Élet a Gazprom legvidámabb barakkjában

„Sokáig ez nem fog menni. Most, hogy itt a donyecki háború, Orbánnak választania kell az európai értékek melletti kiállás és Putyin szervilis kiszolgálása között."

„FAKE NEWS” – több órás késéssel, viszont így, csupa nagy betűvel minősítette a Twitteren a kormányszóvivő a The Guardian keddi információját, amely szerint Magyarország megvétózná az oroszokkal szemben – szerencsére egyhangúan elfogadott – EU-s szankciókat. Kovács Zoltán az egyszerűség kedvéért a főnökét idézte: „Magyarország osztja a közös uniós álláspontot.”

Egyszerűen csodálatos, hogy Kovács Zoltán úgy rakta helyre a brit lap nagyon is validnak tűnő, diplomáciai forrásból származó információját – „Orbán Viktor kormánya elutasította a támogatást. Ők a párbeszéd fontosságát hangsúlyozták és Budapesttel akartak egyeztetni” –, mintha a magyar kormány konzisztens elvi alapon állva, mindig is támogatta volna az európai büntető fellépést agresszív, szomszédait fenyegető nagyhatalmakkal szemben.

Nem éppen.

A magyar miniszterelnök a Krím 2014-es annektálása óta ugyan rendre megszavazza az uniós szankciókat, de utána általában el is megy panaszkodni Putyinhoz Moszkvába, hogy az általa megszavazott szankciós politika „kudarcra ítélt eszköz”, és mennyi kára származik ebből Magyarországnak.

Nyílt lapokkal

Ezzel az uniós tag Magyarország miniszterelnöke évek óta azt üzeni a Kremlnek (és az EU-nak), hogy ő mérhetetlenül unja az EU-t, nem érdeklik az elvek, nem érdekli, mi a kiváltó oka ezeknek a szankcióknak, csak a saját kárán kesereg. És persze ha már ott van, kérne szépen a gázból ötödáron. Most akciós, ő pedig ugye rezsit csökkentene.

„Nyílt lapokkal játszunk, és sohasem rejtettük véka alá, hogy Brüsszel stratégiáját elhibázottnak, az Oroszország elleni szankciókat pedig zsákutcának látjuk” – ismerte el most, legutóbbi évértékelőjén, az állandó kényszerű igazodást azzal magyarázva, hogy belátta, „az Európai Unió külpolitikai irányvonalát nem tudjuk megváltoztatni”. Hogy ez a lojalitási deklaráció kinek szól, nem is kell magyarázni.

„Tegyük világossá: nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni!" – jelentette ki Orbán még 2007–ben. Ez nagyon régen volt.

Az, hogy Magyarország most cserben hagyja az ukránokat, mondván, „Magyarországnak ebből a katonai konfliktusból ki kell maradnia", tehát még fegyvereket sem küldünk a megtámadott szomszédunknak, azt jelzi, hogy azóta egészen szépen berendezkedtünk ebben a barakkban.

Ezt az elvtelen, az uniós normákkal szembemenő, az orosz autokráciát kiszolgáló gyakorlatot nevezi Orbán Viktor „magyar modellnek”, de legkésőbb hétfő este óta tudható, hogy ez egy kifutó modell:

a két „népköztársaság” moszkvai elismerésével, orosz katonák Ukrajnába vezénylésével ez a hazug kettős játék nem lesz fenntartható, előbb-utóbb döntenie kell, kihez lojális.

Orbán hétfő este, Putyin őrült beszéde után véletlenül sem mondta ki, hogy elítéli az orosz agressziót. Csupán sajtófőnökével közöltette, hogy tárgyalt Charles Michellel, az Európai Tanács elnökével, akit biztosított arról a nyelvileg kétséges tényről, hogy „Magyarország részese a közös uniós álláspontnak”.

Nyelvi és morális kihívás

Egy ország nem lehet része egy álláspontnak. Ha egy országnak van álláspontja, az egyezhet egy másik nézettel, szempontjai részei lehetnek egy átfogóbb, közös álláspontnak, de ahhoz is tudni kéne, mi lenne az a magyar álláspont, mik a magyar szempontok, amik részei az uniósnak?

Az, hogy Oroszországot a minszki megállapodás és a nemzetközi jog felrúgásáért meg kell büntetni? Az nem lehet magyar álláspont, hiszen: lásd fent.

Az, hogy kényszerűen alkalmazkodik a 26 többi tagállamhoz, mert egyelőre az EU-n belül tágasabb neki, nem álláspont, hanem elvtelen, kínos helyezkedés.

Akárcsak az, hogy kedd reggel Zelenszkij ukrán elnökkel tárgyalva szintén nem elítéli a Kreml agresszióját, Putyin Ukrajna nemzeti függetlenségét megkérdőjelező dührohamát, hanem csak „aggodalommal figyeli az ukrajnai fejleményeket”, mint aki egy jól sikerült Netflix-sorozat vége felé izgul, nehogy rossz vége legyen.

Rendben, azt végül is kimondta, hogy „Magyarország ahogyan eddig, ezután is támogatja Ukrajna szuverenitását és területi egységét”, de ebből eddig sem következett semmi. Magyarország az ukrajnai nyelvtörvényre hivatkozva évek óta tagadja meg az elemi szolidaritást keleti szomszédunkkal, blokkolja a NATO-Ukrajna tanácsüléseket, akadályozza Ukrajna hozzáférését a NATO kibervédelmi eszközeihez.

Az Ukrajnával való szolidaritás azt kívánná, hogy ne valami bizarr kívülálló pozícióból elemezgessük a „fejleményeket”, hanem vegyük komolyan szomszédunk megtámadását,

küldjünk fegyvert és hadianyagot az ukránoknak, vagy válasszunk ki bármi mást az ukránok listájáról, mobilkonyhákat, sátrakat. Csak tegyünk már valami hasznosat.

A tulajdonságok nélküli diplomácia

Annak ugyanis semmi haszna, hogy a magyar külügyminiszter közvetlenül a Putyin-bejelentés előtt felszólítja „a világpolitika nagy szereplőit”, tehát a tettest, az áldozatot és a Nyugatot, hogy „a provokálás, az erőfitogtatás és az üzengetés helyett térjenek vissza a tárgyalóasztalhoz”.

A szereplők egybemosása a diplomácia megcsúfolása és tagadása: ha az EU- és NATO-tag Magyarország egyforma felelősséget tulajdonít a kialakult helyzetért Oroszországnak, Ukrajnának, az EU-nak és Amerikának, mindegyiket provokálással, erőfitogtatással és üzengetéssel vádolja, az épp ezt műveli. Provokál, (nem létező) erőt fitogtat, üzenget. De kinek, és mit?

A magyar miniszterelnöknek, a magyar diplomáciának mindeddig egyetlen őszinte szava nem volt a nem most kezdődött, hanem évek óta tartó orosz agresszióról, szuverén szomszédunk elleni folyamatos támadásokról, államiságának megkérdőjelezéséről.

Az ember, aki nemrég önmagát „békemisszióra” küldte Moszkvába, hallgat, amikor Putyin úgy fogalmaz, hogy most majd „békefenntartókat” küld a két szakadár régióba – fenntartani azt a békét, amit épp ő fenyeget huzamosabb ideje. Ugyanígy vált abszurddá az az igénye is, hogy Ukrajna lesz szíves távol maradni a NATO-tól, hiszen Ukrajna épp az ő krími és donbaszi agressziója okán kénytelen egyelőre a NATO–n kívül maradni.

„(...) beszéljünk egyenes és világosan: ami katonai agresszió, az katonai agresszió. Méghozzá egy olyan katonai agresszió, amely nem egyszerűen csak egy vitatott területet, terület fölötti dominanciát céloz meg, hanem egyértelmű fenyegetést is jelent minden olyan vezető és állam számára, amely korábban a Szovjetunió birodalmához tartozott, és ma Nyugat-barát, vagy Nyugat-baráttá akar válni”

– fogalmazott kristálytisztán Orbán Viktor, igaz, nem ukrán, hanem grúz relációban, és nem most, hanem 2008–ban.

Ezt a morális tisztaság ritka pillanatában fogant beszédet azért is érdemes elejétől végéig elolvasni, mert

1. nem történt egyáltalán nagyon régen, és
2. nem sok minden változott azóta.

Az orosz elnököt akkor is Putyinnak hívták, akkor sem a NATO zavarta, hanem egy volt szovjet állam szuverenitása, a Grúzia elleni támadás forgatókönyve pedig kísértetiesen hasonlít a mostani ukránra.

„Oroszország felemelkedésével és a katonai agresszió útjára való lépésével egy másik korszak kezdődött el, ahol Magyarországnak biztonsági okokból szüksége van egy nagyon erős európai és transzatlanti együttműködésre. Ebben a keretben találhatjuk meg a jövőnket” – jelentette ki a tizennégy évvel ezelőtti Orbán Viktor.

Közös érdekünk lenne, hogy hamar visszatérjen korábbi önmagához. Nem kéne megvárni, hogy Putyin Magyarországot is népköztársaságként kezdje emlegetni.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!