Tetszik, de azt hiszed, nem érted? Mi most a hazai kortárs képzőművészet?

Képzőművészet-e egy jól megdizájnolt telefon vagy autó? Miért láthatatlan a kortárs képzőművészet, és miért nincs a képzőművészeknek Blaha Lujzája? Mit kezdjenek magukkal azok a fiatal képzőművészek, akik most jöttek ki az egyetemről? Don Tamás, a debreceni MODEM kurátora az Azonnalinak elmesél egy csomó dolgot, amit biztosan nem tudtál a kortárs művészeti szcénáról.

Meddig érsz rá? – dobja be Tamás kezdőkérdésnek, megfordítva a riporter és kérdezett szerepét. Bármeddig – felelem neki. Oké, akkor te ráérsz. Nekem egy bő órám van – ezzel kezdi Tamás a beszélgetésünket a kávézóban, ahol találkozunk. Magam sem sejthettem, hogy annyi közlendő van benne, hogy attól fél, a kérdezőnek nincsen elég ideje a témára.

Tegyük először rendbe a fogalmakat – vetem fel Donnak –, ez a telefon, vagy az odakint parkoló autók képzőművészeti tárgyak? 

„Persze már a fönti állítás sem teljesen igaz arról, hogy mi a képzőművészet és mi a dizájn, hiszen az elmúlt évtizedekben jöttek már létre olyan képzőművészeti projektek, amik a dizájn és a képzőművészet határait feszegetik. Akit ez a téma bővebben érdekel, annak szívesen ajánlom figyelmébe a nemrég a MODEM-ben nyílt Dizájn rezisztencia című kiállítást, ami a nyári Debreceni Nemzetközi Művésztelephez kapcsolódó műveket mutatja be. A művésztelep felvetése a dizájnnal szembeni ellenállásból indult ki, azzal az alapkérdéssel, hogy vajon miként áll ellen a képzőművészet a dizájnnak.

A kortárs képzőművészet sokkal izgalmasabb tud lenni, mint azt a legtöbb ember gondolná 

Nagyon sok olyan képzőművész van, aki különböző, a képzőművészettől első látásra távolinak tűnő területekkel, tudományokkal foglalkozik. Az egyik legjobb példa erre Csörgő Attila, aki az egyik leginkább jegyzett magyar kortárs képzőművész külföldön. 2012-ben Csákány Istvánnal együtt még a kasseli documentára is meghívást kaptak. (A documenta a világ talán legkomolyabb művészeti eseménye ma már, ötévente rendezik meg – a szerk.) Akkoriban másodéves voltam az egyetemen, és naivan azt gondoltam, hogy ezek után mindkettőjük karrierje meredeken felfelé ível, és a nemzetközi élvonalba kerülnek. Sajnos nem így lett” – kezdi el történetét a kurátor.

Don Tamás szerint az alapvető gond, ami miatt a fenti történet szereplőinek nem volt annyira egyszerű befutni, az az, hogy elmúlt hét-nyolc évben teljesen szétesett az itthoni intézményrendszer. 2012-ben, amikor Csörgő és Csákány kiállított, még Bencsik Barnabás volt a Ludwig Múzeum igazgatója, akkor Bencsik Csákány István grandiózus installációjához hazai mércével mérve hatalmas összeget tudott szerezni – főleg magánszemélyektől.

Csakhogy neki 2013-ban megszűnt a megbízatása a Ludwig élén, és ettől függetlenül, de mégis nagyjából ebben az időszakban elindult egyfajta intézményrendszeri mélyrepülés. Ennek a folyamatnak az okai összetettek: részben a Magyar Művészeti Akadémia térnyerésével és az Nemzeti Kulturális Alap átszabásával függnek össze.

Miért fontos ez? Mert itthon hagyományosan az állami pénzektől függ a kultúra, és ez a képzőművészetre hatványozottan igaz. Szoboszlai János, a Képzőművészeti Egyetem tanszékvezetője nemrég nagyon jól összefoglalta ezt egy interjúban: „A kortárs művészet finanszírozásának sokféle modellje létezik, de a közpénzek mindegyikben megjelennek. Ha másképp nem, akkor alkotói ösztöndíjak, rezidencia-programok, tanulmányutak, állami művészeti díjak formájában, illetve az adófizetők pénzéből fenntartott közgyűjtemények, illetve közintézmények vásárlásaiként.

A magántőke sem csak kizárólag a műgyűjtők révén kerül be a rendszerbe. A művek – leginkább céges reprezentációs célú – kölcsönzése, bérlése, továbbá a barter is a finanszírozás része. Az utóbbi nem csupán azt jelenti, amikor egy alkotóház vagy művésztelep művet kér az ottani tartózkodásért, hanem azt is, amikor egy szolgáltatásért műtárggyal fizet a művész.”

Hogyan boldogulnak a pályakezdő művészek?

Don Tamás legfőbb kutatási témája a fiatal, pályakezdő művészek helyzete. A pályakezdők szempontjából évtizedekig a Fiatal Képzőművészek Stúdiója (FKSE) volt az egyik legfontosabb intézmény. A mából visszanézve bizonyos szempontból a rendszerváltás utáni időszak volt az egyik legizgalmasabb periódus az FKSE életében, ekkoriban Bencsik Barnabás volt a Stúdió Galéria vezetője. Többek között az ő rendkívül széles nemzetközi kapcsolatain keresztül tudtak fiatal művészek sikereket elérni külföldön.

Az akkori, pályájuk elején lévő művészek közül többen a Stúdión keresztül jutottak el különböző nemzetközi biennálékra is. Az ilyen szereplések azért fontosak egy képzőművész karrierjében, mert bekerül a nevük a nemzetközi vérkeringésbe, egy jól sikerült biennálés részvétel további lehetőségeket hozhat számára.

előmozdítja a szakmai kapcsolatok és tapasztalatok létrejöttét, lehetővé teszi tagjai bel- és külföldi kiállításokon, alkotótelepeken való megjelenését, valamint információs és szervezési támogatást nyújt.

Legutóbb, amikor hallani lehetett arról, hogy a Fiatal Képzőművészek Stúdiója megszűnik, indítottak egy petíciót, emellett számos akciót, közösségi pénzgyűjtést is. De mi a helyzet most? Kik a művészet finanszírozói? „Hogy pontosan mi a helyzet most a stúdióval, arra csak felületesen látok rá” – meséli Don Tamás. „2015-17 között voltam az FKSE vezetőségi tagja, tavaly december óta csak tag vagyok. Az biztos, hogy nehéz anyagi helyzetben van, és küzd a fennmaradásért.”

Az FKSE-t tradicionálisan tíz-tizenkét fős vezetőség irányítja, akiket a tagságból választanak ki a közgyűlések alkalmával. Ezek az emberek társadalmi munkában irányítják a szerveztet, egyikőjük sem kap fizetést. Az FKSE minden évben tagfelvételt hirdet, ahová 35 év alatti művészek, művészettörténészek, kurátorok és kritikusok jelentkezhetnek. Évente olyan 80-100 ember pályázik, ezekből a jelentkezőkből választja ki a stúdió vezetősége, hogy kik lesznek az új tagok. Az egyesület alapvetően ernyőszervezetként funkcionál, hogy az egyetem után a pályakezdő művész ne egy légüres térbe kerüljön, hanem legyen egy hely, közösség, ahol kiállíthat és találkozhat másokkal, amin keresztül pályázhat mindenféle hazai és külföldi lehetőségre.

– folytatja Don Tamás. „Vannak még különböző hazai és nemzetközi pályázatok, amelyekre általában különböző projektötletekkel lehet pályázni. Elég sok munka van egy ilyen pályázat összeállításában, aztán vagy nyer vele az ember, vagy nem. Ezen kívül ha az ember elég eltökélt, akkor elkezd leveleket írni különböző vállatoknak, akik esetleg foglalkoznak CSR-al, ami lényegében azt jelenti, hogy adnak egy kis pénzt vagy egyéb, a profiljukba vágó módon támogatnak különböző társadalmi kezdeményezéseket. Idén tavasszal csináltam a Küszöb Fesztivál nevű kezdeményezést, ennek kapcsán írtam nagyjából ötven cégnek, ebből reagált kb. hét. Az MVM a legnagyobb megdöbbenésemre támogatott egymillió forinttal, így tudott megvalósulni 13 projekt.”

De miért lett Don Tamás kurátor? Mit csinál a kurátor amúgy?

Don azt mondja, edzett már ennek a kérdésnek a megválaszolásában, mert elég sűrűn megkérdezik mindenféle házibulikban. A kurátor képzőművészeti projektek (ez lehet egy kiállítás, egy projektalapú munka, film, konferencia, edukációs program stb.) létrejöttét segíti logisztikával, kutatómunkával, előkészítéssel, indukálással, produceri munkával és néha ezek összességével.

„Engem már gimitől kezdve érdekelt az irodalom, történelem, művészettörténet. Édesapám képzőművészettel foglalkozik, gyerekkoromban természetes volt, hogy otthon képzőművészeti albumok vettek körül, rengeteg művész fordult meg nálunk, ebben a közegben nőttem fel.

Szóval érettségi környékén, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy hol tanuljak tovább, akkor apám mondta, hogy nem olyan régen elindítottak egy képzőművészet-elmélet nevű szakot a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Logikus választásnak tűnt. Életem legmeghatározóbb öt évét töltöttem ott. Rengeteg segítséget kaptunk a tanároktól, nagyon izgalmas tudásanyagokat és gondolkodási módokat ismerhettünk meg. Többek között az volt az egyik nagy előnye a szaknak, hogy

Volt egy óránk az első évben, az úgynevezett „gyárlátogatás”, amelynek keretén belül különböző, akkor meghatározó galériákba, múzeumokba mentünk el: minden alkalommal az intézményvezető vagy egy ott dolgozó kurátor mesélt az éppen aktuális kiállításról és az intézmény történetéről” – meséli.

Ezek a legszebb éveink?

Don a pályakezdés témakörével foglalkozott mesterszakon a diplomamunkájában, ahol Mélyi József volt a konzulense. Ezt a témát azóta se sem engedte el, a debreceni MODEM-ben látható kiállításon is ezzel foglalkozik. Előzőleg már két alkalommal is foglalkozott ezzel a Terápia és az Ezek a legszebb éveink? című tárlatain.

Az Ezek a legszebb éveink? című tárlat egy Szabó Benedek és a Galaxisok album címét parafrazálta, annyi pluszt – kérdőjelet – téve a szöveg mögé, hogy reflektáljon a kiállításon alkotó pályakezdő fiatal művészek kétségeire, szorongásaira, kérdéseire.

Don szerint a legnagyobb probléma, hogy

„Alapvetően azt látom, hogy sok művész úgy kerül ki az egyetemről, hogy nincs felkészítve arra, hogyan működik az intézményrendszer. Nem ismerik a kurátorokat, intézményeket (múzeumokat, kereskedelmi galériákat, non-profit galériákat, artist run space-eket).

A fiatal művészeknek jelenleg az első számú megjelenéseit a különböző nonprofit kiállítóterek jelentik. Sok nonprofit hely nem művészeti tevékenységből próbálja kitermelni az általa bemutatott kiállítások költségeit: például ott a Telep Galéria a Madách téri Telep fölött, ami a bár bevételéből finanszírozza a projektjeit, vagy az ISBN Galéria, amely pedig angol és magyar nyelvű művészeti könyvek eladása mellett biztosít teret kiállításoknak. Ugyanakkor léteznek klasszikus, úgynevezett artist run space-ek, mint például a Műtő vagy a Pince, ahol a fiatal művészek rakják össze a pénzt működésre.

El lehet-e fogadni állami pénzt? 

a 90-es évek elején létrejött kis művészeti társaság volt, ám a 2010 utáni Alaptörvénybe bekerült, és példátlan hatalmat és pénzeket kapott. Ez egy elég konzervatív, főleg idős emberekből álló társaság, ahol az akadémiai tagok havi több százezer forint apanázst kapnak. Emellett nagyon komoly ingatlanok is az MMA tulajdonába került: a Műcsarnok épülete, az Andrássy úton két villa, a Vigadó.

Az MMA tevékenységével szemben érezhető az erős szakmai ellenállás (legalábbis a szakma egy részében); az intézmények, kurátorok, művészek egy része ignorálja az MMA-t: nem pályáznak hozzájuk, nem állítanak ki olyan intézményben, amely hozzájuk tartozik. Ettől függetlenül így is a legtöbb jelentős képzőművészeti produktum állami pénzből valósul meg.

Ez alól kivételt képez az elmúlt évek egyik legfontosabb kortárs kezdeményezése az OFF-Biennale, amely elhatárolódik mindenfajta állami pénztől.

– vonja le a tanulságot Don.

Hogy állnak a magyar művészek a nemzetközi porondon?

Ha körbenézünk nemzetközileg, akkor láthatjuk, hogy a magyar képzőművészet külföldi beágyazottsága igen csekély. A románoknál például nem igazán volt intézményrendszer 2000 előtt, az elmúlt nyolc-tíz évben mégis volt egy hatalmas hype körülöttük, az úgynevezett „kolozsvári iskolának” köszönhetően, amelynek a Plan B galéria volt a központja, ahol

Ez nem jelenti, hogy nekünk egyáltalán ne lennének nemzetközi sikereink: 2007-ben például a Magyar Pavilon nyerte meg a Velencei Biennálé Nagydíját, Andreas Fogarasi osztrák-magyar művész művelődési házakkal foglalkozó projektjével, amelynek kurátora Timár Katalin volt.

Egy másik sikertörténet Zólyom Franciskáé, aki jövőre fogja kúrálni a német pavilont a Velencei Biennálén. Ő 2012 óta a Galerie für Zeitgenössische Kunst igazgatója, amely egy fontos kortárs művészeti intézmény Lipcsében, ezért is kaphatta meg ezt a felkérést.

Miért láthatatlan a kortárs képzőművészet?

A képzőművészek társasága kívülről nagyon zárt közegnek tűnik, minimálisan kommunikálnak a nagyközönség felé, így nagyon kevesen tudják, mi folyik a kortárs szcénában. Ezt legjobban talán Pados Gábor (acb galéria) fogalmazta meg: „ez az itteni egy olyan zárt világ, amely kirekesztő is tud lenni, és amelybe nem lehet csak úgy bekerülni. Többen is megérdemelnék még, hogy bekerüljenek a magyar félmúlt művészettörténetébe. De

Don így folytatja ezt: „az biztosan igaz, hogy, ha az utcán megállítanál száz embert, abból nem sok tudna mondani kortárs képzőművészt. Egyetem alatt jártunk a tanszékkel a Tihanyi Művésztelepre: workshopok, előadások, beszélgetések voltak, és ott is időről-időre fölmerült ez a téma. Miért láthatatlan a kortárs képzőművészet? Alapvetően ez kultúrtörténeti okokból fakadóan alakult így, hogy a zene, az irodalom, a színház mind sokkal jobban benne van a köztudatban, és a képzőművészet mindig is »szegény gyerekként« kullog utánuk.

Viszont külföldön – elsősorban Nyugat-Európára gondolok – más a helyzet: egy ottani értelmiségi ugyanolyan otthonosan mozog a képzőművészet területén, mint ha bármelyik másik művészeti ágról lenne szó. Itthon ez nincs így. A művészeti ágak megbecsültsége is különbözik.

Itt is az edukáció a legfontosabb kulcs a képzőművészet népszerűsítésben. Ha holnap lehetőségünk lenne összeállítani egy szakemberekből álló bizottságot, hogy dolgozzanak ki olyan oktatási programot, amely arra fókuszálna, hogy miként lehetne felkelteni a gyerekekben, fiatalokban az érdeklődést a képzőművészet és a vizuális kultúra iránt, és ezzel összhangban indítanánk egy országos szintű rajztanár továbbképzést; akkor a következő generáció számára magától értetődő lenne a kortárs művészet és kultúra befogadása.”

Mikor venné észre a társadalom, hogy már nincs múzeum?

A kurátor ezért tudatosan próbál úgy kiállítást rendezni, hogy az minden potenciális érdeklődő számára érdekes legyen. A már hivatkozott Ezek a legszebb éveinket is Instagram-videókkal vezették föl. A kiállításon résztvevő művészek a 90-es években voltak gyerekek, ezért arra gondoltak Hutanu Emil kollégájával, hogy 8 bites rövidvideókat csinálnak, amelyek vizuális világával könnyen tudnak azonosulni az emberek, hiszen a '90-es évek videójátékait idézik.

„A magyar kulturális szférában dolgozók hihetetlenül túlteljesítenek, rengeteget dolgoznak, hogy egyáltalán működjön a rendszer, hatalmas mennyiségű láthatatlan munkaóra van egy kiállítás vagy egy intézmény működése mögött, és ez a befektetett idő, energia nincs megfizetve.

Mit csinál egy zenei fesztivál kurátora?

A beszélgetés ezen részén áttérünk a Bánkitó Fesztiválra, aminek harmadik éve már Don Tamás a képzőművészeti kurátora. Amiért ez engem érdekel, az az, ahogyan kivitték a közterületre az alkotásokat, és nem egy sátorba rakták őket be. Tehát a fesztiválozónak óhatatlanul találkoznia kellett a műalkotásokkal.

„Három éve kértek föl együttműködésre a szervezők, aminek nagyon örülök, mert rendkívül passzol a személyiségemhez a nyüzsgés, az állandó szervezés, a pörgés. Nagyon szuper kihívás, hogy a fesztivál ideje alatt ezreket érünk el különböző művészeti projektekkel, amelyek esetleg meggyőzhetik a fesztiválozókat arról, hogy a kortárs képzőművészet lehet jó és izgalmas is. Fontos része volt a koncepciónak,

Tamás szerint pont az aha, ez klassz-élmény lenne a lényeg: az, hogy

Szerinte ha hosszú évekig foglalkozol az érdeklődőkkel, edukációs programokat szervezel, úgy kommunikálod a művészetet, hogy az mindenki számára érhető legyen, akkor a látogatók talán nem fogják kényelmetlenül érezni magukat egy kiállításon sem.

Persze ez egy nagyon lassú folyamat, de csinálni kell, és ha csak néhány ember rájön arra, hogy egy kortárs képzőművészeti kiállítás vagy egy művészeti projekt lehet ugyanolyan izgalmas, mint egy film vagy egy könyv, akkor már megérte. Egy kiállítás is alkalmas arra, hogy gondolatokat ébresszen, információt közvetítsen arról a világról, amiben élsz, és új nézőpontokat mutasson be.

Terápia

A Bankitó Fesztiválról már beszéltünk, most átevezünk a Don Tamás által kúrált, a pályakezdés nehézségeit körbejáró idei kiállításokra, ugyanis a szakdolgozata témáját dolgozta föl és mutatta be idén több kiállításában is.

„Nyilván én is nulla forinttal indultam neki a projektnek, egy pszichológus honoráriumát sem tudtam volna megfizetni, ám szerencsére a volt művészetpszichológia tanárom, Ragó Anett ajánlotta két frissen végzett tanítványát, Szabolcsi Dávidot és Szekeres-Gaál Bencét. Az ő segítségükkel indulhatott el a munka” – meséli.

Ebből született meg a Terápia című kiállítás, amely tavasszal az OSA Archívum kiállítóterében volt látható. A kiállítást megelőzte egy féléves csoportterápia a művészek, a két pszichológus (Don csak megfigyelőként vett részt ezeken a foglalkozásokon) részvételével, ahol irányítottan beszélgettek a problémákról és az egyéni élethelyezetekről.

A foglalkozások két részből álltak: az első részben szabadon, bármiről beszélhetett a jelenlévők, a második részben a pszichológusok által koordinált csapatépítő foglalkozások zajlottak. A terápia végeztével az összes résztvevő művész készített ezekből a közös beszélgetésekből és a saját intézményrendszeri élményeiből kiindulva egy új művet, így jött létre a kiállítás, ami a Küszöb Fesztivál központi projektje volt.

„Tegyük hozzá” – folytatja Don – „hogy,

Már az is örömteli, ha egy művész anyagtámogatást kap egy projekt keretében. Az a legritkább esetben fordul elő, hogy az anyagköltségen felül honoráriumban is részesüljön.”

Ez különösen annak tükrében jelentős, hogy egy félév a képzőn a festőknél 950 ezer forint (igaz, a legtöbb hallgató állami helyen kerül be), tehát közel 2 millió forint egy évben a tandíj. Itt megjegyezendő, hogy a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj összege idén őszig havi bruttó 100 ezer forint volt, ezt most fölemelték bruttó 200 ezer forintra havonta. A kortárs művészet egyik válságának oka Don szerint, hogy

Ha kellően kitartó, akkor harmincöt-negyven éves kora körül talán létre tud hozni egy akkora életművet, hogy egy nagyobb kiállítóteret is megtöltsön. „Ha az állami ösztöndíjak összegét megemelnék annyira, hogy az ösztöndíjasoknak ne kelljen mással foglalkozniuk, akkor néhány éven belül összejöhetne több olyan életműkezdemény, amelyek már alkalmasak lehetnek arra, hogy egy több száz négyzetméteres kiállítóteremben megjelenhessenek” – vallja Don.

Hasonló témát boncolt az Ezek a legszebb éveink? kiállítás, amit idén ősszel rendeztek a Modemben. Donék arra kérték föl a kiállító művészeket, hogy egy-egy tárggyal, videóval, zenével mutassák meg, hogy nekik mit jelent a pályakezdés. Ez a furcsa tárgyegyüttes a kiállítás első termében volt látható, vöröses falak voltak körben, fekete posztamensen fura tárgyak vagy éppen kijelzőn futó videók. Ennek elsőre érthetetlen és szokatlan a hatása.

Ám a terem két falán egyfajta lexikon szócikként olvashatóak a művészek indoklásai, hogy miért éppen az adott tárgyat választották a pályakezdés szimbólumául. Így máris közelebb érzi magához a művészeket a befogadó, és kap egy általános képet arról, hogy hogyan élik meg a fiatal művészek a pályakezdést.

Zárásként idetesszük nektek Don Tamás tárlatvezetését a kiállításról, amit az Artmagazin készített. Jó szórakozást hozzá!