A Facebook nem teszi tönkre a demokráciát, csak megmutatja, milyen hülyék vagyunk

Kijött a Cambridge Analytica adatlopási botrányáról egy jó kis dokumentumfilm, ami pont csak azt a kérdést nem teszi fel, hogy miért ne lenne jó a demokráciának, ha mobilizálnak egy csomó szavazót. Vannak-e megfelelő és nem megfelelő választók, és miért aggódunk jobban az amerikai vagy brit demokráciáért, mint a trinidad és tobagóiért vagy a románért? A véleménybuborékok ártanak jobban a demokráciának, vagy pártízezer „hülye” szavazó?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A múlt héten kijött a Facebookot is érzékenyen érintő Cambridge Analytica-botrányról és a lopott adatok alapján rafkósan targetált politikai reklámokról egy netflixes dokumentumfilm, ami próbál nagyon okosakat mondani az adathalászat és a demokrácia nagy összefüggéseiről, de ez eléggé felemásan sikerült neki. 

Az a címe, hogy „The Great Hack”, és a Netflixen lehet megnézni. Meg érdemes is. Mozgalmas és vizuálisan is érdekes doku, unalmas beszélő fejek helyett akcióban követjük a szereplőket: például a Cambridge Analyticának addig vezető beosztásban dolgozó Brittany Kaisert, aki aztán kiszállt az egészből és kitálalt a sajtónak, vagy David Carrollt, aki beleállt egy reménytelenül hosszú és macerás pereskedésbe, hogy megtudja, pontosan milyen adatokat használtak fel róla a tudtán kívül.

Ő csak az egyike azon tízmillióknak Amerikában, akiknek a Cambridge Analytica a tudtukon kívül hozzáfért a Facebook-profiljuk nem nyilvános részéhez is azzal a céllal, hogy profilozza őket, és az így nyert adatokat felhasználja a 2016-os elnökválasztási kampányban.

Az így összehalászott adatoknak végül csak egy nagyon kis része hasznosult a gyakorlatban: a „meggyőzhető” választók profiljai, azoké, akik nem nagyon foglalkoznak a politikával, nincs határozott preferenciájuk és valószínűleg leginkább el se mennének szavazni. És közülük is csak azok voltak érdekesek, akik billegő államok billegő körzeteiben éltek.

Nézőpont kérdése, és pont ezt a kérdést egyszerűsíti le a Great Hack annyira, amennyire egyszerűek voltak ennek a szerencsétlen hetvenezer Facebook-felhasználónak nyomatott politikai üzenetek.

Tényleg tönkreteszi a demokráciát, ha mobilizálnak egy csomó választót?

A Facebook tönkreteszi a demokráciáinkat, mert hagyja, hogy befolyásoljanak minket – ezt a sommás narratívát közvetíti a film, főleg egyik szereplője, az újságíró Caroll Cadwalladr révén. Csakhogy valami kimaradt a filmből ezen a ponton. Az, hogy

A módszerek persze fejlődnek, de a befolyásolás a demokrácia lényegéhez tartozik.

Nem tiltjuk meg Jóskának, hogy a kocsmában meggyőzze Bélát, hogy az egyik helyett inkább a másik pártra szavazzon; nem tiltjuk meg a pártoknak, hogy a maguk igazáról megpróbáljanak meggyőzni minket az utcán, vagy akár a saját ajtónkban; és nem tiltjuk meg azt sem az embereknek, hogy különböző irányba elfogult publicisztikákat olvassanak vagy különböző beállítottságú politikai tévéműsorokat nézzenek. Pedig ez mind befolyásolja a véleményüket.

Miben különbözik mindettől az, amit a Cambridge Analytica (a Facebookon keresztül) csinált? Rájött, hogy kik azok a „meggyőzhetők”, akik bevonhatók a politikába, és a meddőszórást kiküszöbölve csak őket próbálta meggyőzni: vagyis apolitikus tömegeket sikeresen mobilizált. Miután mára az elitista „műveltségi cenzus” meghaladott lett, és csak a kocsmában késő éjszaka a sokadik sör után merik kultúremberek felhozni, hogy „Isten bizony, én mindenkivel kitöltetnék egy közismereti tesztet, aki szavazni akar”, így felvetődik a kérdés, hogy

Azért, mert félrevezető és féligazságokat tartalmazó mémekkel bombázták a szerencsétlen „meggyőzhetőket”? Frászt, hiszen a mobilizálás a Facebook előtt is ilyen üzenetekkel működött a legjobban. Hanem azért, mert először is a meggyőzhetőket konkrétan kémkedés útján találtak meg, másodszor pedig, mert a reklámok egy része nem volt tudatosítottan politikai reklám.

Hogy mennyiben megoldhatatlan problémák ezek, arra mindjárt visszatérek, de előbb mi itt a világ többi részén morzsoljunk el egy könnycseppet a szegény nyugati mintademokráciák hófehér becsületén esett szégyenletes folt miatt!

Hogyhogy csak az amerikai elnökválasztáson jött el az antidemokratikus apokalipszis?

A filmben elhangzik, de senki nem háborodik nagyon fel rajta, hogy a módszer első nagy tesztje a 2010-es Trinidad és Tobagó-i parlamenti választás volt: a kis karibi szigetországban a feketék és az indiaiak pártjai a két legfőbb politikai erő, és a fekete elsőválasztó fiatalok passzivizálásával vitte a Cambridge Analytica győzelemre az indiai pártot.

De Trinidad és Tobago egy apró, posztgyarmati fejlődő ország, és úgy tűnik, még a film szereplőit sem hatotta meg különösen, hogy ott annak idején „beavatkoztak a választásba”. Pedig nem csak ott: a filmben sorolnak még egy rakás, jórészt afrikai, ázsiai országot is, de az impozáns listában ott van például Románia is! (Persze mindenki bőszen hallgat az ügyben a szomszédban.)

De a bili mégis csak akkor borult ki, amikor kiderült: a Cambridge Analyticának Donald Trump győzelméhez is köze van. Hát hogy is van ez?

Ilyen téren mondjuk a leghosszabb demokratikus múltra visszatekintő briteknek is megroppanhatna kicsit a büszkesége: az ő brexitnépszavazásuk csak a főpróba volt a Cambridge Analyticának az amerikai elnökválasztásra, erről maga Nigel Farage beszél jelentőségteljesen vigyorogva egy felvételen a dokumentumfilmben. A posztgyarmati országok választásai voltak az első teszt, de az EU-kilépésről való brit népszavazás is csak főpróba lehetett a lényeg, az amerikai elnökválasztás előtt.

Aztán kiderült, hogy mindkét szavazáson a „nem megfelelő szavazók” lettek mobilizálva, ezen a hanyatláson pedig a mainstream liberális körökben illik hangosan és rendszeresen sajnálkozni.

Most akkor tönkreteszi a Facebook a demokráciát, vagy nem?

Persze aki tényleg demokrata, az tudja, hogy

És nem megfelelő politikai reklámok? Na, ez az, ami a leginkább véleményes. Egy perszonalizált hírfolyamra nem lehet olyan szabályokat alkotni, mint amilyenek kampányidőszakban a tévékben vannak, hogy hány perc kell, hogy jusson egy pártnak és hasonlók, ezzel kábé felesleges is próbálkoznia az államnak.

„Szerencsére” azért a Facebook maga is nagyon készséges önszabályozó szerepében szokott tetszelegni. A legidegesítőbb az, amikor ezen a téren olyannyira átesik a ló túloldalára, hogy a politikai témájú cikkek elérését brutálisan megnyesi, és jóformán még rájuk hirdetni se enged, hiszen „Magyarországon vagy? Ja, ott megbízhatatlan a média (#jajjorbándiktatúra)”. Ez történt például az EP-választási kampányban a teljes magyar Facebookon: igazán megható volt látni, hogy hirtelen ekkora lett a törődés a kelet-közép-európai, most épp magyar demokrácia minősége irányába – bezzeg a románokat nem féltette senki a Cambridge Analyticától.

A Facebook önmaga mindezekkel együtt sem tudja tönkretenni a demokráciát. Az biztos, hogy láthatóbbá teszi azt a problémát, hogy egyes hülye embereknek nagyon határozott véleményük van, másoknak gőzük sincs semmiről, de bármire rá lehet beszélni őket, és az ő szavazataik is ugyanannyit érnek, mint az okosok határozott véleménye. (Azzal már csak zárójelben merem bonyolítani a dolgot, hogy nyilván nem mindenki hülye, akinek más a véleménye.)

De mindez igazából nem is probléma, hanem a modern tömegdemokrácia belekódolt velejárója, ráadásul nem is újdonság.

vagy a szomszédasszonyhoz elújságolni azt. Nyilván ez sokkal lassabban és kevesebb embert érintett, de a tartalmak terjedésének a módja felvet egy másik, demokráciával kapcsolatos problémát, ami pont ellentétes irányú a „meggyőzhetők” targetált mobilizálásával.

A véleménybuborékok – amikhez Magyarországon már Facebook se kell

A Cambridge Analytica-féle hirdetésekkel tulajdonképpen addig passzív választókat győztek meg, hogy gondoljanak mást valamiről a korábbi véleményükhöz képest, vagy gondoljanak egyáltalán valamit olyasmiről, amivel korábban egyáltalán nem foglalkoztak. Ehhez képest a Facebook „normális” működésében (a targetált hirdetéseken felüli hírfolyamban) ennek az ellenkezője a helyzet. Az algoritmus mindenkinek kialakít egy online safe space-t, ami odavezet, hogy

Én csak a módszer, tehát az adatlopás miatt mondanám az utóbbit.

Persze tudatos hírfogyasztással és az ellenkező vélemények keresésével azért nem olyan nehéz tenni a véleménybuborékok ellen, ráadásul az olyan szerencsétlenebb politikai kultúrájú országokban, mint Magyarország, még Facebook se kell ahhoz, hogy ilyenek kialakuljanak. Nemhogy buborékként, zárt ajtajú gumiszobaként működik a „Brüsszel-Soros-migránsok” és az „Orbándiktatúra-Európasegíts” című két safe space. És ezek nem csak azért elszeparáltak, mert a kormánypártból soha senki nem ül le vitázni: ugyanígy az ellenzékiek is sorra mondták le a Tuványosra szóló meghívásukat, miközben máskor (amúgy teljesen jogosan) pattognak azon, ha a kormány nem hajlandó velük érdemi vitát folytatni valami fontos szakpolitikai ügyben.

A legizgalmasabb, ami néha történik (például most az EP-választáson) az ellenzéki kicsi tortarész újraosztása, miközben a Fidesz kényelmesen elvan azzal, hogy az urnákhoz viszi a szokásos bázist. Szóval, ha cinikus lennék, azt mondanám, lehet, hogy nekünk még jót is tenne egy Cambridge Analytica: párezer „meggyőzhető” aktivizálása legalább felkavarná egy kicsit az állóvizet.

Újdonság volt, amit olvastál? Ez egyrészt jó, másrészt meg azért fordulhatott elő, mert még nem jár neked a Reggeli fekete, az Azonnali ingyenes hírlevele. Akinek ugyanis jár, már  hétfő reggel hétkor elolvashatta ezt a cikket. És még mást is. Kérj te is Reggeli feketét!

NYITÓMONTÁZS: Bakó Bea, Azonnali / via Columbia City Blog, Flickr