Kijevben járva világossá válik, miért nem akaródzott bejönni ide az oroszoknak

Az ukrán főváros az ostrom után újra élni kezd, de a katonák, tankcsapdák és erődített pontok megmaradnak. Képriport Kijevből, ahol a légiriadó mára annyi bonyodalmat okoz, mint a nyári zápor.

A február 24-én indult, Ukrajna elleni orosz invázió – vagy ahogy a Kremlben hívják a propaganda nyelvén, „különleges katonai művelet” – kulcsfontosságú célkitűzése volt az ukrán főváros, Kijev órák, maximum napokon belüli elfoglalása. A villámháborús gépezet azonban hamar elakadt amikor a hosztomeli repülőtérre ledobott speciális ejtőernyős alakulatokat az ukrán véderők heves tűz alá véve megsemmisítették.

Ezt követően a Belaruszból előrenyomuló orosz erőknek kívülről kellett ostrom alá kellett venniük a 890 négyzetkilométeres várost, ami Berlin 1944-es ostromához hasonló, utcáról-utcára megvívott, rendkívül véres csatát eredményezett volna. Végül az orosz vezetés egy hónap intenzív ágyúzás után úgy döntött, elvonul Kijev alól, hogy a többi frontra csoportosítva erőit koncentráltabban tudja térdre kényszeríteni Ukrajnát.

Az április végi, lassan megérkező tavaszi napsütésben sétálgatva mindez alig érzékelhető a városban.

A parkok tele babakocsit tologató anyukákkal, a kávézókból és az éttermekből-kocsmákból kicsordulnak a fiatalok. Az épületek nagyrésze a belvárosban és a város nyugati részében érintetlen maradt: keresni kell a megrongálódott épületeket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a város többi részén nem történt óriási pusztítás, de annak eloszlása nem egyenletes. Kérdésemre egy kávézó felszolgálója elmondta: hétfőn nyitottak ki, egyelőre kevés a vendég, és lasszóval kellett fogni az alkalmazottakat, hogy jöjjenek vissza, de ettől függetlenül optimisták, és kinyitottak.

Előfordul azért, hogy a metróból feljőve egy kiégett épülettel találja szemben magát az ember, ami előtt seprik az üzlettulajdonosok a kirobbant üvegcserepeiket, de nem ez a jellemző. Apropó, metró: a városban a tömegközlekedés gerincét a ritkított sűrűséggel járó metró jelenti, amelynek használata ingyenes lett a háború óta, csupán az útlevelet vagy személyi igazolványt kell felmutatni a bejáratnál posztoló gépfegyveres őröknek.

Az utazóközönségben is mindig megtalálható néhány katona, akik jellemzően egy karton cigivel utaznak a szolgálatuk megkezdésére. Az állomásokon még mindig laknak emberek, de nekik egyébként sem volt otthonuk, vagy olyan volt, aminél egy forgalmas metróállomás is kényelmesebb.

Az este tízórás kijárási korlátozás és a tömény alkohol árusításának tilalma hamar elcsendesíti a várost, ami most ránézésre félházzal üzemel.

Ez nem fog sokáig így maradni, a Kijevbe tartó vonatok lassan, de biztosan egyre több utast szállítanak, annak ellenére, hogy a héten Oroszország intenzíven célozta a nyugat-ukrajnai vasúti infrastruktúrát.

Bár az ember tekintete hamar megszokja a fel-alá masírozó és őrködő katonákat, a tankcsapdákat és barikádokat mindennap kerülgetve érthetővé válik, miért nem akaródzott az oroszoknak bejönni a városba: még a lakótelepi óvodák is harcállásponttá lettek erődítve, álcahálós homokzsákokkal körbepakolva, a kereszteződések virágágyásaiban pedig földbe ásott lövészárkok várták a betolakodókat.

Kijev lakói, amennyire tehették, visszatértek a normalitásba: reggel munkába mennek (már akinek van), akinek pedig nincs, az felméri a kárt – vagy jelentkezik katonának.

Az emberek fegyelmezetten viselkednek, az egyre ritkábban előforduló légiriadó esetében sincs kapkodás: jól begyakorolt koreográfia szerint hullámzik le a tömeg a metróba, panelház aljába, mintha csak egy nyári zápor tartaná fel őket pár percre. Az, hogy ez meddig fog így maradni, a hadiszerencse forgandósága és az orosz hadsereg képességei fogják meghatározni. A város lakói felkészültek, és megtanultak együtt élni a háborúval.