A mai magyar közvélemény nem ábrándozik „Magyar Birodalomról”

A nemzeti kérdés rendezetlensége mellett a magyar közvélemény Ukrajnával szembeni fenntartásait indokolja az észak-keleti szomszédunkban uralkodó nyomor, a minden tekintetben érezhető politikai bizonytalanság.

Pintér Bence cikkének címe („Miért szimpatizálhatnak a magyarok a tömeggyilkos orosz háborúval?”) felidézi a Rolling Stones híres, 1968 decemberében megjelent dalát, melyben Mick Jagger egyes szám első személyben, Lucifer szemszögéből nézve beszéli el a világ gonoszságát, utalva a középkori Európa vallásháborúira, az 1917-es orosz forradalomra és a Romanovok meggyilkolására, valamint a második világháború pusztítására.

A publicista véleményével amúgy nem értek egyet, és erre több okom is van.

Először is: a magyar közvélemény nem rokonszenvezik az Ukrajna elleni, igazolhatatlan és szörnyű agresszióval, amit Vlagyimir Putyin elnök és médiája mindmáig csak „különleges katonai műveletnek” nevez.

Néhány hóbortos elmén kívül, és ilyen mindenütt akad, senki sem kívánja Oroszország győzelmét. Lehet, hogy a trianoni trauma mindmáig fáj a mai magyarságnak, de ez nem forrása a szimpátiának. Annak ellenére sem, hogy a Szovjetunió felbomlása után mintegy húsz-huszonöt millióan kerültek Oroszország határain kívülre, a legnagyobb számban Ukrajnába. Lehet, hogy a szerbekben, akik közül Jugoszlávia felbomlása után jelentős kisebbség jutott hasonló sorsra, ez oka lehet az oroszok iránt érzett szimpátiának, de szerintem náluk nagyobb szerepet játszik ebben a „pravoszláv testvériség”, az, hogy mindkét világháborúban szövetségesek voltak, és Moszkva délszláv polgárháborúban Belgrád oldalán állt.

Tény azonban, hogy magyar közvéleményben, mely együtt érez a megtámadott Ukrajnával, és egyértelműen támogatja az onnan érkező menekülteknek nyújtott humanitárius segítséget, több a fenntartás, mint Lengyelországban, Romániában, Nyugat-Európában vagy Amerikában.

Ami Varsót illeti, a mai politikai elit, a lengyel közvélemény teljes támogatásával nemcsak élesen oroszellenes (ami a történelmi előzmények ismeretében több, mint érthető), de a „Jagelló-koncepció” híve is. Ezt a teóriát Józef Piłsudski marsall, „a függetlenség atyja” fogalmazta meg.

Eszerint hosszabb távon csak úgy lehet megőrizni Lengyelország szuverenitását, függetlenségét és integritását, ha a litvánokkal és a belaruszokkal, tehát az egykori Litván Nagyfejedelemséget alkotó népekkel közös államot hoznak létre, mely szövetséget köt a független Ukrajnával. Piłsudski 1919-ben eleget tett Szemjon Petljura, az Ukrán Népköztársaság elnökének kérésének, és segítséget nyújtott az oroszok ellen. De a lengyel katonai támogatás akkor nem ért cél, és az előrenyomuló bolsevikokat csak 1920 augusztus 15-én, a „visztulai csodával” sikerült megállítani. Lehet, hogy most sikerül létrehozni az Oroszországgal dacoló, a lengyel-litván-belorusz államszövetséget és a vele szövetséges, független Ukrajnát?

A mai magyar közvélemény nem ábrándozik „Magyar Birodalomról”

Magyarországnak nincsenek olyan messzemenő politikai törekvései, mint Lengyelországnak.

És szerencsére nincs olyan dimenziójú konfliktusa sem, mint amilyen Romániának van Oroszországgal a szomszédos, román ajkú állam, Moldova kapcsán. Ebbe egy orosz anyanyelvű enklávé „ékelődött be” Tiraszpol székhellyel, ahol orosz katonaság állomásozik. Vannak viszont nyomasztó emlékeink két, elvesztett világháborúról, melynek során magyar katonák százezrei haltak „hősi halált” Ukrajnában, teljesen értelmetlenül.

A mai magyar közvélemény nem ábrándozik „Magyar Birodalomról”, „Kárpátalja megszerzéséről”, megelégedne azzal, ha a független Ukrajna biztosítja a beregszászi járásban élő mintegy száznegyvenezer magyar nemzetiségi jogait (beleértve a teljes körű magyar nyelvű oktatást, és az anyanyelv használatát a hivatalokban). Legalább azon a szinten, ahogy ez a Szovjetunió fennállása idején elfogadott volt, s ahogy ez pl. Szlovákia vagy Románia magyarlakta településein általános gyakorlat.

De sajnos, a kései „nemzeti ébredés” során Ukrajna nemzetépítése szembeállította a többséget a kisebbségekkel, ami a jogalkotásban is megnyilvánult.

Sok tekintetben érthető, hogy a Krím-félsziget orosz megszállásával és elcsatolásával, majd a Donbasz Moszkva által támogatott szeparatizmusával szembesülve a kijevi parlament törvényekkel korlátozta az orosz kisebbség jogait. De miért kellett vegzálni az Ukrajnában élő magyarokat, lengyeleket, románokat és más, szeparatizmussal nem vádolható kisebbségeket? (Megjegyzendő, hogy Zelenszkíj elnök már ígéretet tett a bukovinai románokkal kapcsolatos hivatalos álláspont felülvizsgálatára.)

Tisztában vagyok vele, hogy amikor Ukrajna a szó szoros értelmében élet-halál harcot vív a területére behatolt inváziós hadsereg alakulataival, amikor a városait, vasútvonalait sorozatosan bombázzák, rakétákkal támadják az oroszok, a „nemzetiségi kérdés” rendezése halasztást szenved, háttérbe szorul. De

vitathatatlanul jót tenne a mai kijevi vezetés imázsának, ha legalább egy elvi nyilatkozatban jelezné, milyen jövőt szán az ország kisebbségeinek, mindenekelőtt az oroszoknak.

Túlnyomó többsége harcol Ukrajnáért, ellenáll a hódítóknak, tettekkel bizonyítja, hogy nem kíván az orosz birodalom alattvalójaként élni. Zelenszkíj elnök, aki maga is orosz anyanyelvű, bizonyára tisztában van azzal, hogy az oroszok és ukránok megbékélésen múlik Ukrajna jövője.

De a nemzeti kérdés rendezetlensége mellett a magyar közvélemény Ukrajnával szembeni fenntartásait indokolja az észak-keleti szomszédunkban uralkodó nyomor, a minden tekintetben érezhető politikai bizonytalanság, a mindennapi életben (például a határátlépéskor is érzékelhető) korrupció és az oligarchiák uralma is. Ezekkel a jelenségekkel mi magyarok a saját tapasztalataik alapján is tisztában vagyunk.

Örömmel olvastam, hogy a kijevi vezetés nyugati támogatói a háborús pusztítást követő újjáépítést, a nagy összegű támogatások folyósítását összekötnék az ukrán állam újjászervezésével, a gazdaság és a közigazgatás átalakításával.

Magyarország az Európai Unió és a NATO tagja. Szerencsére ezúttal a „vasfüggöny” jó oldalán vagyunk, nem úgy, mint 1956-ban. Mindent meg kell tennünk, hogy kimaradjunk a háborúból, ugyanakkor segítsük Ukrajnát. Az orosz agresszió visszaverése és a béke mindennél fontosabb, bár a jövő kilátásai még mindig bizonytalanok. Fenntartásainkon azonban, melyeknek nincs köze sem Trianonhoz, sem pedig az irredentizmushoz, nincs mit csodálni.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!