Aki szerint csak az lehet szép, ami jó, és az nem, ami borzalmas, az vagy visszautazott kétszáz évet az időben, vagy elkapta a jóemberkedés a virtuális gyászszertartás hevében. Miért lehet a megdöbbenés mellett akár szépnek is látni egy lángoló székesegyházat?
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali teljes szerkesztőségének álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, csak bátran!
„Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög
nyitotta lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.”
Hétfő este kigyulladt a párizsi Notre-Dame tetőszerkezete, és az éjjel jó részében lángolt. Először úgy tűnt, a tűz megfékezhetetlen, aztán mégis sikerült megfékezni, és bár a kár jelentős, Párizs egyik ikonikus épülete mégis meg fog maradni. A súlyosan Facebook-sérült jóemberkedőknek inkább az volt a legfontosabb, hogy az Azonnalit anyázzák azért, mert szerintük csak a kellemes dolgok lehetnek szépek.
„Ezek a képek borzalmasan szomorúak. Szégyelljétek magatokat” – írta erre például a Momentum elnökségi tagja, Berg Dániel, aki a jelek szerint egyben okleveles jóember. Rajta kívül még sokan kurvaanyáztak, hülyéztek és idiótáztak minket a fenti mondat miatt, mások azt is külön megjegyezték, hogy a képek nem szépek, és hogy leiratkoznak az oldalról.
Többen úgy értették a szöveget, hogy viccelni, ironizálni szerettünk volna a tűzvészen – miközben erről szó sincs, egészen pontosan annyit értettünk alatta, amit odaírtunk: a tűzvészről készült képek szépek, de ettől még nincs miért örülni a tűznek.
A felfokozott érzelmi hangulat persze érthető, hiszen a párizsi Notre-Dame azon ikonikus európai épületek sorába tartozik, amit széles tömegek is szabad szemmel felismernek, leginkább egy Disney-filmnek hála – nyilván hasonló lenne a reakció akkor, ha az Eiffel-tornyot vagy a Big Bent, vagy a pisai ferde tornyot érné valami katasztrófa; de vannak kétségeim, hogy a berlini Gedächtniskirchét, a jawori Béketemplomot, vagy akár a párizsi Sacré Cœur-t sokan kapásból felismernék, vagy egyáltalán vezető anyag lenne bárhol, hogy kigyulladtak – de nem volt dugig tele a sajtó azzal sem március közepén, hogy a párizsi Saint-Sulpice katedrálisban volt tűz.
Talán ugyanez a felfokozott érzelmi hangulat az oka, hogy
Lehet-e szép, ami borzalmas?
Kétség nem férhet hozzá, hogy hessteg je suis Notre-Dame; ki-ki vérmérséklete szerint matricázza fel Facebook-profilképét a templom sziluettjével; gondolataink és imáink a párizsiakkal vannak; egy lájk = locsolókanna; egy megosztás = plusz egy tűzoltó; szörnyű, borzalmas; biztos a migránsok voltak vagy nem is; ez Isten büntetése a franciákra; de azért egész Európa gyászol és szomorú, de akinek helyén van a szíve, az biztos; sírós emoji.
Könnyebb ilyenkor egy Facebook-posztra haragudni, legalább van hová célozni azt a mérgességet, amivel egyébként azért nem tud mit kezdeni a képernyő előtt csücsülő honpolgár, mert valójában neki az égvilágon semmit nem jelentett egy távoli ország (ami egyébként is egy nagy no-go zóna!) szép temploma – ami bizony akkor is szép, amikor éppen lángol.
Nem fogunk most évezredek óta tartó esztétikai vitákba belemenni, tehát csak röviden: szerencsére ma már ott tartunk, hogy nem csak a barokk cikornyák, az idilli tájakat ábrázoló festmények, vagy ezek unokatestvérei, a tévére rakott csipkés terítőre helyezett bukolikus nippek lehetnek „szépek”, hiszen rég felismertük:
Vegyünk pár példát:
1. Itt van rögtön a fent mottóul választott vers Charles Baudelaire-től. Az a címe, hogy Egy dög, 1857-ben jelent meg A Romlás virágai című verseskötetben. Itt olvasható Szabó Lőrinc fordításában, a tárgya pedig egy állat oszladozó teteme. Elég szép vers. A kötet megjelenése után az ügyészség „istenkáromlás” és „erkölcsgyalázás” vádjával perbe fogta a költőt. Ma Baudelaire nevére emlékszünk, az ügyészekére meg nem. :(
2. Aztán itt van például Robert Capa híres fotója, A milicista halála. Mit ábrázol a kép? Azt, hogy valakit lelőnek, és ő épp elesik. Elég csúnya dolog, a kompozíció viszont elég király. Robert Capa állítása szerint a feje fölé emelt kamerával fotózta, mások szerint meg beállított a kép. Mindenesetre Capa szégyellje magát!
3. Vagy nem kell nagyon messzire menni, hiszen épp most nyerte meg a World Press Photo egyik kategóriáját Máté Bence egy olyan képpel, amin – vigyázat! – levágott lábú, de még élő békák láthatóak! Szegény békák! Mit képzel magáról a fotós? Hát még akik díjazták?
4. Aztán még nem is beszéltünk Goya festményéről, amin embereket végeznek ki, Hieronymus Bosch festményeiről, ahol csúnya, groteszk dolgok vannak, Munkácsy Krisztus-trilógiáján pedig éppen keresztre feszítik Jézus Krisztust.
5. És ha már itt tartunk, tavaly egy egész cikket írtunk az úgynevezett „horror” nevű, egészen népszerű műfajról, ami teljes egészében arról szól, hogy olyan dolgokkal okoz nekünk élvezetet, ami alapvetően undorító, ijesztő, gyomorforgató, kellemetlen. Mégis hogyan gondolják?!
Ahogy tehát lehet szép verset írni egy tetemről, csodálatos fotót készíteni egy fejbelőtt emberről vagy levágott lábú békáról, ugyanúgy
még akkor is, ha szemünk mindeközben könnybe lábad, mivel szép emlékeink vannak a székesegyházről – akár mert fontos európai műemléknek tartjuk, akár A Notre-Dame-i toronyőr című rajzfilm miatt, akár csak simán azért, mert nézni is rossz a pusztulást.
Akinek pedig ez a vélemény nem tetszik, nyugodtan válogasson magának szép nippeket a csipkés terítője tetejére itt. Mi nem fogjuk bántani érte.
Olvass még többet Pintér Bencétől az Azonnalin! Hozzászólnál a cikkhez? Vitatkoznál? Írj nekünk!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.