Amit akar Orbán Viktor Vlagyimir Putyintól, és amit nem

Miért nem akarhat Orbán magyar-orosz határt? Erre még egyszerűbb válaszolni. Mert nem kedveli azt oroszokat. (Szerintem nagyon kevés népet, vezetőt kedvel egyébként is.) Lehet, hogy Putyint, vagy az erős vezetőket csodálja, de ezt köszöni szépen, ő is inkább biztonságos távolságból tenné. Mert azt is látja, hogy Lukasenkónak milyen csicska-sors jutott a kis szomszédként, ehhez pedig semmi kedve. Neki a szuverenitás tényleg fontos.

Soha nem szerettem volna „megmondóember” lenni, és utáltam a szájbarágós írásokat is, de miután azt látom, hogy már a saját kis véleménybuborékomban is egyre szélsőségesebb gondolatok jelennek meg az Ukrajna ellen indított orosz háborúról (pedig az ismerőseim alapvetően jól tájékozott, cizelláltan gondolkodó emberek), szerintem érdemes leszögezni pár dolgot. Ígérem, nem leszek hosszú, ellenben kissé szájbarágós, ahogy igazi megmondó emberhez illik.

Tehát kezdjük azzal, mit nem akar Orbán Viktor Putyintól: nem akarja visszakapni Kárpátalját, és nem akar magyar-orosz határt.

Mindkét esetben nagyon egyszerű a válasz a „De miért nem?”-re. Nem zárom ki, hogy Orbán Viktor néhanapján talán eljátszik a gondolattal, hogy módosítja a trianoni határokat. Tudom, hogy az egyetlen célja „naggyá tenni Magyarországot” – már akkor ezt akarta, amikor Donald Trump még a kanyarban sem volt a maga közhelyes „Let’s Make America Great Again!”-jével.

Naggyá tenni lehetőleg minél több értelemben.

Ebben nem is árul zsákbamacskát. Úgy akar bevonulni a történelemkönyvekbe, mint az a miniszterelnök, aki a 21. században Magyarországot legalábbis a régió vezető államává tette. Ehhez akar erős gazdaságot, erős hadsereget, ehhez próbál nemzetközi hálózatot szervezni jobboldali politikusokból. (A hadsereget persze nem úgy kell érteni, hogy majd ő rohanja le a Vajdaságot vagy Erdélyt (tudja, hogy esélyünk sem lenne), de azzal tisztában van, hogy minél erősebb egy adott ország hadserege (vagy inkább: hadiipara, lásd Svédország, Franciaország, Németország csak innen Európából), annál nagyobb az adott miniszterelnök súlya a nemzetközi politikában.

De azt is tudja, hogy ha most az ölébe pottyanna Kárpátalja, az csak akadályozná ebben a tervében.

Ami most zajlik Ukrajnában, az Kárpátaljára nézve (is) sokszoros tragédia. Nem csak a háborús pusztítás, a közvetlen áldozatok miatt. Hanem azért is, mert rengetegen menekülnek el, és a dolgok természete szerint sokan soha nem fognak visszatérni. Nagyrészt éppen a fiatalok, a jól képzettek, akik helyben a jövő záloga lennének.

Ha szörnyülködünk a kiürülő magyar falvak miatt, ahol lassan már csak az öregek maradnak, szorzzuk meg ezt tízzel, ha a kárpátaljai kistelepülésekre gondolunk. És adjunk még hozzá ehhez egy olyan gazdasági-, társadalmi-, szociális válságot, ami sokkal mélyebb a magyarországinál, a miénknél sokszorosan lepusztultabb infrastruktúrát. Ezekkel mind kezdenie kellene valamit Orbán Viktornak, ha Kárpátalját akarja – mínusz uniós források nyilván, hiszen a kettő együtt elképzelhetetlen.

És Orbán Viktor is tisztában van a magyar társadalom híres toleranciájával.

Vajon bevállalná, hogy a magyar központi költségvetésből ezermilliárdokat csoportosít át Kárpátalja fejlesztésére, az ottani bérekre, nyugdíjakra, és ezért nem tudja ezeket idehaza emelni? Mit szólna ehhez még a fideszes szavazótábor is hosszabb távon, akik nagy részének egy kárpátaljai magyar még így is „ukrán”?

Miért nem akarhat Orbán magyar-orosz határt? Erre még egyszerűbb válaszolni. Mert nem kedveli azt oroszokat. (Szerintem nagyon kevés népet, vezetőt kedvel egyébként is.)

Lehet, hogy Putyint, vagy az erős vezetőket csodálja, de ezt köszöni szépen, ő is inkább biztonságos távolságból tenné.

Mert azt is látja, hogy Lukasenkának milyen csicska-sors jutott a kis szomszédként, ehhez pedig semmi kedve. Neki a szuverenitás tényleg fontos.

Ráadásul Putyin az egész világ előtt hülyére vette (mint ahogy egyébként Szergej Lavrov is Szijjártó Péterrel), amikor Orbán moszkvai „békemissziója” után rohanta le Ukrajnát. Orbán Viktor pontosan tudja, hogy ezek után vége a mézes-éveknek, nincs olyan, hogy együtt jópofiznak minden évben legalább egyszer, olyan kémiát demonstrálva egymás között, amilyennel Orbán egyik demokratikus nyugati vezető felé sem bír.

Nem véletlen, hogy a paksi bővítés engedélyezése ilyen lassan ment eddig is: a Roszatom nyomta volna a dolgot, Putyin személyesen is sürgette, Orbánnak nyilván csak egy szavába került volna, hogy már rég pecsét kerüljön a papírokra, és már öntsék a betont a Duna pártján ezer-köbméter számra, de ez mégsem történt meg eddig.

A pontos okokat senki nem tudja, persze, de arról a független sajtóban is épp elég színvonalas cikk jelent már meg, hogy lássuk: Orbán Viktor semmiképpen sem akarta siettetni eddig ezt a beruházást. Most pedig akár az egész mehet a kukába.

Ha így lesz, már éppen elég nagy szívást jelent majd pénzügyileg, de még mindig jobb, mintha már állnának a reaktor falai.

Ráadásul azért sem akar magyar-orosz határt, mert tisztában van vele, hogy akkor egyik pillanatról a másikra igazi frontországgá válnánk.

Ha a nyugati titkosszolgálatok – már elnézést a kifejezésért – már eddig is belenéztek akár a magyar elit fenekébe is, ha akartak

(azt pedig, hogy ezt nagyjából akkor teszik meg, amikor akarják, még kormánypárti szakpolitikusok sem tagadják), akkor egy Oroszországgal közvetlen határral rendelkező NATO- és EU-tagállamként még inkább megtennék. És Orbán Viktor sokkal jobban fogva lenne.

Tetszetős teória, hogy „Putyin fogja Orbánt”, néha még magam sem zárom ki, de jelenleg Washingtonból, Londonból még mindig sokkal hatásosabban teszik ezt, ha nagyon muszáj. Legfeljebb ott olyanok teszik, akik késsel-villával esznek az asztalnál és nem egyből mogyoró ropogtatással jelzik, ha valamit másképp gondolnak. Ezt sem akarhatja Orbán.

És most arról, hogy mit akar. Ígérem, ez még rövidebb lesz.

Bizniszelni Putyinnal, azt igen. (Meg mindenkivel, akivel csak lehet, „reputációmat egy baltás gyilkosért, vagy egy kipcsak mosolyért” alapon.)

Még most is. A háború után is. Ha Putyin marad, akkor vele. És Orbán szerint nyilván marad. (Kétségtelenül ez most a legvalószínűbb forgatókönyv.) Ezért olyan, mintha a fogát húznák, amikor ki kell mondania, hogy mi is elítéljük az orosz „katonai lépéseket” (véletlenül sem az agressziót!).

Egy kormánytag egyszer meg is mondta nekem: Orbán tudja, hogy egy orosz, vagy kínai piacon Magyarország sosem rúghat labdába Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország mellett.

Kicsik vagyunk, nem annyira innovatívak, kevésbé vonzóak.

Ezt Orbán Viktor politikai gesztusokkal igyekszik kompenzálni. Putyin felé ez a jövőben sokkal nehezebb lesz majd persze. A másik, amit akar még: hogy legyen „valami” a magyar-orosz határ között, ami elválaszt minket. Ezt is megmondta már. És azt is, hogy „hívják ezt akár Ukrajnának” – ami persze elképesztően cinikus állítás Ukrajnára nézve. De legalább „valamit” akar.

És egyébként erős Európát is akar – ami nyilván riválisa lenne minden orosz imperialista törekvésnek. Persze, sokat beszél Európa, vagy a Nyugat hanyatlásáról, de azért, mert az nem tetszik neki, ami most van. Orbán Viktor egy (lehetőleg a szexuális forradalom előtti) konzervatív, retográd Európát akar, a maga De Gauelle-jaival, Thatcherjeivel. Ilyen már persze sosem lesz, és ezt láthatóan nehezen fogadja el, de speciel akár a közös európai védelem, akár a közös uniós külföldi-, és biztonságpolitika most kezd először életjeleket mutatni. És ebből azért Orbán sem maradhat ki.

Talán nem is akar, idővel rájön, hogy még mindig jobb neki így, mint Putyin valódi pincsijeként.