Vasárnap egy korszak érhet véget: a bajor Keresztényszociális Unió rövidke megszakításokkal több mint fél évszázada irányítja egyeduralkodó állampártként Németország legszebb tartományát. Würzburgtól Passauig, Bambergtől Lindauig a CSU szava döntött. A lassú német politikai földrengés azonban éppen a legbiztosabbnak tűnő pártot döntheti most be.

Volner János sem adja vissza parlamenti mandátumát, ezzel ő is megszegi a Szent Koronára tett esküjét. Az Azonnali már májusban gyanította, mennyire fogják komolyan venni a jobbikosok az esküt.

Október 3-án ünnepelte Németország az egység napját: huszonnyolc évvel ezelőtt egyesült az ország, azaz akkor váltak a keletnémetek is az NSZK polgáraivá. A szerdai megemlékezésen tartott ökumenikus misén a berlini katolikus püspök azt mondta: itt lenne az idő arra, hogy keletiek és nyugatiak egymástól merjenek tanulni. Hogy áll a keletnémetek integrációja ma? Ki tanul kitől? És ki fél mitől? Beengedik-e a nyugatnémetek a nappalijukba Kelet-Európát?

Noha a magyar szélsőjobboldali közéletben nagy szimpátia övezi a nyáron felállt római kormányt, amely az ideológia nélküli, pőrén populista Öt Csillagból és az idegenellenes Ligából áll, valójában ők is ugyanazt akarják, amit egykoron Matteo Renzi, és amit a visegrádi államok elvetnek: a menekültek európai uniós elosztását. Aki pedig ezt ellenzi, attól elvennék az EU-s pénzeket.

Szeptember 9-én választ Svédország. Nem csak a szélsőjobboldali Svéddemokraták régóta várható előretörése az egyetlen érdekesség. Hanem hogy a svéd befogadó, liberális állam hívei ma bizony egy parasztpártban bíznak, amely akár tíz százalékot is hozhat. De kik ők, és miért pont őket választják még az urbánus hipszterek is?