Történelmi illúzió, hogy igény van Magyarországon nemzeti konzervatív pártra

Szerző: Migléc Dávid
2022.07.04. 18:45

A magyar politikatörténet alapján illúzió, hogy komoly választói igény lenne egy valóban nemzeti konzervatív politikai erőre, így a Fidesz is inkább csak politikai termékként használja az (ön)definíciót. Vendégszerzőnk elemzése.

Történelmi illúzió, hogy igény van Magyarországon nemzeti konzervatív pártra

A Fidesz, amely magát – többek között – nemzeti konzervatív pártként definiálja, 2022-ben immár ötödik alkalommal nyerte meg a választásokat (sorozatban egymás után a harmadik alkalommal), s alakíthatott kormányt az ugyancsak konzervatívként jegyzett KDNP-vel koalícióban. A nemzeti konzervativizmus kifejezi a nemzeti-kulturális identitás tükröződését az állam tevékenységében, amelynek legfőbb megnyilvánulási formája az erős bevándorlásellenesség és a szkepticizmus az Európai Unióval szemben.

Bár a Fidesz tevékenységét is jellemzik ezek az attitűdök, eszme- és értékrendszerében mégsem a nemzeti konzervativizmus dominál, hanem sokkal inkább a jobboldali populizmus. Úgy vélem, hogy a nemzeti konzervativizmus melletti kiállás a gyakorlatban inkább a propaganda része, amely alkalmas a populista érdekek és értékek „elleplezésére”, valamint a figyelemelterelésre. Nem csak azért

nem képes a Fidesz a konzervativizmus hiteles képviseletére,

mert alapvetően nem ez a célja (a konzervatív nemzeti érzület hangsúlyosabbá tétele nem volt más, mint egy retorikai fogás, amely a választási győzelmet éppúgy szolgálta, mint a munkaalapú illiberális autokrácia kiépítését), hanem azért sem, mert a konzervativizmusnak hazánkban nincs komoly politikai ereje és hagyománya.

A rendszerváltás óta a politikai színtéren megjelent, magukat konzervatívnak valló pártok egyike sem tudott meghatározó politikai erőt képviselni – talán csak a KDNP jelent ez alól kivételt, amely immár hosszú ideje kormányalakító pártként van jelen, bár a politikai ereje meglehetősen alacsony, hiszen a gyakorlatban egy „szatellitpártként” tekinthetünk rá, amely komoly politikai befolyás nélkül „kering” a főpárt, a Fidesz mellett.

Meglátásom szerint a magyar konzervatív pártok gyengeségének az az oka, hogy a hazai politikai életben

a konzervatív eszméknek nincs meghatározó tradíciójuk.

Az elmúlt kétszáz év politika- és társadalomtörténete ugyanis azt igazolja, hogy nem volt igény és szükség a „fontolva haladó” politikai attitűdre, helyette a minden korábbi politikai és társadalmi szokás és hagyomány radikális meghaladását sürgető forradalmi lendület tudott kibontakozni.

Emellett dolgozatom fontos megállapítása az is, hogy a magyar politikai életben rendkívül nagy igény van a „túlsúlyos kormánypártokra”, amelyek mellett nem alakulhat ki valódi politikai versengés. Az ellenzéki összefogás sikertelensége (a 2022-es választások során is) azt igazolja, hogy az „atyáskodó” pártállamrendszer iránti igény sokkal erősebb, mint a szabad versengésen alapuló politikai erőtérrel kapcsolatos elvárások.

Mindaddig, amig nem alakulhat ki egészséges politikai verseny, a hatalom lévő túlsúlyos párt

bármilyen illiberális törekvést érvényre tud juttatni.

Ezt a meglátást a későbbiekben részletesen is kifejtem. Munkám során mindenekelőtt egy rövid elméleti-történeti áttekintést végzek, amelyben bemutatom a hazai konzervativizmus hagyományait, kialakulását, fejlődésének menetét, valamint azokat a tényezőket, amelyek akadályozták a kibontakozását. Ezt követően a hazai pártalakítási folyamatokat és az azokat leginkább befolyásoló tendenciákat vizsgálom a rendszerváltás óta – rámutatva a konzervatív eszme gyengeségének okaira és politikai hagyománytörténeti megalapozottságára.

A hazai konzervativizmus hagyományai

A hazai konzervatív politikai gondolkodást nagymértékben befolyásolta az a tény, hogy az elmúlt két évszázad történelmi, politikai és közéleti szempontból egyaránt rendkívül viharos volt. Ez a forradalmakkal, rendszerváltozásokkal, gazdasági és politikai krízisekkel terhelt időszak nem tette lehetővé, hogy a magyar konzervativizmus egységes és stabil fejlődési ívet írjon le.

Az időről időre radikálisan megváltozó politikai feltételrendszerke ugyanis mindig újabb és újabb válaszokat, illetve a korábbiaktól eltérő politikai magatartást igényeltek – a konzervatív eszméket képviselőktől is. Mivel a különböző időszakok konzervatív gondolkodása között óriási szakadék fedezhető fel, egyes elemzők szerint nem magyar konzervativizmusról, hanem konzervativizmusokról lehet beszélni.

Az egyes korszakok eltérő konzervativizmus felfogásai mellett azonban Balázs Zoltán szerint vannak olyan sajátosságok is, amelyek összekötik a hazai politikai kontextusban a tágan értelmezett konzervatív világképet. Ezek a következők: antropológiai pesszimizmus; a rossz komolyan vétele, de viszonylagos tolerálása; az értékek és erények egyénekhez kötése az intézményekkel; struktúrákkal szemben, a teóriákkal és lehetségessel kapcsolatos viszonylagos szkepszis;

a gyakorlati tudás magasabbra értékelése az elméletivel szemben;

a hagyományok előnyben részesítése az új ötletekkel szemben; a kulturális, civilizációs, esztétikai értékek elkülönítése és megkülönböztetett féltése az absztrakt morális elvekhez képest; valamint a politikai tudás speciális tudásformának (kormányzás) való feltételezése.

A konzervatív eszmekör „beköszönése” Csizmadia Ervin meglátásai szerint az 1848-as forradalmat és szabadságharcot megelőzően „nagyon erős” volt. A forradalom kirobbanása után azonban rengeteget veszített a népszerűségéből, aminek elsődleges oka, hogy a reformkori konzervatív gondolkodás képviselőinek legfőbb vonása a határozott a forradalom-ellenesség. Az ún. „fontolva haladók” ugyanis úgy látták, hogy a radikális reformok a társadalom stabilitását jelentő rendet ássák alá. Egy olyan organikus fejlődésben hittek, amelyben az élet velejárójaként tartott változások nem feszítik szét a mindennapok nyugodt megéléséhez szükséges stabil és kiszámítható kereteket.

Az ellenfeleik gyakran vetették a szemükre azt, hogy azért akarják lassítani a reformokat, mert így fent tudják tartani a számukra kedvező állapotot, a státus quo-t. Úgy vélték, hogy ez az oka annak is, hogy nem rendelkeztek tételszerű és számonkérhető programmal. A konzervativizmus tehát olyan sokat veszített az erejéből, hogy a kiegyezést követően a pártok maguk is kerülték a konzervatívként történő azonosítást, sőt, magának a konzervatív szónak a beillesztését is a párt nevébe. (Az Apponyi Albert által vezetett konzervatív szellemiségű párt például a Nemzeti Párt nevet vette fel.)

Apponyi Albert megpróbálta
Apponyi Albert megpróbálta Fotó: Getty Images

A kiegyezést követően kísérletet tettek a brit típusú parlamentarizmus adaptálására, amely a konzervatív és liberális párt versengésén és „váltógazdálkodásán” alapult, egyfajta „tiszta” versengési helyzetet teremtve, a hazai viszonyok között ez azonban nem tudott megvalósulni. A kialakulóban lévő nemzeti (liberális) politikai erők (valamint az azt támogató közvélemény) ugyanis a perifériára szorította a konzervatív erőket, sőt, egyenesen úgy ítélte meg, hogy idegen érdekeket szolgálnak ki. Az, hogy

a konzervativizmus nem vált kormányképessé,

azt eredményezte, hogy a 1867 és 1945 közötti időszakban mindig egy nagy párt kormányzott, mellyel szemben egy sok pártból álló, ugyanakkor egységesülésre és belső kohézióra képtelen ellenzéki mezőny állt.

Ez a nagy, szinte leválthatatlan párt a nemzetvédelmet tette az ideológiája központi elemévé, ezáltal létrehozva egy olyan statikus törésvonalat, ami blokkolta a pártok és a pártrendszer dinamikus fejlődését, valamint megakadályozta a törésvonal esetleges későbbi átalakulását.

A magyar konzervativizmus kibontakozásának legnagyobb

akadálya tehát az a politikai erő volt, amit akkoriban baloldalinak minősítettek,

noha valójában jobboldali eszméket képvisel, a függetlenségi-nemzeti irányzatot követi. A kormánypárt tehát azokat az ideológiákat sajátította ki magának, amelyek hagyományosan a konzervatív erők birtokoltak és képviseltek.

A dualizmus kori politikai berendezkedés és napjaink politikai helyzete több szempontból is párhuzamba állítható egymással. Egyfelől látható, hogy manapság is egy olyan nagy, szinte „leválthatatlan” politikai erő uralkodik, amellyel szemben az ellenzék nem képes a belső kohézióra, az egységes összefogásra. Ez a politikai erő is a „nemzeti” és „idegenellenes” szemléletet és érdekeket képviseli – immár azonban egyértelműen jobboldaliként.

Vagyis a Fidesz (akárcsak a korábbi monopol helyzetben lévő politikai erők) kisajátította a konzervatív politikai ideológia alapjait képező eszméket, ezzel egyrészt ellehetetlenítve, hogy valódi konzervatív politikai erő jelenjen meg, másrészt pedig ezen jelszavak „leple” alatt kialakítva és erősítve a jobboldali populista paradigmát. A továbbiakban magam is azt vizsgálom, hogy milyen tendenciák és folyamatok jellemezték a pártosodást a rendszerváltás után – különös tekintettel a konzervatív pártokra.

A konzervativizmus helye és szerepe a rendszerváltás utáni politikai erőtérben

A rendszerváltástól az 1990-es évek végéig a magyar politika ideológiai kínálata és az ezekre az ideológiákra épülő pártpolitika meglehetősen kezdetleges volt. A programok szintjén ugyan megpróbálták a pártok magukat a hagyományos nagy ideológiákhoz kötni, a gyakorlatban azonban ezek nem bizonyultak autentikusnak – a vonatkozó ideológiákkal kapcsolatos politikai tradíció hiányában. Különösen nagy problémát jelentett a jobboldaliság, s vele együtt

a liberális konzervatív tradíciók szinte teljes hiánya,

valamint a jobboldalisággal kapcsolatos előítéletek (miszerint „aki jobboldali, az fasiszta”). A kiforratlan, kezdetleges és szituatív pártprogramok mellett szintén nehézséget okozott az is, hogy a rendszerváltás után megjelent pártok nagyon magukon viselték az előző rendszer által rájuk kényszerített kompromisszumokat.

Az átmenet időszaka felértékelte a kormányzati stabilitást, a konszolidált átmeneti feltételek biztosítását, amely lehetetlenné tette az egészséges pártpolitikai verseny kialakulását is. Az értelmiségi elit felülreprezentáltsága szintén a pártverseny ellenében hatott. Hasonló folyamatok játszódtak le, mint a korábbi „rendszerváltozások” idején, 1867-75, valamint 1919-21 között. A különbség csak az, hogy 1990 után hiányzott a valódi pártversenyhez szükséges „konglomerátumpárt”.

Ez a szerepet az akkoriban vezető pozíciót betöltő MDF sem tudta birtokolni, ami később a bukását eredményezte. Bár az MDF 1994-ben nagy választási vereséget szenvedett, a bukás ellenére rendkívül gyorsan előhívta a magyar történelem korábbi szakaszaiból jól ismert, nagy parlamenti többséggel bíró domináns párti kormányzás iránti igényt. Az MSZP-SZDSZ szövetség kétharmados győzelme azt jelzi, hogy a magyar politikai életben rendkívül nagy igény van a „túlsúlyos kormánypártokra”. (A nagy állampárti korszak iránti nosztalgia a Fidesz hatalmi pozíciójának erősödésében is tetten érhető).

Antall Józsefnek sem sikerült
Antall Józsefnek sem sikerült Fotó: Parlament.hu

1994-ben azért válhatott baloldali párt „túlsúlyossá”, mert nem volt versenyképes politikai erő a jobboldalon. 2010-re azonban a baloldal elveszítette a versenyképességét, s helyette a Fidesz került fölénybe. A Fidesz eleinte a liberalizmusban, mint az akkori konzervatív kormányzattal (MDF) szembeni alternatívában látta a komoly perspektívát, és elköteleződött abba az irányba, hogy az országban jelentkező sajátos problémákra liberális megoldásokat dolgozzon ki.

Az MSZP-SZDSZ koalíció győzelme azonban rádöbbentette arra, hogy Közép- és Kelet-Európában a valódi politikai választóvonal nem a konzervatív és kereszténydemokrata, illetve a liberális és szociáldemokrata erők között húzódik, hanem a volt kommunista és a nem kommunista múltú erők között. Ez volt az ún. „konzervatív fordulat”, aminek hatására a Fidesz átlépett a Liberális Internacionáléból a konzervatív erőket tömörítő Európai Néppártba. A 2010-es parlamenti választásokon magát már jobboldali konzervatívként pozícionálta.

Ezt azt is jelentette, hogy elfordult a liberális értékektől és helyette a nemzeti-nacionalista érzület hirdetése vált fő kommunikációs stratégiává, amely – egy idő után – elvezetett az illiberalizmus hirdetéséig. A politikai baloldal által elkövetett hibák (például az, hogy vállalták a folytonosságot a bukott egypárti kommunista rendszerrel, ezzel megerősítve a kormánypárt posztkommunista jellegét) mindinkább erősítették a Fideszt abban, hogy a nemzeti öntudat mellett kötelezzék el magukat. Ugyancsak ezt fokozta a baloldal 2006-os válsága is.

2010 után a Fidesz egy olyan fokozatos rendszerátalakítást hajtott végre a nemzeti konzervativizmus jegyében,

amely végső soron illiberálissá tette a kormánypártot. Ugyanakkor a nemzeti érzület hangsúlyosabbá tétele nem volt más, mint egy retorikai fogás, amely a választási győzelmet szolgálta, valamint a munkaalapú illiberális autokrácia kiépítését.

Jól látható tehát a fentiek alapján, hogy bár a Fidesznek lett volna lehetősége arra, hogy a konzervativizmus politikai és ideológiai értékeit megerősítve a posztkommunista hagyományokkal szemben, valójában ezeket egyfajta „álcaként” használta arra, hogy az illiberális törekvéseinek politikai jogalapot teremtsen, ezzel teret adni a szélsőséges radikális konzervativizmusnak, amely a populizmus jobboldali radikális leágazása, s mint ilyen, egresszivitást és antiszeminizmust képvisel.

A politikai baloldal teljes megsemmisítése

nem csak a liberalizmust száműzte a magyar politikai élet palettájáról,

de a valódi pártpolitikai verseny kialakulását is újfent ellehetetlenítette. Az elmúlt kétszáz év történelmi tapasztalata azt igazolja, hogy mindaddig, amíg nincs lehetőség az egészséges politikai-hatalmi versenyhelyzet kialakulására, a konzervatív erők sem tudnak megfelelően fellépni.

Miként arra a dolgozat bevezetőjében is utaltam, a hazai politikai- és társadalomtörténeti hagyományok nem alakították ki a stabil és erős nemzeti konzervativizmus alappilléreit, azt az ideológiai attitűdöt, amelynek keretei között a konzervativizmus valódi politikai erőt képviselhet.

Ennek oka elsősorban az, hogy az elmúlt két évszázad történelmi és politikai viharai mindig szükségessé tették a radikális ellenállást, a fennálló rend megdöntésére irányuló törekvést, amit konzervatív („fontolva haladó”) szellemben nem lehetett véghezvinni.

A másik ok, ami miatt ma Magyarországon nincs erős konzervatív párt az az, hogy olyannyira meggyökeresedett a pártállami hagyomány, a „túlsúlyos kormánypárt” (hamis) biztonságot adó ereje, hogy bármilyen egészséges politikai versenyhelyzet kialakulása fenyegetően hat a rendszer egészére. A harmadik ok, ami nem teszi lehetővé a konzervativizmus megerősödését, az az, hogy a Fidesz kisajátította a nemzeti konzervativizmus ideológiáját, ám azt csak propaganda célokra használja, hogy mint „túlsúlyos kormánypárt” elleplezze az illiberális törekvéseit.

NYITÓKÉP: Aradi Péter

Migléc Dávid
Migléc Dávid Vendégszerző

A Miskolci Egyetem Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete hallgatója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek