A kormánypártok és az ellenzék egymás ellen használt retorikája meghökkentően hasonló. Miért?

Úgy túnik, a pártok nemigen bíznak a bizonytalan szavazók meghódításában.

Miközben a mai Magyarországon – úgy tudjuk – a kormányoldal és az ellenzék már nem is állhatna távolabb egymástól, azt is konstatálnunk kell, hogy – legalábbis verbális szinten – közel sem állnak olyan messze egymástól. Mielőtt bárki félreértené, gyorsan leírom: ez nem azt jelenti, hogy tartalmi-ideológia-szakpolitikai értelemben bármilyen hasonlóság lenne köztük. Ugyanis nem sok van.

Viszont az egymás elleni érveik, az egymásra használt minősítéseik meghökkentően hasonlóak. Ezt a hasonló retorikát, az ellenfél szinte hasonló szavakkal való (le)minősítését nevezem tükörbeszédnek.

Az alábbi írásban három tükörfogalmat említenék, amelyeket a kormánypárti és az ellenzéki sajtó szorgalmas olvasójaként azonosítani tudtam. Először meglepődve, aztán szinte már megszokva állapítottam meg, hogy a kormánypárti és az ellenzéki újságírók ugyanolyan szavakat használnak az ellenoldal képviselőire, mint azok őrájuk. S ugyanezt látom a politikusok világában is.

Ugyanolyan szavak

Nem akarom persze túlreagálni ezt a jelenséget, s akár azt is mondhatnánk, hogy kampány van, s majd mindenki lehiggad utána. Vagy mondhatnánk, hogy míg ez az egyik oldalon jogos, addig a másikon nem a kifogásolni való. De persze azért nem elégednék meg ezzel a magyarázattal. Talán van valami mélyebb ok is a tükörbeszéd viharos terjedésében. De lássuk a három kifejezést, minősítést távirati stílusban, hogy aztán a végén egy magyarázattal is megpróbálkozzam. 

Propagandasajtó, propagandisták: Ha azt gondolnánk, hogy propagandisták csak a kormánytáborban vannak (mert hiszen ez az ellenzék egyik kedvenc kategóriája a kormánypárti sajtó legtöbb emberére), akkor tévedünk. Kormányoldalon ugyanezt gondolják és mondják az ellenzéki újságírók elég tekintélyes számáról.

Aki tehát a mai magyar nyilvánosságot figyeli, az megállapíthatja, hogy szinte mindenki propagandista itthon.

Nyilván az érintettek (mindkét oldalon) kikérik ezt maguknak, s a maguk szempontjából nyilván joggal is teszik, hiszen ugyan ki fogadná el a maga tevékenységére ezt a minősítést. Ugyancsak felmerülhet, hogy azért nekem is különbséget kellene tennem a kétféle irányból érkező minősítések között, azonban most nem ez a cél, hanem az, hogy rámutassak: a sajtós tevékenység megítélésében az oldalak tükörbeszédet alkalmaznak.

Álcivilek: Ha azt gondolnánk, hogy csak a kormányoldalon vannak álcivilek, akkor ismét csak tévedünk. Természetesen az ellenzéki oldal rég óta álcivilnek minősíti a kormánypárt körül megjelenő szervezeteket, de a kormányoldal sem rest: ők pontosan ugyanezt a kifejezést használják az ellenzéki civil szervezetekre. Az ellenzéki oldalról azért használják a kormányoldal „civiljeire” az álcivil jelzőt, merthogy a kormányoldal mesterségesen hozott létre neki tetsző, az ő érdekeit képviselő szervezeteket, ráadásul mindezt közpénzből teszi. A kormányoldal ezzel szemben a miatt használja az ellenzéki civilekre az álcivil jelzőt, mert ezek a civil szervezetek szerinte mind zsoldban állnak, mégpedig Soros György zsoldjában.

Természetesen újra csak azt mondhatjuk, hogy a két hivatkozás és minősítés nem ugyanaz, s én ismét csak azt válaszolhatom, hogy a tükörbeszéd viszont itt is ugyanaz, és ennek mégis csak kell, hogy valami oka legyen.     

Soha többé hatalmon: Ha azt gondolnánk, hogy csak a kormányoldal retorikájában jön elő, hogy a bal-liberális tábort soha többé nem szabad kormányra engedni, akkor tévedünk. Az ellenzék ugyanis nem csupán meg akarja nyerni a soron lévő választást, de kampányát ugyanezzel a retorikával vívja. Ha tehát mi nyerünk – szól az ellenzék – el kell érni, hogy a jobboldal többé ne kerüljön hatalomra. Az olvasó erre persze mondhatja, hogy azért ez nem teljesen van így, hiszen például Gyurcsány Ferenc évértékelőjében mondott mást is. Például azt, hogy a két tábor közös sorsa a másikkal való rendezett együttélés.

Erre pedig azt válaszolhatjuk, hogy igen, a volt miniszterelnök mondott ilyet évértékelő beszédében. De a beszéd utáni napokban személy szerint én egyetlen erre való reflexiót sem találtam a nyilvános sajtóban, amiből én arra következtetek, hogy ez az üzenet vagy nem ment át, vagy nem érdekes. Fontosabb a tükörbeszéd, hogy vagyunk mi, és vannak ők, és „őket” nem lehet soha többé kormányra engedni.

A tükörbeszéd egy lehetséges magyarázata

Ha a fentiekben igazam van – azaz az egymásra acsarkodó két oldal nagyon hasonló retorikával acsarkodik -, akkor erre azért lennie kell valamilyen magyarázatnak.

Az én magyarázatom az, hogy a jelenlegi hazai közéletben minkét oldalon csak annak a beszédmódnak van mozgósító ereje, amely kellően radikális.

Az, hogy az ellenoldalon mindenki propagandista, az, hogy mindenki zsoldban áll, továbbá az, hogy az ellenfelek nem fair játékosok, ezért hatalomra kerülésük mindenáron elkerülendő, arra vet fényt, hogy a pártok törzsközönsége mindkét oldalon ugyanazt várja el: az ellenfél végletesen túlzó leminősítését. Semmilyen másfajta retorikai konstrukció nem megy át, például az olyan, amely a törzsközönségen túlra szólna.

Ezekből a tükör-konstrukciókból számomra az jön ki, hogy a pártok nemigen bíznak a bizonytalan szavazók meghódításában, s egyáltalán nem gondolják, hogy – éppen az ő meghódításuk érdekében – át kellene térniük egy differenciáltabb beszédtónusra, amely nem idegeníti el azokat, akik nem szeretik a radikális kategóriákat. A radikális tükörbeszéd tehát a mai magyar valóság tökéletes tünete, egy állóháború, amelyben csak az hallatszik, ami radikális. Az a politikus, aki nem ezt a beszédmódot alkalmazza, az azt kockáztatja, hogy beszédét senki nem hallja meg.

Természetesen kíváncsivá tesz, hogy ha az ellenzék megnyeri a választást, hogyan tudja felszámolni a tükörbeszéd napi gyakorlattá vált struktúráját, mert ha erre nem lesz képes, akkor megfordított szereposztással folytatódik az a radikális verbális verseny, amelyet már rég óta látunk.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!