Miért nagy baj, hogy Semjén Zsolt nem szereti Gyurcsány Ferencet?

Szerző: Járvás Péter
2022.05.08. 17:52

Gregory A. Boyd prédikációk stílusában megszólaló könyvéből kiderül, hogy az Újszövetség alapján hogyan is kéne viszonyulnia a keresztényeknek a politikához. Leginkább mérhetetlen szeretettel.

Miért nagy baj, hogy Semjén Zsolt nem szereti Gyurcsány Ferencet?

Azt hiszem, az ilyesmire szokták mondani, hogy

ez a kereszténység tök jó ötlet, meg kéne már valakinek csinálni végre.

Jó, hát a kibicnek semmi se drága. Az agnosztikus ugyanis mindig mindent jobban tud, világosan látja, mit kéne mondania Ferenc pápának a melegházasságról, hogyan kéne Semjén Zsoltnak viszonyulnia a rénszarvasvadászathoz, Erdő Péternek az állam és egyház összefonódásához. Az az agnosztikus pedig, aki még a Bibliát is forgatja néhanap, különösen veszélyes, mert idézni is tud. „Könnyebb átmenni a tevének a tű fokán!” - kiáltja, ha a progresszív adózás kerül szóba. Sőt, rátrompfol: „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak! Lukács!! 12!!! 48!!!!”

Ennek a kritikus agnosztikusnak van egy határozott elképzelése a kereszténységről, ami nem személyesen megélt hitből fakad, hanem abból, hogy szerinte volt az a szimpatikus csávó, akit Jézusnak hívtak, és akit ő konkrétan bír: ha nem lett volna, ki kéne találni. És ez a Jézus mondott mindenféle érdekes dolgot, amely dolgok egy részét a magukat kereszténynek tartó emberek betartják, más részét pedig figyelmen kívül hagyják. Úgy válogatnak a Bibliából, mint a svédasztalról: a tormás sonkatekercs ízlik nekik, abból kétszer szednek, de az avokádós falatkákat hagyják ott szikkadni. A borsodi mélyszegénység nem zavarja őket, de a gendertől habzani kezd a szájuk.

Hát milyen dolog ez? Ha már keresztényeknek tetszik lenni, tessék megenni mindent!

Teljesen megértem, hogy ez az agnosztikus nagyon idegesít egyes keresztényeket. Odakintről mondja az okosságokat, miközben fogalma sincs arról, mi is az, hívőnek lenni. Nem éli meg az Istenhez fűződő komplex viszonyt, pusztán van egy kívülről megfogalmazott véleménye: hogy a vallás túl sok szállal kötődik a kormányzathoz, morálisan legitimálja annak bűneit, sőt hozzájárul, hogy erényként mutathassa be azokat. De amikor ezzel kapcsolatban fogalmaz meg kritikát, csak a társadalmi kontextust érzékeli, a lelkit nem, ezért ő meg a keresztény kicsit mindig elbeszélnek egymás mellett.

Még szerencse, hogy itt van nekünk Gregory A. Boyd, aki protestáns teológus, hívő ember, lelkipásztor, talán ő képes más oldalról is megközelíteni a kérdést. Hátha ő megtalálja azokat a szavakat, amelyek visszhangot vernek a keresztények szívében.

A prédikációk hangján szólal meg

Érdemes ezen a ponton leszögezni: ez a könyv nem igazán nekem szól, aki nagy vonalakban a fenn tárgyalt agnosztikusnak vagyok megfeleltethető. Boyd egészen konkrétan annak a hívőnek szánja érveit, aki hitét hozzákötötte valamelyik politikai csoporthoz. Azért, mert szerinte az abortusz bűn – ezért ha a fene fenét eszik is, arra a jelöltre szavaz, aki hajlandó azt betiltani. Arra, aki azt ígéri, visszaadja az országot Istennek, akármit is jelentsen ez.

Mindennek van egy nagyon sajátos következménye a nyelvre vonatkozóan: hogy Boyd a prédikációk hangján szólal meg. Ez kitapinthatóan különbözik a társadalomtudományos szövegektől, sok szempontból a költészettel mutat rokon vonásokat. Ihletett, érzelmileg átfűtött próza, ami arra van tervezve, hogy jól visszhangozzék a templom boltozatai alatt. Ritkán olvasok ilyesmit, izgalmas tapasztalat volt látni, miképp hatnak ilyen tálalásban a mondatok, mennyivel intenzívebbek, ugyanakkor mennyire hajlamosak a logika helyett egy olyan emberi minőségre apellálni, amit egy materialista „érzelminek” nevezne, de a keresztény szemében egyszerűen maga a vallásos hit.

Másrészről Boyd célközönsége nem a globális térben elhelyezkedő akármilyen hívő, hanem az amerikai evangelikál keresztény,

aki kulturálisan belenőtt abba a gondolatba, hogy az USA Isten választott birodalma, és arra rendeltetett, hogy elvigye a fényt az olyan sötét, barbár helyekre, mint mondjuk Párizs. Ő az, aki Amerikában egyfajta új Izraelt lát, a választott párt jelöltjében pedig prófétát (rossz esetben magát Jézust), akinek megválasztása nem egyszerűen jót tenne az országnak, hanem egyenesen Isten akarata. És ugye aki Isten akaratával szembeszegül, annak törjön ki a lába a születésnapján, a Magasságos legnagyobb örömére.

Szóval ez egy ízig-vérig amerikai könyv. Lehet, Franciaországban vagy Svédországban nem is értenék, mert arrafelé jóval kevesebben vannak a (politikai értelemben vett) keresztény fundamentalisták – ám az a helyzet, hogy itt Kelet-Közép-Európában, ahol a nacionalizmus és az egyház egymásra talált a baloldal gyűlöletében, és elválaszthatatlan szerelmes ölelésben fonódtak össze, bizony elég komoly relevanciája van.

Az egész fejtegetés központi állítása, hogy a világi hatalom természetéből fakadóan nem lehet azonos azzal, amit Jézus kívánt megvalósítani.

A világi hatalom ugyanis szükségszerűen „alárendelő” jellegű, igényt tart arra, hogy polgárai engedelmeskedjenek neki, érdekelvű, küzdelemben gondolkodik: mindig le kell győznie valakit ahhoz, hogy pozícióját megőrizze. Jézusnak nem az volt a célja, hogy ezt a rendszert pusztán korrigálja, ő totálisan szakítani akart vele, és radikálisan új szemléletmódot hirdetett – az „alárendelődő” hatalomét.

Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, no meg fordítsd oda a másik orcádat is. A kereszténység Boyd szemében pont azért forradalmi, mert felismerte, hogy az erőszak alkalmazása mindig erőszakot szül. Ez a körforgás pedig csak úgy törhető meg, ha az agresszióval a szeretetet szegezzük szembe, mégpedig – ha komolyan vesszük Jézust – minden esetben.

A jó cél érdekében élni kell az erővel?

A hiba az – amit a kereszténység elkövetett a szerző szerint – hogy ezt a törvényt az államegyházzá válás során hagyta felpuhulni. Az önalávetést, ami a korai keresztényeket jellemezte, gyengeségük következményének gondolta, és úgy vélte, ha egyszer erőt kaptak kezükbe (nyilván Istentől), akkor ezzel az erővel a jó cél érdekében élniük kell. Hisz mi másért kapták volna? Kényszeríteniük kell másokat, hogy megismerjék az Igét – ebben találták meg új, áldott feladatukat. A szeretet ennek következtében elvont dologgá vált, olyan absztrakt érzéssé, ami teljesen független a konkrét tettől.

Lehetségessé vált szeretve megégetni az eretneket, a szeretet nevében elvenni az indiánok földjét, és a szeretet nevében dolgoztatni a rabszolgát a gyapotföldeken..

Pedig a szeretet nem elvont izé, hanem igenis kézzelfogható kötelezettség, az önalávetés pedig nem mellékkörülmény, hanem a kereszténység lényegi eleme. Jézus tettei teljesen világosan jelzik, hogyan gondolkodott ebben a kérdésben. Nem taszította el a prostituáltat, a római katonát, az adószedőt, hanem szerette őket. Boyd egyik plasztikus példája a házasságtörő nő esete, akit a szigorú hímek épp készülnek megkövezni. Jézus ugye itt ejti ki száján hatezerhétszáz aranyköpése közül azt, hogy „az vesse rá az első követ, ki köztetek bűntelen”. Ugye ebben az a pláne, hogy a férfiak közül egy sem az, tehát nem kövezhetnek. Egy bűntelen van a helyszínen, aki akár kövezhetne is, ha úri kedve úgy tartaná – ez pedig Jézus. De pont mert bűntelen, nem szeretne kövezni. Kövezni csak az szeret, aki bűnös. Ennyike.

Gregory A. Boyd: A keresztény nemzet mítosza. Hermeneutikai Kutatóközpont / Luther, 2022

Gregory A. Boyd: A keresztény nemzet mítosza. Hermeneutikai Kutatóközpont / Luther, 2022

Fotó: Azonnali-montázs

És Jézus nem csak kövezni nem akar, hanem ítélkezni sem. Mert az ítélkezés és a szeretet nehezen fér meg egymással. Sosem bélyegzi meg az egyént az erkölcsi botlások miatt, és Pilátust se kezdi el azért ekézni, mert történetesen nem zsidó, a rómaikakat meg azért, mert keresztre szándékozzák feszíteni. Ami azt illeti, egyetlen csoporttal van igazán vitája: a farizeusokkal. Vagyis saját egyházi struktúrájával, ami értelmezésében eltávolodott az isteni eszményektől.

Boyd is ebben a szellemben cselekszik: egyetlen rossz szava sincs azokról, akik nem keresztények, bírálata csak és kizárólag azoknak szól, akik szerinte rosszul értelmezik, mi is a kereszténység. A kereszténység ugyanis: szolgálat. 

A keresztény, ha megszakad is, szeretni köteles azokat is, akik legkevésbé sem szimpatikusak neki. Igen, Semjén Zsoltnak is szeretnie kell Gyurcsány Ferencet. Komolyan. Meg kell mossa például a lábát, ha úgy alakul. A szeretet pedig előbb-utóbb átformálja azt, aki szembekerül vele. (Például Gyurcsány Ferencet.) Ez az egésznek a lényege. És hajlok rá, hogy totálisan egyértelműen következik az Újszövetségből.

De Semjén nem szereti Gyurcsányt, és ennek megvan a tragikus következménye

Az, hogy a „polgári vallás” nem ezt teszi, hanem frigyre lép a pártpolitikával, tragikus következményekkel jár. Boyd szerint az egyik az – amivel agnosztikusként nyilván nehéz mit kezdenem –, hogy a világi hatalmak (még ha különböző mértékben is), de a Sátán befolyása alatt állnak. Mert a Sátán lételeme a konfliktus, a világi hatalom pedig ebben lubickol. Amikor a keresztény is megmerítkezik ebben a pöcegödörben, azzal az indokkal, hogy majd kicsit jobbá teszi (persze a saját mércéje szerint), akkor voltaképpen elbukik, és bűnös kompromisszumot köt: elismeri, hogy a Jézus által megálmodott „alárendelődő” hatalom eszméje itt a földön megvalósíthatatlan.

Azért vannak Boydnak olyan érvei is, amit a társadalomtudomány is képes a saját nyelvére lefordítani. Például az, hogy a pártpolitikában való részvétel megosztja a közösséget.

Szakadékot teremt bal- illetve jobboldali keresztények közé. Holott ha megnézzük Jézus tanítványait, ott volt közöttük Máté, a vámszedő, és Simon, a zélóta is. Valószínűleg kevés dologban értettek egyet, az első abból élt, hogy a Római Birodalom nevében harácsolt, a másik pedig egy ultraradikális (mondhatni: terroristagyanús) közegből érkezett. Máté eszmeileg a mai jobboldali keresztényhez állhatott közel, Simon pedig a szélsőbalhoz. Aztán mégse tudunk róla, hogy parázs ideológiai vitákba bonyolódtak volna esténként, ami abban csúcsosodott ki, hogy körbepofozták egymást a tábortűz körül. Mert mind a ketten elfogadták, hogy Jézushoz tartoznak. Őt követik, őt hallgatják. Egy csapatban játszanak.

Különben meg ez az egész valami gyönyörű. Úgy értem, maga a szereteteszmény.

Azt gondolom, racionálisan nézve valóban megoldana minden problémát, ha az emberiség zöme egyszeriben elkezdené feltétel nélkül szeretni egymást. Ha nem foglalkoznánk azzal, hogy lesznek, akik parazitaként élősködnek ezen a szereteten. Ha nem ütnénk vissza, hanem csak szeretnénk tovább, aki megütött, gátlástalanul, amíg végül tanácstalanságában ő is el nem kezd szeretni. Úgy vélem, olyan ezer, esetleg tízezer éves intervallumban számolva kialakulhatna egy társadalom, ami a bizalomra, a szolidaritásra épül, ahol csupa win-win játszma zajlik, és szegény bolondnak néznék azt a politikust, aki a másik besározásával akar szavazatokat szerezni. (Már ha lesznek akkor egyáltalán politikusok, mert nem biztos.) Csak hát ugye addig mi lesz?

Mert itt vannak például az ukránok. Ők is szeressék az oroszokat? Nem ezer év múlva, hanem most, közvetlen Bucsa után? Szeressék a gyermekükre rakétákat lődöző Putyint is? Lehetséges szeretni, aki a családomra tör, vagy evolucionálisan is képtelenség? És egyáltalán: ha a morális jót szegezem szembe azzal, ami látszólag immunis a morálra, nem annak totális diadalát készítem elő? Engedjem-e át a jelent a legnagyobb rossznak, feltételezve, hogy ezzel a legnagyobb jót szolgálom?

Boyd konzekvens. Ő azt mondja, igen. Közben meg persze tudja, hogy csaknem lehetetlent kér.

Nagyon szimpatikus, ahogy őszintén birkózik a konzekvencia szülte ellentmondásokkal, és bevallja, hogy bizony hasonló helyzetben nem tudja, hogyan reagálna – csak bízik abban, hogy Isten ad neki akkor elég bölcsességet. Mert igazából nem az a nehéz, hogy kitaláljuk, mit akart az emberektől Jézus. Hisz az valójában tök szimpla dolog, a hülye is érti, és csak az próbálja meg cifrázva magyarázni, aki valójában nem akarja érteni. Ami nehéz, az a végrehajtás. De Jézus nem is mondta, hogy majális lesz az ügy sörrel meg virslivel. Már maga az a tény, hogy keresztre feszítették, erős utalásnak tekinthető bizonyos várható nehézségekre. Ám ha valaki kereszténynek akarja tartani magát, az a minimum, hogy próbálkozzon.

NYITÓKÉP: Azonnali-montázs

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek