Szabad-e a lángoló Notre-Dame képében gyönyörködni? Attól függ!

Gyönyörködni műalkotásokban szoktak. De az-e egy összeurópai kulturális szimbólum égéséről készült fotó, vagy inkább a fotó maga az üzenet? Ki mit értett félre?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A cinizmusnak megvan a helye és az ideje. Ez nem egy idézet valami B-kategóriás művészfilmből, hanem annak kapcsán jutott eszembe, ami az Azonnalival kapcsolatban történt. Azaz egyik munkatársunk azzal a megosztással tette ki, hogy a képek legalább szépek, de ez azért túl nagy ár értük.

Azután, látva a felháborodást, Pintér Bence próbálta egyszerre elmagyarázni, hogy miért nem volt ez offenzív kijelentés, és lesajnálni azokat, akik szerint igen. Megpróbálok hát rendet vágni az indulatok között, és elmagyarázni, mi a félreértés.

Műalkotás vagy hír?

Amikor az inkriminált Facebook-poszt megjelent (amin aztán kötelességtudóan akadtak ki a szélsőjobb lapok, miközben közülük nem egy éppen a muszlimok elleni hergelésre használja a tragédiát), akkor tulajdonképpen az verte ki leginkább a biztosítékot, hogy

A másik alapvető félreértés magával a képpel kapcsolatban volt, mert nagyon nem mindegy, hogy miként aposztrofáljuk: vagy műalkotásként, ahogyan azt kollégánk tette, vagy pedig olyan médiumként, amely üzenet is egyben, azaz a kép maga a hír.

Mert az utóbbi értelmezésben valóban offenzívnek tekinthető, ha valaki a szép jelzőt illeszti hozzá.

Természetesen nem az a kérdés (és ezért Pintér Bence cikke totálisan mellékvágányon halad), hogy önmagában van-e a rútnak esztétikai élvezeti lehetősége. Legalább Arisztotelész Retorikája óta tudjuk, hogy van, a rútról való műalkotás képes a gyönyör érzetének kiváltására.

Az, hogy valami műalkotás-e vagy hír, igencsak mozgékony dolog. Robert Capa A milicista halála című képe – bár ritkán szokták a szép jelzővel illetni – lehet szép, de el kell fogadnunk, hogy (legyen megrendezett vagy sem), a polgárháború-sújtotta Spanyolországban elsődlegesen nem esztétikai funkciójában hatott, hanem hírként, és itt ugyanilyen érzelmi reakciókat válthatott ki, hiszen a nézői közvetlenül involváltak voltak a háború hatásaiban.

Márpedig ezt az involváltságot érzik most milliók a világon. És tökmindegy, hogy annak köszönhetően, hogy van a Notre-Dame-ról egy rossz Disney-rajzfilm, vagy mert valamikor olvasták, látták A párizsi Notre-Dame-ot, vagy mert a párizsi nászutukat juttattja eszükbe, vagy mert ott őrizték az állítólagos töviskoronát, amelyet Jézus fejére raktak a halála napján. A lényeg, hogy emberek millióinak fontos.  

A Templom pusztulása mint miniapokalipszis

Másrészt a Notre-Dame a katedrálisok anyja, és tök mindegy, hogy van ennél tökéletesebben kivitelezett, régebbi, majdnem annyi idős így is, mint Európa, és UNESCO világörökségi kincsként az emberiség közös tulajdona.
 

A gótikus katedrálisok amúgy is úgy vannak kitalálva, hogy ha az ember bemegy oda, akkor a végtelenség érzetét kapja meg, a csúcsívek, a nagy és színes ablakok mind a tér illuzórikus voltát hivatottak kiemelni: a katedrális önmagában Isten hona, s mint ilyen, a világ maga, kívül pedig a térbe vetett transzcendentum, a valóságban a misztikum bizonyítéka (erről talán Stephen Skinner Szakrális geometria című könyvét lenne érdemes elolvasni leginkább).

A skolasztikában igen erős hagyományt képezett, hogy a templom egésze Krisztus teste, a szentélyt és az apszis lélek, a hajó a testnek feleltethető meg, az oltár pedig ebben az értelmezésben a szívet szimbolizálja,

Ha nem is mindenki művészettörténész, de a templomok településeken való centrális és kiemelt elhelyezkedése, az abban valamikor megélt áhítat mind-mind ezt sugallják nekünk. Mint ilyen, nem önmagában a templom pusztulása történt meg hétfőn este, hanem egy összesűrített szimbólumkomplexumot emésztettek a lángok, 

Gyászmunka és cinizmus

Ha valaki gyászol (márpedig az internethasználók nagy része ezt teszi), akkor minden szóval óvatosan kell bánni, ez evidens. Persze senki nem vonható felelősségre a gyász hiánya miatt, a gyász tökéletesen magánügy. Más gyászába belegázolni meg minimum sértő. Nem empatikusnak lenni, szintén az.

Bár önmagában munkatársunk kiajánló szövege, miszerint

bár nem kívánt offenzív lenni, figyelmen kívül hagyta a veszteségérzet mélységét, mely egyeseknél igencsak nagy, és hát emiatt elszabadultak az indulatok.

Az más kérdés, hogy ezt vicceskedőnek és ironikusnak – ezek megint mást-mást jelentenek –, egyáltalán nem helyes értelmezni. Márpedig értelmezték, például közpénzmédia. No jó, ők nem először bizonyítják, hogy funkcionális analfabéták.

Javaslom, hogy próbáljuk meg nem érzelmi síkon kezelni a történetet. A Notre-Dame leégése kétségtelenül szomorú esemény. Készítettek róla ügyes fotósok nagyon jó fotókat.

Olvass még többet Kulcsár Árpádtól az Azonnalin! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!