomulás és a nyögvenyelősen megkötött kompromisszumok jelentik a legcélravezetőbb módszert az érvényesüléshez. (Ezt ráadásul nem csak a Fidesznek köszönhetjük, hiszen a másként gondolkodást az ellenzéki oldalon se igazán díjazzák: elég megnézni, hogy mit kap a nyakába az, aki ki merészel lépni a szekértáborok közötti vákuumba.)

Hányszor hallottam az utóbbi két hétben 50 fölöttiektől, hogy „jajj, miért pereltétek be Kövért, mi lesz most veletek, nem féltek”? Vajon mit mondanának ők ugyanerre a helyzetre egy olyan párhuzamos valóságban, ahol nem volt 40 év kommunista diktatúra? Semmit, leginkább legyintenének, hiszen ez a jogviták intézésének normális menete egy normális országban.

Mit fognak tanulni a NER-től azok, akik ma húszévesek?

Ezen valahol felesleges már bánkódni, hiszen a szüleink generációjából – legnagyobb részben legalábbis – már úgysem tudjuk kikoptatni a szocialista diktatúrában kifejlesztett reflexeket. „Nekik már úgyis mindegy” – annak a fiatal generációnak viszont talán még nem, akik az Orbán-rendszer évtizedében (vagy ki tudja mennyi idő lesz ez még) tanulják meg, hogyan mennek a dolgok az életben.

Ők már egy szabad világban születtek, de most mégis egy nagyot lépnek vissza, és csak nézőpont kérdése, hogy hátrébb vagy előrébb, mint a szocializmusban szocializálódott szüleink, akiknek legalább valós kényszerhelyzetben kellett mérlegelniük (egyetemi előmenetel, munka, vagy valami tényleg múlott ezeken a kompromisszumokon). Ma viszont nincs kényszer, csak erős motiváció arra, hogy a könnyebb utat válaszd: az idomulást és az állami állásokban való láblógatást (rosszabb esetben extra mutyizással megspékelve) az egyenes gerinccel való kemény munka helyett. De nem kell attól félned, hogy lecsuknak, vagy nem engednek egyetemre.

Most már nem bűn az önálló gondolkodás, de sajnos még mindig nem általánosan elismert erény.

A kérdés az, hogy aki ilyen, igazából ki sem kényszerített megalkuvásba belemegy, annak milyen módon torzul a személyisége, mit magyaráz be magának indokként, és mit fog majd a gyerekének tanítani 20-25 év múlva az élet dolgairól.

Nagyon úgy tűnik, hogy így még 50 év múlva sem fogunk tudni eljutni egy teljesítményalapú, versenyképes társadalomhoz, és még akkor is csak arról panaszkodhatunk majd, hogy jajj, a németek gazdaságilag gyarmatosítanak minket – már ha lesz olyan szerencsénk, hogy akkor is még mindig minket fognak…

Most olvastad először ezt a szöveget? Az azért lehet, mert még nem jár neked a Reggeli fekete, az Azonnali hírlevele. Iratkozz fel itt, és hetente háromszor küldünk reggelente ilyen cikkeket és még sok minden mást! Olvasnál még Bakó Beától az Azonnalin? Ide kattints!

Bakó Bea
Bakó Bea az Azonnali alapító-főszerkesztője

EU-jogász. 2021 márciusa óta anyasági szabadságon.

olvass még a szerzőtől
Bakó Bea
Bakó Bea az Azonnali alapító-főszerkesztője

EU-jogász. 2021 márciusa óta anyasági szabadságon.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek