A Polgár-nővérek új kihívóra akadtak

Noha a Netflix új minisorozata, a Vezércsel újra népszerűvé tette a sakkot, teljességgel érthetetlen, miért egy játékában és életében is Bobby Fischerről mintázott női sakkjátékos történetét kell 2020-ban is néznünk mint feminista film.

A The Queen’s Gambit (magyarul: Vezércsel), a Netflix 2020-ban megjelent minisorozata sok sakkot kedvelő szívét dobogtatta meg az elmúlt időben, hiszen a nagyszerű Garri Kaszparov szakmai vezénylete mellett érdekes és valósághű mérkőzésekben, pontos megnyitásokban és váratlan taktikai fordulatokban gyönyörködhetett a nagyérdemű, Elisabeth (Beth) Harmon történetét kísérve.

A sport népszerűsítése nem titkolt célja a filmnek, ami a készítők részéről mindenképpen helyes és egyszersmind rendkívül sikeres vállalkozás. A sorozat elképesztő nézettsége mellett az online sakkoldalak látogatottsága is soha nem látott magasságokban jár. Az egyik legnépszerűbb online felületen az interakció jegyében mi is kipróbálhatjuk magunkat a kis Beth kihívójaként.

Az azonos címet viselő Walter Tevis-regény adaptációját Scott Frank rendezte meg hétrészes minisorozatként, Anya Taylor-Joy főszereplésével. A laikusként és sakkozóként egyaránt magával ragadó sorozat meglehetősen rájátszik a hatvanas évek amerikai konzumtársadalmi kliséire, ami néhol kínos jeleneteket eredményez, de ezt leszámítva egy kellemes humorú, könnyed Netflix-adaptációról beszélhetünk. Esti kikapcsolódásnak tökéletes egy üveg Martini és pár szem nyugtató társaságában.

#spoileralert

Először is beszéljünk a kábítószerfüggőségről.

A tény, hogy Beth gyógyszereken él, nem teszi őt sem szuperhőssé, sem ádáz csalóvá. Beth egyszerűen az önkontroll hiányában nem képes függetlenedni ettől a külső hatástól, de ezzel még nem is lenne semmi baj, hisz Beth múltja több, mint elegendő indok egy ilyen jellegű függőség kialakulására.

Egy jó játékos szellemileg, érzelmileg és fiziológiailag stabilan képes csak magából kihozni a maximumot. A plafonon lezajló megnyitáshallucinációk teljesen értelmezhetetlenek és összefüggéstelenek: a pszichoaktív szerek legfeljebb az irracionalitás, a transzcendencia megértését segíthetik, de legkevésbé sem szolgálhatnak a racionális, tanulási lépések átugrására.

Beth egy csodagyerek, ez a sorozatban ténykérdés. És ez hihetetlenül nyomasztó.

Az árvaház gondnokával játszva pár hónap leforgása alatt olyan szintre fejlődik a sakktudása, hogy a gimnáziumi csapat edzőjét egy szimultán parti során, a megnyitásból legyőzi. A sorozat a tanulásba és a gyakorlásba fektetett időt és energiát részletkérdésként kezeli, a siker kulcsaként nagyjából a zöld bogyón és Beth édesanyjának felvillanó matematika PhD-dolgozatán kívül mást nem nevez meg.

Az áldozat szükségszerű motívuma nem jelenik meg, elinflálva ezzel a sorozat és Beth sikerének értékét egyaránt. De lépjünk túl ezeken az apróságokon, hiszen a talentum mesés ábrázolását nem vehetjük ritkaságszámba manapság, ahogyan a nagybetűs DROGOK-at is gyakran értelmezik félre egyes filmgyárosok.

A valódi probléma koncepcionális jellegű.

Miről szól ez az egész? Hogy egy fiktív nő sikeres lesz a férfiak zárt világában az 1960-as évek Amerikájában. Egy történet egy nőről, akinek a nagy teljesítménye a neme – egy olyan történelmi szituációban, ami nem létezett soha.

A regény megjelenésekor Beth története szabadságharcot jelentett a nemiségből fakadó üvegplafon ellen. Ez a fikció azóta már valóság: kellő szorgalom és tanulás mellett egy nő is képes a férfimezőnyben jól teljesíteni, elég, ha a Polgár-testvérek sikerére gondolunk. Egy ilyen, valós történelmi helyzetben semmi nem indokolja az 1960-as évek maszkulin légkörének átírását, hogy aztán az egyenjogúság harcát a fikciók síkján vívjuk meg.

A Polgár-család történetének feldolgozása persze nem Netflix-kompatibilis. Talán azért, mert ők elsősorban elhivatott, tehetséges és szorgalmas sakkmesterek és mellesleg nők, és nem világmegváltó, árva, szuperlányok, akik mellesleg sakkozgatnak. A nemi konfliktus hangsúlya miatt Beth mögül elvész a sportteljesítmény nyújtotta fedezet, ami nélkül a fiktív történet egy aranyos, ám végtelenül öncélú, anakronisztikus tündérmesévé válik. A feminizmus és a feminista film célja a teljesítmény nemiségtől független megítélése és nem a nemi konfliktus kihegyezése. Ez persze igaz az összes kisebbségre. Ahogyan Boleyn Anna sem volt sötét bőrű, úgy Beth Harmon sem volt nő. Férfi volt, és Bobby Fischernek hívták.

Figyelembe veszi bárki is, hogy milyen szinten bélyegzi meg ez a nemi harc az adott nő sikerét és a siker mögött húzódó rengeteg küzdelmet, fájdalmas fejlődést és önfeladást? Létezhet annál nagyobb megaláztatás, hogy még a saját történetednek sem lehetsz főszereplője?

Aligha.

Olvass még Lits Bendektől az Azonnalin!