Amikor egy felnőtt testbe zárt lázadó tinié az ördög hatalma

Szerző: Petróczi Rafael
2020.08.23. 08:05

Az ötödik évadához érkező Lucifer egy igazi, mély barangolás az önismereti problémákkal küzdő tinédzserek világában – csak itt éppen a „problémás fiatalokat” egy rakás szerencsétlen, felnőtt testbe zárt túlvilági lény adja, akik ha rosszul döntenek, az apokalipszist is ráhozhatják az emberiség nyakára.

Amikor egy felnőtt testbe zárt lázadó tinié az ördög hatalma

Augusztus 21-én jött ki a Netflix gondozásában a Lucifer ötödik, de nem utolsó évada: idén június végén megerősítették, hogy meg sem várják az ötödik évad fogadtatását, már be is rendelik a lezáró hatodik szériát. Vagyis egy elég sikeres – képregényen alapuló – sorozatról beszélünk. Nézzük is meg, mitől jó, és mitől nem annyira jó, sőt, néha egyenesen idegesítő a Lucifer!

De előbb: miről szól a sorozat?

A cím elég árulkodó: a pokol nagyuráról, magáról a nagybetűs Ördögről van szó, aki egyszer csak úgy dönt, otthagyja munkahelyét, és kivesz egy kis szabadságot, amit az emberi világban tölt el hűséges démon védelmezőjével, a pokol leghírhedtebb kínzójával, Mazikeennel. Csakhogy ez a vakáció kicsit hosszabbra sikerül, mint előzetesen várni lehetett (a történet kezdetekor Lucifer már öt éve tartózkodik a Földön), és egyes túlvilági szereplők már nagyon szeretnék, hogy Lucifer visszatérjen oda, ahova szerintük való: a pokolba.

Lucifert azonban ez nem hatja meg, éli tovább az addig folytatott, hedonista életét,

egészen addig, amíg be nem toppan az életébe a tehetséges, de kissé karót nyelt nyomozó, Chloe Decker, akire valamiért nem hat Lucifer ördögi sármja.

Ez annyira felkelti Lucifer figyelmét, hogy kéretlenül is csatlakozik ahhoz a nyomozáshoz, aminek köszönhetően megismerte Chloét, és lassacskán maga is felfedezi az emberek, és egyúttal saját lelki világának mélyebb aspektusait.

Mitől lesz a Lucifer egy önismereti tinidráma?

És ez utóbbi az, amitől a Lucifer jó: az ördög lelki világában tett utazás miatt. Hogy a mindig mindenért az apját okoló, és az apja befolyása ellen lázadó Lucifer (hiszen ugye minden Isten terve szerint zajlik a világban, és ha valami rossz történik, azt biztos Isten akarta, hogy így legyen) hogyan jut el ahhoz a felismeréshez, hogy a tetteiért és azok következményeiért senki más, csakis ő a felelős.

Még akkor is, ha amúgy a világ valóban egy igazságtalan, szar hely, ahol alaptalanul sütnek rád bélyegeket, például hogy te vagy maga a megtestesült gonosz. Mindezt úgy, hogy a bukott angyal közben mellékesen olyan, az emberi világból adódó problémákkal is szembesül, amikkel korábban nem: meg kell értenie, hogy a viselkedésére az emberek miért úgy reagálnak, ahogy. Például hogy mások érzéseit miért bántja meg azzal, ha komolytalanul vesz és elviccel dolgokat.

Az analógia nem tökéletes (hiszen Lucifernek nincsenek előzetes tapasztalatai az emberi szocializációról, neki minden új), de a szituáció azért felidézhet ismerős érzéseket:

a Lucifer egy lázadó, magával is hadakozó, a világot és benne saját magát lassan újradefiniáló és a változatos társas érintkezések természetét felfedező tinédzser történetéről szól

– és mivel egyszer ezen a jellemzően fiatal korban bekövetkező változáson mindenki átesett valahogy, a néző is könnyen tud azonosulni a főszereplővel.

LUCIFER MÉG PSZICHOLÓGUSHOZ IS JÁR, HOGY FEL TUDJA FEDEZNI, HOGYAN VÁLTOZTATJA MEG ŐT AZ EMBERI VILÁG.

A különbség Lucifer és egy hétköznapi tini között – azon túl, hogy Lucifer külsőleg nem gyerek, hanem egy sármos férfi –, hogy Lucifer döntéseinek isteni származása és angyali mivoltából fakadó hatalma okán – sokkal komolyabb következményei lehetnek, például rászabadíthatja akaratán kívül is a pokol teremtményeit az emberekre, vagy ő maga is alapjaiban rendezheti át a világ rendjét. És ezt bizony néha meg is teszi, nem kevés káoszt okozva. Ettől a túlvilági dimenziótól és a komolyabb következményektől lesz ez a sorozat több egy egyszerű, önismereti tinidrámánál.

Szerencsére a sorozat azonban nemcsak Luciferre koncentrál a karakterfejlődés és az önismereti utazás szempontjából: „főnökéhez” hasonló változásokon megy át Mazikeen és több más, túlvilági szereplő is, akiket a sorozat jól időzítve helyez el a történetben, hogy így még plasztikusabban látszódjon, hogy ki mennyit változott a korábbi önmagához képest. 

A POKOL KEGYETLEN DÉMONA, MAZIKEEN A FÖLDÖN EGY CSÁBÍTÓ NŐ ALAKJÁT VESZI FEL.

A karakterfejlődés oltárán feláldozták a történetet

Az előnye igazából azonban ennyi a sorozatnak:

Luciferrel az élen nézhetünk egy rakás, szerencsétlen, felnőtt testbe zárt kölyköt, ahogy iszonyatos felelősséggel a hátukon próbálják kideríteni, hogy kik is ők valójában,

úgy, hogy közben lehetőleg az apokalipszist se hozzák az emberiség nyakára.

Ezt leszámítva igazából sok minden nem történik a sorozatban: vannak ugyan rejtélyes bűntények, amiket a szereplők hol külön, hol közösen oldanak meg, de azok szinte mind csak a karakterfejlődéshez adják meg a keretet, magát a történetet, a fő konfliktust – hogy egyes szereplők mindenáron vissza akarják hurcolni Lucifert a pokolba – igazán nem mozgatják előre. Így akit nem köt le a karakterek önfelfedezése, az hamar rá fog unni erre a sorozatra, vagy egyenesen utálni fogja azt.

Szappanoperákat megszégyenítően idegesítő a szerelmi szál

És bizony a Lucifer sajnos tesz is azért, hogy megutáljuk. A legjobb példa a szerelmi szál Lucifer és az egyik szereplő között, amit mintha profi latin-amerikai szappanopera-írók találtak volna ki: rétestésztaként nyújtják azt hosszú évadokon keresztül. Az egyik fél éppen eljutna oda lelkileg és önbizalomban, hogy kimondja a másiknak az érzéseit, de a másik éppen nem tart ott, hogy ezt be tudja fogadni, vagy valami olyat tesz, ami a kiteljesedés küszöbén állva mindent elront.

A sorozat indokolatlanul hosszan játssza ezt a szappanoperás előjátékot, és ez, mire elérnénk oda, hogy akkor tényleg beteljesedjen a szerelem, annyira idegesítővé válik, hogy igazából már kíváncsiak se vagyunk az egészre.

Ráadásul nemcsak ezt az egy allűrt hordozza magával a sorozat, hanem a zenés-táncos revük világát is irritálóan az arcunkba nyomja. Persze értem én, hogy a leginkább Lucifernél előkerülő dalbetétekben mutatják meg azt a hanyag, pimasz eleganciát, amit ő képvisel a sorozatban, ahogy azt is értem, hogy a zene és az éneklés azt a szórakozást és lázadást szimbolizálja, amit Lucifer a pokolban nem, csak az emberek között kaphat meg, de ezt bőven elegendő lett volna csupán az első évadban egyszer-kétszer elsütni, hogy megértsük.

Az viszont, hogy minden évadban kapunk legalább két-három ilyen revüelőadást, tényleg röhejes.

Egyetlen dolog menti meg a sorozat ezen részét: az, hogy a Lucifert alakító Tom Ellisnek történetesen zseniális hangja van.

A Lucifer ezek ellenére is inkább egy mély, szociológiai és pszichológiai barangolás az önmagukkal küzdő „fiatalok” lelki világában, ha úgy tetszik, pszichológiai dráma, amit sajnos néhol eléggé túltolt gegparódiába csomagoltak a készítők, hogy könnyebben eladhassák azt a közönségnek. Azonban ha az ember időnként nagyokat nyelve túlteszi magát ez utóbbiakon, akkor egész jól fog szórakozni.

KÉPEK: Lucifer / Facebook

Petróczi Rafael
Petróczi Rafael az Azonnali korábbi újságírója

A Budapesti Corvinus Egyetemen végzett politológusként. Az Azonnali gyakornoka, majd belpolitikai újságírója volt 2017-2021 között.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek