Hogyan lehet nosztalgiával fordulni az elveszett jövő felé?

Hogyan kapcsolódnak egymáshoz az idilli tájak a nagyvárosi technikai túlfűtöttséggel? Mi az a poszthumán alkímia? Hogyan fogunk harminc év múlva nézni a jelenünkre? Kömlődi Ferenc és Tamás Weronika kiállítása ezzel foglalkozik: megnéztük magunknak, és kifaggatuk az alkotókat.

Poszthumán alkímia: amikor először találkoztam a szókapcsolattal a Facebookon, ahhoz is fáradt voltam, hogy odakattintsak, mígnem folyamatosan szembejött, és mégiscsak elkezdett érdekelni, hogy mi a szösz lehet Kömlődi Ferenc író, jövőkutató, és vizuális művész, és Tamás Weronika közös projektje: egy kiállítás, ami a budapesti Rauf Cukrászdában és Kávézóban látható jövő hétvégéig.

A két alkotó kontrasztra, feszültségre épülő tárlatának furcsa helyszínt nyújt a cukrászda: Weronika képeinek van egyrészt egy nagyobb, éteri, álomszerű világot mutatnak be naplementékkel és trópusi tájakkal, tengerparttal, ezekben mindig megjelenik egy emberi figura is, ezzel szemben Kömlődi képei egy nagyvárosi, poszturbánus, poszt-cyperpunk közeget mutatnak: ezekben az éjszaka a hangsúlyos. A nagyvárosok éjszakái, a technológiai innovációt leginkább használó, távol-keleti megapoliszok.

Az elidegenedés és magány közömbös ábrázolásává válik a tárlat, egyik alkotó sem nosztalgiázik, nem kötődik érzelmileg a bemutatott terekhez, egyik az éppen letűnő jelent, a másik a már betüremkedő jövőt mutatja be, és ezeket vibrálva köti össze, amivé mindkettő válik: a jelen.

„Egy végtelenül kontrasztos világban élünk, ahol úgy születik meg azt egyensúly, ha mind a két véglettel foglalkozunk. Horatius »aurea mediocritas« filozófiája mindig is közel állt hozzám, ám ahhoz, hogy megtaláljuk az arany középutat, bele kell mélyednünk a szélsőségekbe.

Úgy gondolom, segíthetik, támogathatják egymást akár a képeink egymás mellett. Minél nagyobb a kontraszt, annál nagyobb az esély az egyensúlyra”  – mondja Tamás Weronika, aki kitalálta a koncepciót.

A cyperpunk és vaporwave jegyeit idéző Kömlődi-képek az elveszett jövő nosztalgiájával is bírnak. A nyolcvanas évektől az ezredfordulóig ugyanis tapasztalható volt egyfajta optimizmus a sci-fi környékén burjánzó vizuális művészetekben, mondván, a technológia hamarosan felszabadító erővel fog hatni a társadalomra, és nagyon közel állunk ahhoz, hogy a szegénység és az ebből adódó szociális problémák felszámolódjanak.

Kömlődi képein a tömegtermelés is megjelenik, ezek, meg a magánytól telített poszthumán szcénák némi rendszerkritikai élt sejtetnek. Az ezredforduló közelsége különös optimizmussal töltötte el az embereket, valamiféle misztikus technotranszcendentális képzetek voltak, de ez maradt belőlük: a ma látható valóságunk. A technika nem váltotta meg (még?) a világot, és most az a kérdés, hogy, mit fogunk a jelenről látni 2039-ben. Weronika képei mementóként is szolgálnak, mint ilyen, eképpen egy környezetbarát, ökocentrikus üzenete is van a projektnek.

„Nem volt konkrétan cél a társadalomkritika, de mindenképp van egy egy elveszett éden-illúzió, a jövő ugyan félelmetes, de nem látom negatívan. Ez a természet, amilyennek most ismertük, teljesen eltűnhet, viszont az evolúció következő fázisát az ember a saját kezébe veszi” – mondja Kömlődi

– teszi hozzá.

„Inkább egyfajta jövőkép lebeg a szemem előtt. Nem szeretek senkit se kritizálni, sem egyéni, sem társadalmi szinten, viszont abban hiszek, hogy a sokszínű emberek előreviszik egymást mind az őserdőben, mind a betondzsungelben” - mondja Weronika.

De vajon hogy jön mindezekhez az alkímia, miért pont egy áltudomány jelöli ezeket az irányokat? „Az alkímia nem volt mindig áltudomány, hanem az egyik legősibb titkos tudomány, ennek a mai párhuzama a mesterséges intelligencia készítése, a mai alkimisták a pozitív szingularitás megteremtését célozzák meg” – mondja Kömlődi.

Ennek az ősi oldala inkább Weronika képeiben van benne, a modern oldala pedig a Kömlődiében.

„A múlt és a jövő képes szimbiózisba kerülni. Az alkimisták a múltban progresszív emberek voltak, keresték az új utakat, aranyat szerettek volna csinálni, ahogy most mi is tesszük, csak egy másfajta területen mozogva. Nekünk jelenleg nem az arany a legértékesebb kincs, hanem a kimerülőben lévő Földünk, amit pont az általam is rajongásig szeretett technika rombol le teljesen a szemünk előtt. Ahogy említettem, hiszek az arany középútban, így hát mi most így csinálunk fémből aranyat – átvitt értelemben természetesen.

sok munkával minden elérhető, küzdeni kell és bízni, ahogy már előttünk sokan tették, bebizonyítva saját koruknak, hogy ez igenis lehetséges” – mondja Weronika.

Kömlődi hisz abban,hogy ez az alkimista attitűd ezúttal sikerrel log járni, és meglesz a pozitív szingularitás. Azt mondja,

A szerzőpárosnak nem ez az első kiállítása, de nem tudják, akarják-e folytatni. Mindenesetre Kömlődi, aki egyébként a múltban leginkább írott formában fogalmazta meg a gondolatait, azt mondja, a most már a vizualitásban képzeli el magát.

„Az ember–gép egyesülés, az evolúció vége, a kiborg – tabudöntögető gondolatok, amelyek azonban egyik politikai hullámnak sem kerül a központjába. A transzhumanizmus és művészet viszonya elég didaktikus, nem érzek átütő művészi erőt benne, vagy nagyon giccses, vagy nagyon szájbarágós. A játékban és az irodalomban más, ott sokkal kreatívabb” – mondja Kömlődi, aki viszont ezentúl képekben szeretne inkább önkifejezni, egyrészt mert az univerzális nyelv, és sokkal kifejezőbb tud lenni, mint a betűk.

Weronika meg a digitálisan manipulált képekben hisz: „ezerféle lehetőséget rejtenek magukban. Ha készség szinten ismersz képmanipuláló programokat, és a fejedben van egy vízió, pikk-pakk meg tudod valósítani, és ez valóban az alkotás szabadságának élményét adja vissza. Nálam a memóriára kell figyelni. Frissnek kell lennie az élménynek, spontánnak, akkor válik élővé a kép. Ha várok napokat, mindez elhalványul, elveszti a vibrálását. Pedig a természet vibrál és él, erre kell figyelni, hogy ezt az élményt rakjam bele a természetképeimbe. Nem tudom, mások hogy dolgoznak, nekem ez így megy” – mondja.

FOTÓK: Bukovics Martin / Azonnali