A rendszerváltó értelmiség első halottja: harminc éve ment el Csengey Dénes

Ő volt az első, aki, szigorúan alkotmányos keretek közt követelte az állampárti elit elszámoltatását – a luxusnyugdíjak kérdésétől a katarzisszerű, nyilvános felelősségre vonásokig. Rendszerellenzéki párttá változtatta az MDF-et, megmentette Antall Józsefet, közvetíteni próbált pártja és az SZDSZ-es értelmiség között. Alakja és emléke homályba merült, ezen próbálunk most változtatni.

Harminc éve ezen a napon hunyt el Királyhágó téri lakásában Csengey Dénes, író, költő, aktivista, első generációs értelmiségi, az 1989/90-es átmenet egyik emblémaszerű arca, az 1989. március 15-i ellenzéki tömegdemonstráció ’posztmodern néptribunusa’, későbbi országgyűlési képviselő. 1991. április 8-án megállt a szíve. Mindössze 38 éves volt.

Bonyolult feladat elé állítja a kései krónikást, ha röviden, a puszta szerepleltáron innen és túl, össze kell foglalnia Csengey életútjának, életművének jelentésrétegeit, jelentőségét. Mert szerepből, megjelenési formából volt bőséggel:

Jelen volt a Harmadik Magyar Köztársaság alapításának minden lényeges mozzanatánál, néhol kifejezetten főszereplőként. Mindezek sokszínű megnyilvánulási formák mögött azonban van egy viszonylag koherens belső mag, amelyet az egyik legjobb barát és politikai küzdőtárs, Elek István (Orbán Viktor egyik főtanácsadója 1998 és 2002 között, a Heti Válasz című egykori jobbközép hetilap, illetve az LMP egyik alapítója) a „plebejus nemzeti demokrata” kifejezéssel próbált megragadni.

E találó fogalmi kompozíció mindhárom eleme meghatározónak tűnik a mából is.

+ Plebejus, hiszen a nyolcvanas évek válságidőszakának jellegzetes technokrata, kriptokapitalista (vagyis a szocializmus megreformálásának szükségességét a külső piacok felé fennálló adósság és a gazdasági hatékonyság összefüggéseiben tárgyaló) diskurzusrendjében a szószóló nélkül maradtakat, az elszegényedett, alkoholizmusba, lelki és fizikai válságba sodródott, leszakadó, vidéki embereket igyekezett képviselni – szépíróként, közíróként, később politikusként. A politikai fordulat eufórikus pillanatiban kevesen jelentkeztek a változás veszteseinek reprezentálására.

+ Továbbá nemzeti, amennyiben a 20. század végén is vállalható hazai szellemi hagyományokat keresve és újraértelmezve (bátran vagy vakmerőn, nézőpont kérdése) a magyar érdek elsődlegességéért emelt szót – akkor is, amikor még a magyar elit legnagyobb része (hatalmon belüliek és kívüliek egyaránt) a változást, érthető pragmatizmusból, bár sokszor igen szemforgató módon kifejezve, csak a Szovjetunió birodalmi érdekeinek keretében tudta, merte elgondolni. „Európába, de mindahányan”, idézik tőle néha azon kevesek, akik még nem felejtették el őt – azt viszont ritkábban teszik hozzá, hogy nála Európa a jóléti rendszer és a képviseleti demokrácia elválaszthatatlanságát, illetve a patrióta identitás büszke vállalását jelentette.

+ Végül pedig demokrata, mert mindezeken túl legfeljebb tévelygőnek vagy önzőnek tartotta politikai ellenfeleit, nem ellenségnek és hazaárulónak: azokat, akik másképp képzelték el az államszocializmus utáni kibontakozást, azokat, akik nem pont azt értették a nemzet és a nép alatt, mint ő – ebben különbözött például olyan mestereitől és barátaitól is, mint Csurka István vagy Csoóri Sándor. A demokratizmus – ez esszéiből, publicisztikáiból kitűnik – nála nem csak jogi mechanizmus, hanem egyfajta önreflexív attitűd is volt, melynek hiányában a plebejusság csak tartalom nélküli, manipulatív populizmus, a szuverenitás pedig csak az egymást megsemmisíteni akaró elitcsoportok fedezőárnyéka.

Csengey persze nem a megtestesült nagykoalíció volt. Hevesen vitázva, szilárdan kitartott a népi írói hagyomány, illetve politikai programjának aktualizálása mellett – de hivatkozásai között nem csak Németh Lászlót, Illyést, Erdeit találhatjuk meg, hanem Eötvös Józsefet, Jászi Oszkárt és Örkény Istvánt is. Ráadásul

Mindezek mellett – vagy inkább felett – azonban a játékszabályokat és az alapkérdéseket érintő konszenzust a hatékony politikai cselekvés elengedhetetlen feltételeként látta. Amiért minden szereplőnek meg kell dolgozni, és be kell áldoznia valamit politikai agendájából. Akkor is, ha a körülmények nem ideálisak – sosem lesznek azok, egy adósságban úszó ország egyik legelső ’szabad’ publicistájaként utalt erre elégszer. A korszerűsítés irányába tett erőfeszítései, a jellegzetes valóságérzékelés, a politikum és az irodalom szoros egysége miatt, mint a nyolcvanas években újra aktivizálódó szellemi áramlat legkésőbb született tagja, akár az utolsó népi írónak is nevezhetnénk – a sajnálatosan korai halál ellenére is, hiszen sok pályatársa nála idősebbként is túlélte őt.

Alakja és életműve viszont napjainkra jórészt homályba merült, és beszorult egy jellegzetes – ’posztnépi’ – szubkultúrán belüli, szűkös és semmitmondó emlékezeti helyre, ahonnan csak korlátozottan van mód alakjának szélesebb körű (újra)értelmezésére. Persze, általában véve 1989/90 emlékezete és megítélése sem áll túl jól mostanság: több oldalról is megpróbálják elvitatni az akkori cselekvők által – helyesen vagy hibásan – felépített víziók őszinteségét, érvényességét. Éppen ezért fontos lenne, hogy a sanda hatalmi szándékokból kisarjadó és a közös tudat meghasadását eredményező emlékezetpolitikai narratívákat félretolva, a megértés igényétől vezetve, megkíséreljük újragondolni 1989/90-nek és főbb szereplőinek emlékezetét – vagy legalább újra és újra megpróbáljuk megidézni alakjukat, amint ez az írás is tenni akarná.

Mondják, a felnőtté válás valódi kezdő lépése, amikor első alkalommal veszítjük el egyik szülőnket. A Harmadik Magyar Köztársaság az alapító anyái és atyái közül elsőként Csengeyt volt kénytelen felravatalozni – de vajon elkezdődött-e ekkor a jelenkori Magyarország felnőtté válása is? Az biztos, hogy a kortársak torokszorító megrendüléssel fogadták a korai és tisztázatlan körülmények közt esett halált – még az éppen ekkortájt, bár más témában nyilatkozó Hofi Géza is hivatkozott saját egészségi állapota kapcsán a megrázó eseményre.

A Csengey halálát regisztráló egykorú megszólalások azt mutatják, hogy nyilvános elgyászolásának folyamata, Antall József 1993-as búcsúztatását mintegy megelőlegezve, az átmenet felett bábáskodó értelmiség számára – akik közül, hála Istennek, még sokan velünk vannak –

Hogy a felnőtté válás dolgában miként is állunk ma, az persze kérdéses.

Aligha tévesztünk azonban célt, ha ennek egyik legfontosabb indikátoraként jelöljük meg: mit, mennyit és hogyan értünk meg az alapítók és a korszak egykorú dilemmáiból, szándékaiból, elváráshorizontjából, sikereiből és kudarcaiból. (Mindebben semennyit sem mozdította előre a közbeszédet az elvileg ezzel a céllal útjára indított 30 éve szabadon emlékév, amely, azon a fő üzeneten túl, hogy Orbán Viktor egymaga hazazavarta a szovjet csapatokat 1989. június 16-án, Rendszerváltoztatók címmel még [!] alkalmi bélyegkisívet is közreadott, amelyen – Beke Kata, Csoóri Sándor, Csurka István, Karátson Gábor, Krassó György, Sütő András és Szabad György mellett – Csengey is szerepel. A tematizálás kudarca persze nem is olyan meglepő: 1989/90, illetve Csengey életútjának legfontosabb tanulságai nem értelmezhetőek bináris keretben.)

Csengey Dénes 1953. január 24-én született, Szekszárdon. „Szekszárd, Közép-Európa (…), ennyi, amit mindenképp el kell mondani”, írta egyik kötetének fülszövegében. Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja teherautósofőrként dolgozott. Mindebből érzékelhető: alacsony jövedelmű és -műveltségű családból származott, 1967-ben mégis felvételt nyert szülővárosának jó hírű középiskolájába, a Garay János Gimnáziumba, ahonnan azonban egy tanév után továbbállt.

Vadóc, kalandvágyó kamaszként jó ötletnek gondolta, hogy átmenjen az akkor frissen alapított angyalföldi Lékai János Hajózási Szakközépiskolába, és bár későbbi megszólalásaiból tudható, hogy nem érezte ott igazán jól magát, mégis végigcsinálta a négy iskolaévet az érettségiig. A korabeli nyilvánosság sivárságától, tabuitól és tilalomfáitól frusztrálódva azonban a hétvégi hazatérések alkalmával belevetette magát a régi garays osztálytársak irodalmi önképző körébe, amelynek keretében erőn felül igyekezett behozni műveltségi lemaradásait.

Az irodalom önkifejező és társadalomformáló jellege melletti elköteleződése azonban a sorkatonai szolgálata idejére tehető: ekkor találkozott Németh László drámáival. Aligha csodálható, hogy a népi mozgalom legeredetibb és bizonyos szempontból legradikálisabb alkotójának keze ügyébe került műveiből azt a következtetést vonta le, hogy csak a ’való életben’ szerzett élményanyag alapozhatja meg az írói pályát. Így találkozott Csengeynél az egyre erősödő írói-váteszi pozíció, a fokozódó gondolatgazdagság, az érzelmi túltöltöttség és igazságérzet egy sajátos késő-kádárkori Odüsszeiával: a biztosítási ügynök, az autószerelő, a teherautó rakodómunkás, az építkezési segédmunkás, a képesítés nélküli tanító, az üzemi népművelő szerepeivel.

A ’való életben’ történt elmerülés azonban saját utólagos bevallása szerint sem tudta irodalommá formálni a benne örvénylő gondolatokat, s végül 1977-ben beiratkozott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-történelem szakára. A KLTE-n akkoriban meghatározó, a népi mozgalom és a határon túli irodalom iránt elkötelezett tanári-kritikusi csoport bábáskodása mellett indult el aztán ténylegesen is írói pályája, s életre szóló barátságok is köttettek – például a már említett Elek Istvánnal, aki Csengey fölött járt néhány évfolyammal. Az elkövetkező években írt számos verset és novellát, szociografikus esszéket, dalszövegeket; született színdarabja (A cella című Villon-monodráma, színre vitte Jancsó Miklós 1984-ben), elbeszélésgyűjteménye (Gyertyafénykeringő, Szépirodalmi, 1987), esszékötete (A kétségbeesés méltósága, Magvető, 1988), kisregénye (Találkozások az angyallal, Szépirodalmi, 1989), forgatókönyve (András Ferenc: Az utolsó nyáron című filmjéhez).

E tarka életművön is élénk színfoltot képeznek a Cseh Tamás-dalokhoz fűződő viszonyából kifejlődött alkotásai. Első önálló kötete, a Magvető Kiadónál 1983-ban publikált „…és mi most itt vagyunk” a magyar beatnemzedék és beatzene elbukásának, kiüresedésének kontextusában próbálja meg értelmezni a Cseh-Bereményi szerzőpáros alkotásait, méghozzá egy olyan történeti, szociológiai és kultúrantropológiai keretbe ágyazva, amely valószínűleg az érett/túlérett Kádár-korszak legális nyilvánosságában megjelen(hetet)t egyik legszabadabb hangvételű szöveg. Kötetben szinte magától értetődően esik szó a szovjet csapatok 1945-ös erőszakoskodásáról (a „felszabadulás” szó leírása nélkül), az 1956-os eseményekről (az „ellenforradalom” szó leírása nélkül), és a „mindenható történelmi szükségszerűség hátán karba tett kézzel mennyországba [sic!] lovagló vulgármarxistáról […] akit előnyben részesítettünk a valósággal szemben”. (A mű megjelenésének külön pikantériája, hogy személyesen a HM Katonapolitikai Osztályának korábbi ezredese, a Magvető akkori vezetője, Kardos György vette szárnyai alá, és óvta meg a bezúzástól.)

A dalok értelmezőjéből aztán néhány évvel később azok társszerzőjévé avanzsált: Bereményi visszalépését követően, egy hangjáték erejéig elszegődött Cseh Tamás szövegírójának – közös munkájuk eredménye a Mélyrepülés című előadás, melyet 1986-tól a budapesti Katona József Színházban játszottak, és később lemezen is megjelent.

Sajátos, részben a népi írói hagyományban gyökerező, expresszív, látomásos, nem egyszer naturalista stílusárnyalatokban játszó irodalmi életműve azonban nem csak a korai halál miatt nem tudott kibontakozni: 1985-ben, 32 évesen ott volt a rendkívül szűk körű monori ellenzéki tanácskozás 45 résztvevője között, s idejét egyre jobban betöltötte a politikai mozgalom.

1987. szeptember 27-én felszólalt Lakiteleken, egy évvel később ugyanott kilencedmagával – Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Bíró Zoltán, Für Lajos, Joó Rudolf, M. Kiss Csaba és Lezsák Sándor társaságában – ott volt az MDF alapító elnökségének soraiban. Noha 1989-ben az ellenzék egyik első számú arca volt, az 1990-es választásokon a Zala megye 3-as számú egyéni választókerületében nem, csak a Zala megyei MDF-listáról tudott országgyűlési mandátumot szerezni. Mindeközben beutazta az egész országot, fórumokat és beszédeket tartott, írt, hajnalba nyúló kávé és cigarettamámoros éjszakákat vitatkozott át barátaival, ellenfeleivel, vidéki művelődési házakban, szűk magánlakásokon és budapesti kocsmákban.

Az életút kemény tényein túl azonban mutatkoznak még megvilágító erejű összefüggések. Például annak ellenére, hogy írói és politikusi működését áthatotta a népi hagyomány és az abban megfogalmazott értékek iránti lojalitás, részben mégis kívülálló volt. Az irányzat ’80-as évekbeli jellegadó vezetőitől egy, sőt, két generáció is elválasztotta, és – ezzel valószínűleg szoros összefüggésben – folyamatosan arra ösztönözte atyai jó barátait, hogy mondják fel a népfrontos alapokon álló vélt értékközösségét a meghasonlott hatalommal. Hogy a lapalapítási engedélyek kijárása, a háttéralkuk és az Írószövetségen belüli játszmák helyett törekedjenek egy valóban autonóm szellemi erőtér létrehozására – akár a szamizdatba való kivonulás árán is.

1987-ben, amikor még valóban úgy tűnt, hogy nemzeti színűre átfestett állampárti politikusok lesznek a népiek természetes szövetségesei egy majdani lassú hatalomátadásban, lakiteleki beszédében e homályos modellváltás-koncepció helyett akkor is az autochton magyar szellemi teljesítmények (például a Bibó-Erdei-féle közigazgatási modell), a teljes sajtószabadság és nemzeti függetlenség talaján álló kibontakozást sürgetett – különben „maholnap lezuhanunk Európáról, mint egy darab rosszul odakent, mállott vakolat”.

A lassú átmenetben hívő, s abban hatalmi szerepre ácsingózó

Csoóri Sándorral együtt alapvető szerepe volt abban, hogy az MDF tagsága végül elfogadta politikai vezetőjének a népiségtől meglehetősen távol álló Antall Józsefet, és az általa behozott eszméket és embereket. Az azonban máig ható érvénnyel bír, hogy e szellemi irányzat a ’80-as években sokáig nem tudott és nem akart emancipálódni, s érvényesülési stratégiáját – eredeti művek, gondolatok, és az olvasókkal alkotott értékközösség helyett – a politikai hatalommal való összejátszásra építette.

Persze volt, amiben nem őt igazolta az élet: a potenciális szövetséges, a demokratikus ellenzéknek is nevezett polgári radikálisok – amelynek számos tagjához jó, sőt, baráti viszony fűzte Csengeyt – a legkevésbé sem méltányolták az MDF emancipációs fordulatát. Az 1989 nyári-őszi kerekasztal tárgyalásokon, a fórum által Pozsgay Imre és a reformkommunisták irányába tett engedményekre, kétértelmű taktikai lépésekre alapozva október elején megindult az SZDSZ nagyszabású, a novemberi „négyigenes” népszavazásban torkolló ’antikommunista’ kampánya, amelynek fő üzenete az MDF és az MSZMP állítólagos, a radikális rendszerváltást szabotálását, illetve bizonyos reformkommunista politikusok hatalomátmentését célzó összejátszása volt. (A hatékonynak bizonyuló sajtóoffenzíva elindítását az egykori állampárt vélt szavahihetetlenségén túl az SZDSZ radikális programjának akkori népszerűtlensége és a kerekasztal-tárgyalásokon született kompromisszumok, s így az MDF és Pozsgay népszerűsége is motiválta.)

A képviselendő stratégiáról tárgyaló MDF-elnökség, amely nem akarta megszegni a kerekasztal tárgyalások aláírt záródokumentumát (ugyanakkor tartva a ’kommunista-kollaboráns’ bélyegtől) végül azt a morálisan kétségkívül érthető, de politikailag elhibázott, és várhatóan népszerűtlen döntést hozta, hogy a szavazás bojkottjára szólítja fel híveit.

Az átmenet adta lehetőségek soha vissza nem térő jellegében szinte rögeszmésen hívő Csengeyt egy évvel később még fájdalmasabb pofonok érték. Az értelmiség 1990 őszén eszkalálódó hideg polgárháborúja (amelyet az ún. népi-urbánus vita újjáéledéseként is szokás értékelni), mely az MDF vezetőinek vélt vagy valós antiszemita megnyilvánulásai körül zajlott, az októberi taxisblokáddal együtt megszüntették az új kormány és ellenzéke közti értelmes és higgadt párbeszéd és kooperáció lehetőségét.

Az elvadult – bár napjainkhoz képest azért még udvariasabb – hangvételű vita két hallatlanul befolyásos, de egymás érzékenysége, értékrendje, víziója iránt egyre kevésbé megértő szellemi erőtér közt zajlott, melyet politikai verseny a végletekig kiélezett. Az egymást gyors egymásutánban követő gyújtópontok közül – olyanok mellett, mint például az ún. „hordóügy” – alighanem Csoóri Sándor Nappali hold című cikksorozata (különösen annak szeptember 5-én megjelent második darabja) volt a legjelentősebb, melyben Csengey egyik legfontosabb idolja és szövetségese a kibontakozó politikai viták, és az eltérően értelmezett nemzeti egység kapcsán olyan mondatokat fogalmazott meg, melyek szerint

„[…] az öröklött magyar nyavalyák nem zavarták […] például a századok óta velünk élő svábokat, cipszereket, sőt még a kiegyezés után betelepült zsidóságot sem. Adyt Hatvanyk, Révészek, Jászik, Ignotusok állják körül, s képességeik szerint osztozkodnak is gondjaiban. Azt hiszem, talán Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban. […]

A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt. Természetesen mindig voltak és lesznek is Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök [!], Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot.”

Csoóri ellen több tucatnyi író, értelmiségi, politikus tiltakozott kilépések, válaszcikkek, nyílt levelek, televíziós és rádiós megszólalások formájában.

az egymásra már egyre kevésbé kíváncsi harcostársai, barátai és kollégái között – Csurkától, TGM-en át Esterházy Péterig.

Életének utolsó hónapjai a – szerinte csupán félreértésekből, érzéketlenségekből és túlérzékenységekből kinövő – acsarkodások lankadatlan csitítása és magyar értelmiség lehetséges ’közös nevezőinek’ szenvedélyes keresése körül forogtak – s a vita hevében persze néha ő is elragadtatta magát. Ahogyan még 1989 karácsonyának előestéjén, a Magyar Hírlapban megjelent cikkét zárta:

„Jövőre elosztjuk Magyarországot. Ebben csendes kérlelhetetlenséggel egyetértünk. Ez a haza a miénk. Szegénységben, szabadságban. Szeretetben? Nem árt, ha az osztozkodásig magunk között marasztaljuk az angyalt. Kisegíthet minket jó tanáccsal egy-egy szenvedélyes pillanatban. Sok lesz a teríték. Igen hosszadalmasak, igen átfűtöttek lesznek az imák. És nagyon kevés lesz, amin végül megosztozunk. Senki követelései nem fognak teljesülni. Látjuk előre, hogy senki nem fog igazán jóllakni. De azért nem fogunk rárohanni Magyarországra. Nem fogjuk szétmarcangolni. Ugye?”

A mából visszatekintve egyszerre profetikus és lidérces sorok, melyeket olvasva leginkább szemeink lesütésére van okunk, de különösképpen – ahogy Lányi András fogalmaz – „a mások nevében beszélők társadalmának: a nyilvánosság szereplőinek és az ő közönségüknek”.

A szerző történész, jelenkorkutató, az Eszterházy Károly Egyetem doktorandusza.

FOTÓ: Csigó László / Körkép antológia, 1983, 8-as sorszám