Soha nem esett még ennyire jól, hogy a pofánkba hazudnak

Szerző: Fekő Ádám
2022.07.02. 13:38

A Clark valós történetre épülő hazudozás hat részben, amin röhögés közben is együtt érezhetünk egy emberrel, akinek esélye sem volt normális felnőtté válni.

Soha nem esett még ennyire jól, hogy a pofánkba hazudnak

Clark Olofsson élettörténete simán megéri a mozgóképet: svédország első, és azóta is leghíresebb bűnözője már csak a Stockholm-szindróma kifejezés megszületése miatt is világszerte érdekes figurának tűnik, de Olofsson otthon már előtte is híres volt.

Ezt főleg annak köszönhette, hogy egy elég jóképű figuráról van szó, aki olyan nagyon erőszakos soha nem volt, és mivel bankokat rabolt, az áldozatait sem sajnálta különösebben senki, hiszen ugye miért is szurkolna bárki a szemét pénzintézeteknek?

A hatrészes svéd sorozatnak tehát megfelelő alaptörténete van a szexszimbólum bűnözőről, akit valamiért még az áldozatai és az ellenségei is szeretnek, viszont a főleg kliprendezői teljesítményéről ismert Jonas Åkerlund rendezése túllépett azokon az unalomig ismert netflixes sorozatokon, amik a valóság teljes leírását hazudják (biztosan más is szembesült már azzal, hogy emberek tömegével kezdték magukat a brit királyi család szakértőjének hinni, mert megnézték a Crownt), és minden rész előtt kiemeli: tulajdonképpen végighazudja a történetet.

A trükk az, hogy eleve Olofsson figurája is az a fajta nagyotmondó karakter, amilyeneket a saját életünkből is jól ismerhetünk: ő az, aki mindig mindent meg tud magyarázni, mindent pont úgy akar, mindenkinél királyabb, és minden nagyon kalandosra sikerül. Már persze szóban: a Clark kifejezetten épít arra, hogy a főhős narrációjában pont úgy kételkedjünk, mint ahogy a hazudozó emberek vetítésében is szoktunk.

Az, hogy nem hisszük el a sorozat történéseit, szerencsére nem von le az értékéből, mint ahogy a Star Warsnál sem különösebben zavaró ugyanez. A Clark ugyanis mindenből viccet csinál, legyen az a saját főszereplője, a mindenben pozitívumot látni akaró jogvédők, bűnüldözés, vagy a hagyományos rosszfiú imidzs és a nagypofável előadott kritikán aluli szexuális teljesítmény. Közhely, de Åkerlund kliprendezői múltja is tökéletesen érződik: a hat rész annyira szélsőségesen épít a vizuális gegekre, hogy tulajdonképpen egy hatalmas klipbe kerülünk, ahol a történések ritmusa legalább olyan fontos, mint maga a cselekmény.

Az Olofsson-sztori korszak szempontjából is kiváló időszakban született, hiszen a 60-as, 70-es és 80-as évek átalakuló világát is láthatjuk az ellenkultúrától át egészen addig, ameddig már tényleg csak a kokainról is diszkóról szólt minden. 

Az minden kockájából látszik, hogy ez nem amerikai produkció: egyszerűen azért, mert az egész gondolatvilága sokkal komplexebb annál, mint hogy bemutat egy igazi szarházit, aki mindenkit csak kihasznál, tárgyként tekint a nőkre, és valójában magán kívül senki nem érdekli. Van ilyen része is a sorozatnak, ami őszintén nevetteti ki a nézővel a trendi szóval élve toxikus maszkulinitást. Mindezt úgy, hogy közben azért valahol szurkolunk is a karikatúraszerűen tróger Clarknak, hiszen a többi figura a közelébe sem ér.

Fotó: Netflix

Külön bravúr, hogy a tonnányi viccelődésben és kalandban volt idő Olofssont úgy is bemutatni, hogy se nem vicces, se nem gyűlöletes: a bankrabló gyerekkorára minden részben többször utal vissza a történet, egyre élesebben kirajzolva azt a képet, hogy ha valaki ennyire trágya ember lesz felnőtt korában, az nem lehet teljesen véletlen.

A bravúr nem is annyira Åkerlund miatt jött össze, hanem a főszereplő Bill Skarsgård miatt. Az It bohócaként csupán a szemmozgásával világsztárrá vált színész számára a Clark egy one man show, és szerencsére ki is használja a teret és valószínűleg élete eddigi legjobb alakítását hozza úgy magabiztosan, hogy több életszakaszt is hitelesen kell produkálnia a kisebb lopásokkal induló tinédzsertől kezdve egészen a megjavulni képtelen nagyöregig.

Skarsgård egyszerre magabiztos és szánalomra méltó tekinteteitől változik igazi rajzfilmfigurává Clark Olofsson. 

A Clark magasan emelkedik ki a mostanában futószalagon készült fantáziátlan Netflix-sorozatok közül, ez pedig már elég is kell legyen ahhoz, hogy ledaráljuk hétvégén. Tulajdonképpen maga a Stockholm-szindróma is erről szól: valójában az utcára is kimehetnénk, de mégis maradunk a fogvatartónkkal.

NYITÓKÉP: Youtube

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek