+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kardos Gábor
2018. december 3. hétfő, 17:36
Macron és Orbán hiába játsszák el az európai porondon, hogy mekkora ellenlábasai egymásnak, mindketten egy szűk elit érdekeit érvényesítik a társadalom többségének rovására.

A sárgamellényes mozgalom az első európai tömegmozgalom, amelyik sikeresen mobilizálta a pártpolitikából kiábrándult emberek százezreit aktivistaként, a csendes többség támogatásával. Ezáltal egyben rendszerkritikus is lett a mozgalom.

 

Nem csak a pártok általi képviseletet utasítják el, hanem a médiát is sok kritikával illették, és inkább a közvetlen nyilvánosságban hisznek.

 

Ezért is hiúsult meg Macron francia elnök első egyeztetési kísérlete velük, mert elutasította, hogy a megbeszélést élőben közvetítsék – amiből ők nem akarnak engedni. Nem kell nekik a színfalak mögötti egyezkedések médiademokráciája, amivé a parlamentarizmus a nyugati világban is vált. Tehát nem az a fő újdonsága a mozgalomnak, hogy interneten szerveződik – amire már korábban is számos példa volt –, hanem az, hogy először tudják az új platformokkal mobilizálni a pártpolitikából kiábrándult tömegeket.

 

Emmanuel Macronnak így elnöksége legsúlyosabb válsághelyzetével kell most szembenéznie:

 

a francia társadalomban széles körben támogatják a sárgamellényes mozgalmat azok is, akik személyesen nem vesznek részt benne, ám jogos társadalmi engedetlenséget látnak benne.

 

Párizs főpolgármestere, Anne Hidalgo is felhívta a figyelmet arra, hogy sokkal komolyabban kellene venni ezt a tiltakozást; ugyanakkor azt is sérelmezte, hogy a belügyminisztérium és a rendőrség nem próbált együttműködni a város vezetésével, hogy hathatósabban lépjenek fel a rongálókkal szemben. Ennél is súlyosabb, hogy

 

a két fő ellenzéki erő vezetője, a kemény baloldal és a szélsőjobb egyaránt a parlament feloszlatását és előrehozott választásokat követel, ugyanakkor egyik sem tudta kisajátítani vagy látványosan a maga oldalára állítani az állampolgári mozgalmat.

 

Bár rendőrök szervezetei már rendkívüli állapot bevezetését is felvetették, a vasárnapi válságtanácskozás nyomán egyelőre ezt a lehetőséget elvetették. Az erőpolitika helyett az elnök a demokratikus párbeszédet választotta, a hét elejére átfogó egyeztetéseket kezdeményezve a sárgamellényesek képviselőivel (bár igazából senki se tudja, hogy ezek kik lehetnének), a parlamenti pártok vezetőivel és a párizsi főpolgármesterrel is, aki nem mellesleg egyben a legnépszerűbb szocialista politikus is.

 

A tömör közleményben talán a legfontosabb elem az, hogy Macron elnök „nem nyilatkozik sem ma, sem hétfőn”, vagyis nem előzi meg és nem írja felül a demokratikus egyeztetést a politikai kommunikáció, ami pedig általában jellemezte a metodikáját eddig. Ez az első komolyabb jele annak, hogy valóban megfontolja a társadalmi követeléseket, és nem erőből, illetve a kommunikáció mindenhatóságára bazírozva lép fel.

 

Mitől új, és miben más ez a mozgalom?

 

Minél több információt gyűjt és minél több szempontból nézi az ember a sárgamellényes népmozgalmat, annál nehezebbnek tűnik markáns körvonalakat kijelölni, vagy egyértelmű tanulságokat megfogalmazni a meglehetősen zavarosnak tűnő helyzet kapcsán. Eleve:

 

pártpolitikától független, a közösségi médián keresztül, alulról, vezetők, illetve reprezentatív szereplők és képviselet nélkül szerveződő népi mozgalomról van szó

 

– legnagyobb ereje és ugyanakkor gyengesége ebben az ezer központú és megfoghatatlanul szerteágazó újfajta cselekvési platformban van. Elsősorban a vidék, a régiók elégedetlensége a motorja, ezért még kevésbé központosított, mint más, hatalommal szembeni népfrontos kezdeményezések a múltban.

 

Mondhatni az egyeduralkodóként fellépő Macron természetes módon szerveződő, igazi ellenzékét találta meg a sárgamellényes népfrontban. Hiába sikerült az uralkodó elitet lényegében maga és neoliberális reformprograja mellé állítani, ha

 

közben szembekerült egy olyan néppel, amelyiknek a történelmi identitása pont arra a forradalmi örökségre épül, melyben a nép a kiváltságokkal szemben lép fel a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében.

 

Pontosan erről van szó ebben a mozgalomban is, melynek fő követelése az egyenlőség érvényesítése az adóterhek elosztásában – hogy a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.

 

Macron tehát hiába háborodik fel, hogy tüntetők (vagy inkább eleve törni-zúzni odagyűlt elemek) megrongálták, illetve meggyalázták a köztársaság jelképeit, például a Diadalívnél található Marianne-szobrot (ami az állami intézményekben a köztársaságot megtestesítő nőalak).

 

Hiába álcázza rendpárti törekvéseit Macron most a köztársasági jelképek védelmezésének, ha közben az ő politikája de facto elárulja a polgári egyenlőség elvét, ami köztudottan a francia köztársaság alapelve a forradalom óta.

 

Akkor vajon melyik a nagyobb árulás, melyik okozza a nagyobb kárt a köztársasági konszenzusnak?

 

Hogy jutott Macron ebbe a helyzetbe, és mire számíthat?

 

Szinte hihetetlen gyorsasággal robbant be az elnökválasztások favoritjaként a Rothschild Bank káderéből, majd későbbi szocialista gazdasági miniszterből lett elnökjelölt, miután a fősodratú média példátlan mértékben állt mögé. Visszatérő jelzője lett, hogy „a gazdagok elnöke”. Sokan a neoliberális világrend messiását látják benne, amihez jó szónoki képességei és újgenerációs figurája mellett jelentősen hozzájárul az, hogy

 

nem csak a szokásos lelketlen technokrata-formát hozza, hanem sokszor kifejezetten lírai, humanista üzeneteket fogalmaz meg,

 

és filozófusi képzettsége jelentősen hozzásegíti ahhoz, hogy nagyobb távlatokban, a fő összefüggéseket felmutatva tudjon egy emberileg is hihetőnek tűnő víziót felvázolni, ami a sokszor írni-olvasni is alig tudó politikuscelebek között üdítő kivételnek hat.

 

Az általa gründolt párt (La République En Marche) élén – stílszerűen – hihetetlen gyors meneteléssel lépett túl a bal-jobb megosztottságra épülő francia politikai rendszeren (abban az országban, ahonnan ez a rendszer származik, és ahol a legmélyebb gyökerei voltak!) – aztán a legerősebb szakszervezetekkel, a vasutasokkal szemben is sikerült erőből átvinni neoliberális reformjait.

 

Számos esetben látványosan bizonyította, hogy új korszakot nyitott a francia politikában.

 

Már-már új De Gaulle-t látnak benne, és az amerikai elnöki tekintélyt naponta lejjebb vivő Trump, valamint a brexit miatt hitelét vesztő brit nagyhatalmi politika által hagyott globális hatalmi vákuumban a nemzetközi porondon is a nyugati világ vezető politikusának szerepében léphetett fel.

 

A párizsi klímaegyezmény kapcsán éppúgy, mint emlékezetes bemutatkozó beszédében az ENSZ-ben, amikor Trump ellenében a multilateralizmus zászlóvivőjeként lépett fel, amiben a világ országainak többsége látja ma már egy új világrend és nagyhatalmi status quo megőrzésének egyetlen esélyét. Még akkor is, ha Merkel gyengélkedése és a populista tendenciák európai erősödése miatt ma úgy tűnik: megfeneklett Macron multilaterális külpolitikai programja és uniós reformvíziója. Ugyanis a helyzet az, hogy egyiknek sincs komoly alternatívája jelenleg.

 

Hiába emlegetik belpolitikai népszerűségvesztését is, ha a francia politikai porondon gyakorlatilag nincs se ellenfele, se kihívója Macronnak egyik oldalon vagy pártban sem. Amennyiben tényleg a tőkeérdekek reklámarcát kell látnunk benne, akkor sikeresen felszámolt minden komolyabb intézményes ellenállást, a régiók és önkormányzatok rendszerén is átgázolva, közvetlenül a választók felhatalmazására hivatkozva ellentmondás nélkül vitte tovább neoliberális gazdasági-, illetve államreform-programját.

 

Egy ellenállást nem sikerült még megtörnie: ez pedig a Franciaországban meglehetősen öntörvényű és erős politikai kultúrával is rendelkező nép ellenállása a reformokkal szemben. Sajnálatos, hogy egy olyan ügy mentén kristályosodott ki ez a népi ellenállás, amiben elég egyértelműen egyik félnek sincs igaza.

 

Macronék meglehetősen álságosan hivatkoznak arra, hogy az ökológiai átállás miatt szükséges jelentősen emelni az üzemanyagok árát, illetve adótartalmát, de sajnos a nép is meglehetősen retrográd ügyben lázadt fel, ha az jelenik meg fő követelésként és társadalmi prioritásként, hogy olcsóbban autózhassanak, tovább működtetve egy olyan szénhidrogén-rablógazdálkodásra épülő jóléti rendszert, amiről egyre nyilvánvalóbb, hogy teljesen fenntarthatatlan: úgy, ahogy van.

 

Senkinek sincs tehát igaza a konkrét követeléssel kapcsolatban. Amennyiben Macron törekvései mögött neoliberális érdekrendszert ismerünk fel, még azt sem zárhatjuk ki, hogy a nyilvánvalóan népszerűtlen intézkedéssel „sikeresen” lejáratják magát az ökológiai átállást is – ami a francia társadalomban az utóbbi pár évben példátlanul népszerűvé vált, és egyre több önszerveződő közösség motorja lett – olyannyira, hogy alig három-négy év alatt jó másfél évtizednyi lemaradást hoztak be mondjuk a német társadalomhoz képest. Mára talán bizonyos pontokon túl is tesznek a németeken az öko-tudatosságban. A nagy cégek érdekeit nyilván sérthették ezek az újkeletű francia trendek.

 

Macron legalább kommunikációs szinten ügyesen lavírozott, és nem utolsósorban a népszerű zöldpolitikus, Hulot miniszteri kinevezésével el tudta hitetni a nagyközönséggel, hogy valódi zöld átállást akar.

 

Hulot lemondásával azonban mindez kudarcba fulladt. Más oldalról legalább ekkora presztízsveszteség, sőt, politikai vereség volt Macronnak Collomb belügyminiszter lemondása, aki a leginkább közismert, nagy tapasztalattal bíró politikus volt a régi államapparátusból, aki Macron mellé állt és ezáltal hitelesítette politikáját. A terrorhullámban is tudta kezelni a helyzetet, erős kezű belügyminiszter hírében állt, de végül visszatért Lyon polgármesterének.

 

Úgy tűnt, mintha Macron magára maradt volna, és tekintélyét jelentősen megtépázta a saját szakállára tüntetőket verő biztonsági főnökének botránya is. A mélypont talán az lehetett, amikor fáradtságára hivatkozva Macron nemrég szabadságra ment… De igazi küzdőként, újult erővel tért vissza a közéletbe.

 

Nagyon tévednek azok a magyar jobboldali körök, akik égő autós videókat posztolgatva azt hiszik, most egész Párizsban utcai harcok vannak és közel Macron lemondása, végre elsöpri a népharag. Egyik sem igaz. Egyelőre épp ennek az ellenkezőjét látjuk.

 

Azzal igyekeznek most leginkább lejáratni a sárgamellényeseket a fősodratú médiában, hogy állítólag meggyalázták a Diadalívet és az ismeretlen katona sírját mint a köztársasági konszenzus eddig tabuként kezelt jelképeit – bár nem túl életszerű, hogy pont ők tették volna ezt. Naphosszat ismételgetik az ügyet a mainstream médiában. Ennek fő politikai haszonélvezője egyelőre pont Macron, aki a köztársaság és a rend megmentőjének szerepébe kerülve, és az ellene fellépő társadalmi mozgalmat lejáratva akár hamar meg is erősítheti elnöki pozícióját.

 

Mi a tét valójában?

 

Itt kell megjegyezni, hogy egészen más ez a történet francia szemmel nézve, mint ahogyan külföldről és pláne a széljobb-balkáni mélymagyar perspektívából látszik.

 

Nem az a fő politikai kérdés, hogy mit csinál pár tízezer eltökélt sárgamellényes, hanem inkább az a tét politikailag, hogy ezután is támogatja-e őket a társadalom többsége.

 

Ha igaz, hogy a sárgamellényesek afféle posztmodern sans-culotte-okká kezdtek válni éppen, akkor ezt a hatalomnak érdekében állhatott bármi áron megakadályozni. Bár a köztársaság jelképeinek megrongálását kiprovokálni, illetve „hagyni” túl nagy ár lehet, és csak ideig-óráig tűnhet jó üzletnek a hatalom szempontjából a tűzzel játszani. (Sarkozy is ugyan mit ért el végül, miután belügyminiszterként a „piromán tűzoltó” szerepében a külvárosi „csőcselék” fellázításával, majd a „rend helyreállításával” felépített egy sikeres elnökválasztási kampányt, végül mégis elég csúfosan megbukott…) Több olyan félhivatalos hangot lehetett most hallani a francia médiában ellenzéki oldalról is, hogy rendőrségi provokációk lehettek a szombati tüntetésen, ahol békés tüntetők is kaptak könnygázt.

 

Persze önmagában is érdekes lehet egy meghatározó európai ország, az unió vezető hatalmának belpolitikai válságát megérteni, de

 

ennél is érdekesebb, ha a tőkeérdekeket és a pénzelit hatalmát a nagy többség érdekeivel szemben érvényesítő kormányokkal szembeni népfrontos ellenállás új modelljét látjuk a sárgamellényesek mozgalmában.

 

Voltak már jelei annak, hogy a sárgamellényes tiltakozási minta terjedni kezdett például az olaszoknál, és a jelenlegi francia mozgalmat sokan hasonlítják ahhoz, ahogyan az Öt Csillag a privilégium-politika rendszerével szembeni elégedetlenség kifejeződéseként elindult.

 

Mi lehetne a magyar sárgamellényes ügy?

 

Kérdés persze, hogy Magyarországon milyen ügy mentén bontakozhatna ki hasonló népfrontos karakterű társadalmi mozgalom, miután a hajléktalanok kriminalizálása a jelentős felháborodás ellenére sem vezetett ilyenhez. Mint ismeretes, a jelenlegi diákmegmozdulások keresik a kapcsolódást szakszervezeti követelésekkel, és valószínű, hogy a túlórázással a munkavállalók tömegeit a nagy cégeknek kiszolgáltató új törvény lehetne az a középosztály számára is elviselhetetlen érdeksérelemmel járó ügy, ami hasonló össztársadalmi ellenállást válthatna ki. Bár ennél jóval kevesebbért is meghátrált már taktikailag az Orbán-kormány, például a netadó esetében...

 

Az viszont tényleg teljesen érthetetlen, hogy miért nem ismerték fel már régóta a magyar társadalom jelentős érdekérvényesítési potenciállal bíró csoportjai az orbáni populizmus leggyengébb pontjának, valóságos Achilles-sarkának számító tulajdonságát, hogy maximális gyávasággal hátrál meg minden jelentősebb és konkrét irányultságú társadalmi ellenállás láttán.

 

Az általános ellenzéki hőbörgés és tüntizés nyilván nem ebbe a kategóriába tartozik, a valós társadalmi érdekérvényesítés bármilyen sok tízezer embert tartósan mobilizálni képes formája viszont igen. Orbán a macroni politikával szembeni polgári ellenállás huszadát sem merte soha vállalni – ugyanúgy meghátrál, ahogy a nyílt vitákban is rendre alulmarad, ezért messziről kerüli ezeknek puszta lehetőségét is.

 

Ez pedig elég nyilvánvaló ziccerhelyzet lehet egy magyar sárgamellényes mozgalom számára. Mivel Orbán is bármikor készséggel kiszolgálja például a német vagy a „nemzeti” nagytőke érdekeit az ország és polgárainak érdekeivel szemben, a kiváltó okok alapvetően ugyanazok lehetnének, mint Franciaországban. Végképp érthetetlennek tűnik ezért, hogy miért ünneplik a kormánypropagandisták a sárgamellényeseket mint Macront megdönteni képes népakaratot, mikor pontosan egy ilyen mozgalom vethetne véget leginkább az orbáni „elit” uralmának.

 

A hatalom mindkét esetben egy szűk elit érdekeit érvényesíti a társadalom többségének rovására. Macron és Orbán hiába játsszák el az európai porondon, hogy mekkora ellenlábasai egymásnak, Macron rendszere ebből a szempontból, a sárgamellényes perspektívából alapvetően nem különbözik Orbán oligarchikus rendszerétől.

 

Kérdés persze, hogy ugyanazok az alapvető okok a magyar polgári kultúra jelenlegi szintjén vezethetnének-e ugyanolyan, vagy hasonló társadalmi okozatokhoz mint Franciaországban.

 

Olvasnál még Kardos Gábortól? Itt megteheted!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Migránsozott-e Varga Judit? Megúszhat-e Magyarország bármit is azután, hogy Timmermanstól elveszik a jogállamiság-portfóliót? Nagyon bizalmasak az infók, de elmondjuk, amit tudni lehet.

Ha Trócsányi megbukna az EP-meghallgatáson, és a kormány a helyére egy másik fideszes EP-képviselőt jelölne, azt a momentumosok nem szavaznák meg – mondta Fekete-Győr.

Megszüntette volna a Madrid központjába behajtó autókat büntető intézkedést a város jobboldali polgármestere, civilek szerint emiatt sokat romlott nyáron a levegőminőség.

Több utcát is letakarítottak állítólag a Csarnoknegyedben szombaton, legalábbis ezzel dicsekszik a VIII. kerületi önkormányzat. Mutatjuk, mennyi látszik belőle most.

Csak egy kis áramszünet volt a támadás eredménye, de kiderült: valószínűleg nem ez volt a támadók célja.

A hét kérdése

Megjelent a nyomtatott Mandiner, de mellette van még Magyar Hang, Figyelő, Demokrata, és sok minden más is. Te melyikre rabolsz rá az újságosnál? Ez a hét
kérdése az Azonnalin!

Azért ide elnéznénk

Kőváry Zoltán pszichológus válaszol a kérdésekre szeptember 19-én este.

Közlekedéstörténet minden mennyiségben szeptember
21-én, szombaton!

Naná, ahogy azt az ausztrál gyökerű Rumjacks be is fogja mutatni szeptember 25-én a Dürer Kertben. További fellépők: The Crazy Rogues, Loch Nesz.

Milyen volt az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány? Szeptember 27-én a Kutatók éjszakáján szó lesz róla.

Szeptember 28-án végig lehet kóstolni egy csomó gőzgombócot. Mellé koncertek.

Ezt is szerettétek

Ha már elkezdődött a tanév, itt az ideje kitombolni magunkat!

Kik azok, akikről első ránézésre nem mondaná meg az ember, hogy hosszú évek óta fideszesek? Összeszedtük!

Ugyan az ország nagy részében összefog az ellenzék, de ez nem jött össze Mosonmagyaróváron.

Összeszedtünk pár fideszest, akik vidéki létükre mégis befutottak karriert a fővárosban!

Twitter megosztás Google+ megosztás