Mikor ne gondolkodjunk Puskás Öcsin?

Szerző: Járvás Péter
2022.07.17. 18:05

Benedek Szabolcs új regényében virtigli nehézirodalmi műnemet akar kombinálni a saját elképzeléseivel – és ebben már megmutatkoznak a határai.

Mikor ne gondolkodjunk Puskás Öcsin?

Érzek némi szándékot egy generációs nagyregény kialakítására. A „generációs” kitétel stimmel is – a Horthy-korszaktól egészen a pandémiával terhelt jelenkorig kísérjük az egymást követő Becseyeket, akik (ha a korszellem nem szimpatizál a nemesi ízű ipszilonokkal) időnként Becseiek lesznek.

Elméletileg megvan tehát a nagyapától a fiún át az unokáig egy ív, amihez a történelem szolgáltatja a háttérmuzsikát. A „nagy” jelző is tulajdonképpen ül, hisz ötszáz oldal fölött pihent meg az írói klaviatúra. Csak hát a „regénység”, azzal vannak problémáim.

Az első fejezet már előrevetítette, milyen alapvető ellenérzéseim lesznek ezzel a kötettel. Amelyben találkozunk Becsey Marcival, a Halolaj nevű rockbanda frontemberével, aki épp egy rajongót készül emlékezetes intim élményben részesíteni egy vidéki koncert után. No most erről a bandáról annyit kell tudni, hogy 25 éve meghatározó és méltán népszerű együttes Magyarországon, bár a fejezetek elejére applikált fiktív dalszöveg-részletek ismeretében úgy tippelnék, nekem abban a képzelt világban sem a kedvenceim.

„Parázslik az este,
Rám zuhan a teste”

Ez például a Vörös dög című számukból van, és ez alapján inkább tűnnek nekem Kovács Ákos szellemi rokonainak, mint a Kispál és a Borznak.

Na de nem is ez a lényeg. Hanem a készülődő szexuális aktus a rajongóval. Aki természetesen zenekari pólót visel, és mint megtudjuk, a zenekari pólós lányok közül „egyik sem él apácaéletet”.

Csakhogy még mielőtt belebonyolódnánk a csatakos testi sík taglalásába, Becsey Marcinak hirtelen eszébe jut egy anekdota, amit apukája mesélt neki Puskás Öcsiről. Amit közöl is a tisztelt olvasóval a fejezet hátralévő részében.

A második fejezetben aztán a szocialista panelprogramról tudunk meg egyet s mást, hogy aztán a harmadik részben szembesüljünk vele, az öltözői aktus még mindig tart – csak épp az írónak eszébe jutott pár érdekesség, amit muszáj volt közbevetni. Mert Benedek számára ez a lényege az egésznek: amit „muszáj” közbevetni. Az anekdota, a kis történelemfestő érdekesség, ez a regény lelke.

Hogy közben a szereplő legszívesebben dugna egyet, őt nem érdekli. És ezzel a hozzáállással nekem alapvető strukturális fenntartásaim vannak.

Persze az ismeretterjesztés lehet az irodalom intengráns része

Azt speciel teljes mellszélességgel támogatom, hogy az ismeretterjesztés lehet az irodalom (vagy akármelyik zsáner) integráns része – Benedek Szabolcs is eddigi tapasztalataim alapján ezen a pályán mozgott. A Vörös, mint a vér c. művében például a Tanácsköztársaság mozgalmas időszakát próbálta fúzióra léptetni a detektívtörténettel. Bár feltétlen tetszésemet nem nyerte el a kötet, de erényeit érzékeltem: releváns történelmi információkat közöl lendületes keretben, és mivel az olvasóknak igénye van a történelmi információkra, a kísérlet létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.

Azonban az Ez nem Amerika esetében Benedek nagyobbat markolna. Már egy virtigli nehézirodalmi műnemet akar kombinálni a saját elképzeléseivel, és ebben már megmutatkoznak a határai. A releváns információk itt is adottak. A jól bevált anekdotázó módszerrel sorjáznak a kis színesek a szocializmusból meg a rendszerváltás idejéből, kapunk egy kis ízelítőt, amiből – ha nagyon akarjuk - összerakhatjuk magunknak a korszellemet, vagy legalábbis valamit, ami a korszellem hatását kelti.

Csak épp a különböző idősíkok nem rendeződnek ívbe. A három Becsey (vagy Becsei), Mihály, Árpád és Márton története elszáll egymás mellett, mintha csak úgy véletlenül sodorta volna egy családfára őket az írói kényszer. Nem épülnek egymásba és nem építkeznek egymásból.

Valamennyien csak mondják a magukét – illetve Benedek mondja rajtuk keresztül a magáét. Én például egyáltalán nem éreztem, hogy az apai és nagyapai történetek bármilyen szinten is Marciból fakadnának,

az ő emlékszférájának lennének a részei, és Benedek sem törekszik arra, hogy elhitesse ezt velünk. Egyszerűen csak potyognak a történetek az omnipotens elbeszélőből. Nem csoda, ha az egészből nem lesz regény, csak három (illetve kettő és fél – Mihály szerepe ugyanis nem különösebben hangsúlyos) ilyen-olyan kisregény, amit erőnek erejével nyomorgattak össze egyetlen ötszáz oldalas kötetté.

Benedek Szabolcs: Ez nem Amerika. Helikon Kiadó, 2022.

Benedek Szabolcs: Ez nem Amerika. Helikon Kiadó, 2022.

Fotó: Azonnali-montázs

A kettő és fél kisregényből amúgy másfél szerintem még megjárja. Mihály félregénye, illetve Árpádé, aki a Kádár-korszak mérsékelten opportunista értelmiségét játssza a kötetben, nem épp Oscart érően, de azért tisztességgel. Az ő kálváriájuk vállalható iparosmunka, kapunk pár adekvát anekdotát '56-ról, a bécsi VHS-vásárlásokról, megtapasztaljuk a piszkos kompromisszumok ragacsos szövedékét, amit a rendszerváltás sem számol fel, legfeljebb csak átalakítja azt. Szóval ezzel elvoltam, nem olvadtam ugyan le a busz padlójára az élvezettől, de konstatáltam bizonyos erényeket.

Ám Becsey Marci szálát határozott ellenérzésekkel olvastam. Pedig hát – ugye – ez a rész kellett volna gondoskodjon az aktualitásról. Ez az „aktuális” ugyanakkor meglehetősen kétélű kifejezés, ha a szépirodalomra vonatkoztatjuk. Mert egyfelől minden igazán jó irodalom mindig aktuális – vagy úgy is mondhatnánk, időtálló. Ha nem az, nem is lehetne klasszikus belőle. Olyan problémákkal foglalkozik, amelyek elég egyetemesek ahhoz, hogy Nicholas Puddlepuff urat az 1888-as év Londonjából éppúgy érintsék, mint engem itt 2022-ben Nagykovácsiban. Ugyanakkor ha az irodalom aktuális AKAR lenni, az már ritkán szül támadhatatlan szöveget.

Kilógnak a jelenkori utalások

Itt van ez a karanténhelyzetre való hivatkozás. Marci zenész, ez ugye oké. Mint zenészt, nyilván megütötte valamennyire a pandémia, a koncertezési lehetőségek elmaradása, ez is világos. (Remélem, nem KATA-s is mindennek tetejébe, mert akkor tényleg cudar világ jön neki.) Csak hát ezzel nincs kezdve semmi. Benne van a regényben, oda van írva, de mintha csak azt akarná jelezni Benedek vele, hogy ő is ugyanabban az országban él, mint mi. Kilógnak a szövegből a jelenkorra való egyéb utalások, súlytalan, irreleváns elemek. El vannak szórva, hogy az ember be tudja tájolni az időt (most) és a helyet (itt) - de hát azt úgyis betájolta már, jó esetben.

Úgy fest, Benedek az aktualitásokat technikailag ugyanúgy kezelné, mint a történelmi ismeretterjesztő blokkocskákat: beleteszi a szövegbe, némiképp helyidegenül, aztán az olvasó majd legfeljebb okosodik egy picit. De az aktualitás egyszerűen nem erre való. A konkrét, számunkra is ismerős jelenidejű problémák akkor válnak produktív elemekké egy regényben, ha egyértelmű funkcióval bírnak: elmozdítják a cselekményt, a szereplőket egy bizonyos irányba. Itt, ha Benedeknek volt is ilyen célja, nem igazán látszik.

Meg hát ez a zenész-közeg. Miért zenész-közeg? Miért nem HR-menedzser ez a Marci, esetleg trafikos? Nos szerintem azért, mert a zenészek vagányabbak.

És sokkal izgibb anekdotákat lehet elmondani róluk: pár közepesen bennfentes sztorit, amit innen-onnan felszedegettünk a zenészismerősöktől. Viszont egy ilyen speciális szakma művelője mint főszereplő eleve kockázat, hisz a HR-menedzsereknél vagy a trafikosoknál jóval kevésbé tudja illusztrálni az ún. „magyar társadalmi keresztmetszetet”. Egy különálló, elhanyagolható létszámú kaszt tagja, és ilyenkor az írónak fel kell kötnie a gatyót, ha átélhetővé akarja tenni a problémáit. Ennek eléréséhez pedig a minimum, hogy életszerű párbeszédeket rittyent köré – ezzel szemben Benedek figurái papírszagú, közhelyekben bővelkedő dialógusokat folytatnak, amit aligha orvosol, hogy a nagyobb fajta közhelyek után maguk is megjegyzik, hogy ez mekkora közhely volt.

Itt vetném közbe: én már a kétszázadik oldalon úgy voltam vele, hogy ha valamelyik szereplő még egyszer kiejti a száján, hogy „Ez nem Amerika”, szájba verem egy gereblyével.

Aztán persze nem vertem, mert egyfelől nem vagyok erőszakos, másfelől fiktív szereplőket gereblyével szájba verni minden etikai fenntartáson túl is problémás dolog. Értem én, hogy ez a szókapcsolat nagyon fontos a szerzőnek – ezért is lett belőle cím -, és azt is gyanítom, hogy nem Amerikának lenni egy olyan tipikusan magyar élmény, ami összeköti a regény összes szereplőjét az idősíktól függetlenül. Ugyanakkor ennyiszer a szánkba rágni, na, az már a hülyének nézéssel határos. Bár – mint legkedvesebb konzulensem felhívta rá a figyelmemet – a kötet talán pont ezért alkalmas ivós játékok lebonyolítására. El tudok képzelni egy challenge-t, ahol minden alkalommal lehúzunk egy felest, amikor előjön az „Ez nem Amerika” klisé – a kétszázadik oldalra már a padlószőnyegbe kapaszkodnánk.

Nem tűnik organikusnak

Az világos, Benedek mit szeretne ábrázolni: egy lokálisan világhíres énekest és dalszövegírót, aki az emberélet útjának felén egy sötétlő erdőbe ér. Midlife crisis, magyarán. Úgy érzi, már nem öleli kebelére a közönség, meg hát egyéb gondok is felhősítik az eget. Azonban nagyon úgy fest, ennek a szálnak a cselekményét azzal kívánja pótolni, hogy szerencsétlen Marcit merevedési zavarral veri meg. Mert mivel is lehetne ízlésesebben érzékeltetni a midlife crisist, mint egy merevedési zavarral. Közben meg az olvasó magában arra gondol, hogy „Te Marci. Lehet, én meg tudom oldani a szexuális problémáidat. Talán ha összekerülsz egy nővel, akkor ne kezdj el Puskás Öcsin gondolkodni. Elképzelhető, hogy az sokat segítene.”

Aztán persze történik Marcival még más is. Felbukkan egy Tamara nevű rajongó, és az is kiderül, hogy Marcinak van egy elhanyagolt lánya. Akit meggyőződésem szerint Benedek azért rakott a szövegbe, mert maga is érezte, hogy a merevedési zavar nem képes sokáig cselekményként funkcionálni. És hát az is biztos, hogy egy elhanyagolt lánynál mi sem alkalmasabb arra, hogy rajta keresztül illusztráljunk egy életközepi válságot. Na de!

Nekem ez legkevésbé sem tűnik organikusnak. Világosan látszik, Benedeknek mi a célja, mit miért ír és hova, csak épp az egész nincs csomómentesre kavarva.

A koncepcióval nincs baj, kitapinthatóak a becsületes szándékok, csak épp a megvalósítás zötyög. A szálak alig reflektálnak egymásra, a szereplők félszívvel ténykednek, és bár néha behoz az író új történetelemeket vérfrissítés gyanánt, de nem dolgozza el azokat a szövegben. Nem regény ez, a regénysége csak ürügy egy halom történelmi és zenekari pletyka vagy érdekesség egymásra hordására. De egy halom tégla sem nevezhető háznak, még ha történetesen ház formája van is.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

NYITÓKÉP: Azonnali-montázs

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek