Panamaváros: Latin-Amerika Szingapúrja

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.11.25. 07:10

Cartagena után a kevésbé pörgő, építészetileg viszont latin-amerikai unikumnak számító Panamavárosban kötöttem ki. Öreg-Panamát a világtörténelem egyik leghíresebb kalóza dúlta fel, a mai óváros miniatűr gyöngyszem a rengeteg felhőkarcoló árnyékában. Nekem mégis a halpiac a legkedvesebb a lassan már nem is offshore-paradicsomban.

Panamaváros: Latin-Amerika Szingapúrja

Elvileg november tizenötödikén, hétfőn kellett volna Cartagenából bogotái átszállással Panamavárosba repülnöm. Elvileg, mert reggel hétre, a reptérre érve, becsekkoláskor, hosszas repjegy- és útlevélnézegetés után a kedves adminisztrátorhölgy közölte: a légitársaság megváltoztatta a menetrendet. Kérdeztem, miért nem értesítettek. Mert nem közvetlenül tőlük, hanem egy ügynökségen keresztül vettem a jegyet – válaszolta mosolyogva a hölgy. Az ügynökségből ötezer papír kitöltése és egy csomó telefonhívás után nyilván kiszedhettem volna némi pénzt, de inkább hagytam a fenébe, több lett volna az utánjárás, mint a haszon.

Egyébként ezt a jegyet vettem kutyafuttában Schiphol-on, amikor a zord adminisztrátor nem akart felengedni a Madridon keresztül Bogotába tartó járatra, mert nem tudtam bizonyítani, hogy az engedélyezett három hónap után kilépek Kolumbiából.

Már akkor el volt átkozva, és intő jelként kellett volna felfognom, hogy az Avianca nem küldött egy-két nappal az út előtt online check-in mailt. Talán jobb lett volna a panamai Copa Airlines közvetlen járatára venni jegyet, de akkor és ott, Amszterdamban volt öt percem mindenre, örültem, hogy a legfőbb probléma megoldódott, és sajnos az Aviancának nincs közvetlen járata az egymástól másfél órára lévő két város között.

Ezért jött a bogotái szenvedés, majd miután Revolut-kártyával fizettem valamit, rögtön rávetettem magam a magyar sajtóra, hogy miért ennyire pocsék a forint, mi történhetett. Aztán elmondtam egy hálaadó imát azokért, akik idetaszították. Mindenesetre bizakodom, hogy hamarosan feléled halottaiból. Mi mást tehetnék?

Végül kedd reggel félnyolcas géppel repültem Bogotába, tranzitoltam hat órát, majd elrepültem Panamavárosba.

Latin-Amerikából nézve döbbenetes a magyarországi oltásellenesség

A cartagenai plusznapot különösebben nem bántam, a Getsemani’s Gardenben mondták, hogy milyen hamar eljött a március, de még az is átfutott az agyamon, hogy esetleg hagyok mindent, maradok hónapokra – de a kaland és a felfedezés vágya csak vitt tovább. Időzöm még bőven Cartagenában, de most mennem kellett, és a kilométerekben rövid, órákban hosszú út után, ítéletidőben, szakadó esőben megérkeztem a korábban többször látott, kellemes Panamavárosba.

Harmincról húsz dollárra lealkudtam a taxit (az a nem-turista ár), majd már-már a bogotái közlekedési káoszt idéző embertelen dugók, közel egyórás kocsikázás után megérkeztem a szállásra, ugyanoda, ahol utoljára két éve, szintén novemberben töltöttem el két részletben két hetet.

Az idős portás régi ismerősként üdvözölt, addigra az eső is elállt, és némi pihenő után mentem a város abszolút kihagyhatatlan helyére, a halpiacra.

Megettem három (fekete kagylós, polipos, halas) cevichét, találkoztam Áts Marci tiszteletbeli konzullal (két éve ismertem meg itt), sétáltunk egy jót a még Cartagena után is szép – bár kedd lévén kihalt – történelmi óvárosban (Casco Viejo, vagy Casco Antiguo, vagy egyszerűen csak San Felipe), majd hotelszobámban az ágyba rogytam, és két nap viszontagságait követően végre aludtam egy nagyot.

Óvárosi utca.

Óvárosi utca.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Panamába most simán lehet utazni, csak egy online nyomtatványt kell kitölteni előtte, letöltött oltásigazolvány-képekkel, oltottaknak se PCR-teszt, se karantén, se semmi, automatikusan kapsz egy QR-kódot, amit belépéskor vagy ellenőriznek, vagy nem (az enyémet ellenőrizték). Costa Ricában ugyanez a helyzet, annyi megszorítással, hogy ott maximum hetvenkét órával belépés előtt kell ezt abszolválni (megvan már a QR-kódom), és Peruban dettó, de december nyolcadika még odébb van (akkor repülök Panamából limai átszállással az amazóniai Iquitosba).

A napi fertőzésszámok ugyan emelkednek, Kolumbiában most kétezer-kétezerötszáz között van, de a járvány nem tombol, egyre nagyobb az átoltottság, pont a napokban néztem, hogy Magyarország – a latin-amerikai országok fele mögött, és most nem az eminens diákokról, Uruguayról és Chiléről, hanem például Kolumbiáról és Peruról is beszélek – már csak a hetvenvalahányadik a maga hatvankét százalékos első oltottjaival. Errefelé kevesebb a járvány-, az oltástagadó és az oltásszkeptikus, elfogadják, hogy nincs más kiút, esetleg a remélhetőleg minél előbb kapható tabletta jön szóba még.

Daviddal harmadik oltásért is elmentünk, de egyikőnk sem kapta meg – ugyanazért: nem telt le a második utáni kötelező hat hónap (amit otthon nem tartanak be). Mondták: menjek vissza. Fogalmam sincs, hol adatom be, gondoltam magamban. Panamában egyelőre csak ötvenöt feletti egészségügyi dolgozóknak adják, úgyhogy itt kimarad, majd Peruban talán.

Nagy kérdés, hogy beüt-e, és mikor üt be, mennyire lesz súlyos itt a negyedik hullám. Ha az oltási kampány lendülete nem törik meg, és az időjárás sem vált valami csoda folytán nyárból télbe, akkor nem valószínű a közép-európai szintű összeomlás.

Egyelőre mindenhol nyitnak, hál’ Istennek már Argentínába és Uruguayba is be lehet utazni (ott jön a nyár, itt mindig az van). Két fővárost és két „vidéket” látva, Bogotában és Panamavárosban komolyan veszik a maszkviselést, máshol kevésbé. Buszon, repülőn, metrón (Panamavárosban olyan is van, sőt, hamarosan átadják a harmadik vonalat) és más közösségi közlekedési eszközökön mindenki hordja, a fertőtlenítők is használatban, de kb. ennyi, semmiféle jogfosztásról nem sírnak, és az amúgy közismerten magas fokon izzó itteni szabadságharcos-hevületet sem érinti az oltatlanok (nemlétező) megkülönböztetése, és összeesküvés-vonalon sem a Bill Gates-es chipek plusz 5G tornyok kombó a befutó.

Pedig némi konspirációra – történelmi hagyomány – itt mindig van kereslet. Személyes véleményem, hogy tavaly március óta tudtuk: egyedül az oltás a megoldás, különben 2038-ig mehetnek a lezárások-enyhítések-lezárások, amiből mindenkinek elege van.

Ha bevállalom az oltást – és miért ne vállalnám be? Karikó Katalinban és a csúcstechnológiában is bízom – akkor, mivel nemcsak személyi szabadságjogok, de az egészséghez való személyes és közösségi jog is létezik, nem érzem megkülönböztetésnek, ha többet tehetek, nagyobb a mozgásterem, mint az oltatlanoknak. Semmi kötelező nem jó, de aki nem kér az oltásból, fogadja el, hogy (nemcsak Magyarországon, hanem például a demokrácia-deficittel aligha vádolható Uruguayban is) a közegészség miatti korlátozások szenvedő, de önkéntes alanya lehet. A kiszivárgott statisztikák alapján a halottak és a súlyos betegek mintegy kilencven százaléka oltatlan. Az oltottaknak valószínűleg tényleg influenzává szelídült a covid, influenzáért pedig nem szokás városokat, országokat, kontinenseket, egy egész világot lezárni.

De mi van Panamában?

Panamaváros különös képződmény, itt kezdődik Dél-Amerika.

Pedro Arias Dávila (1440-1531), a közel nyolcvanéves spanyol konkvisztádor alapította 1519-ben. A megbízhatatlan és kegyetlen kalandor azzal írta még be magát a történelembe, hogy ő fejeztette le a Csendes-óceánt 1513. szeptember huszonötödikén első európaiként felfedező, a két óceán közötti, később stratégiai jelentőségűvé vált földszorost átszelő Vasco Núñez de Balboát (1475-1519).

Bitang Jó Balboa

Bitang Jó Balboa

Fotó: Kömlődi Ferenc

Balboára ma a panamai nemzet hősként tekint: a hivatalos fizetőeszköz, a dollár egy egységnyi és azalatti címleteit (a fémpénzeket, az egydollárosnak létezik fémváltozata is) róla nevezték el, Panamavárosban monumentális szobrot állítottak neki, a főváros kikötője, park és az óceánparti sugárút – és kicsit messzebb, egy holdkráter – az ő nevét viseli (és még egy kedves ismerősöm is sokáig Bitang Jó Balboaként futott a Facebookon, mondtam neki többször, hogy ha semmi mást nem csinál az életben, már ezzel maradandót alkotott).

A kalandor emléke máig él, pozitív képzeteket társítanak hozzá, az ő szobrát egyelőre senki nem akarja ledönteni.

Az eredeti település indián falu mellett állt, idővel fontos kikötővé, kereskedelmi és adminisztratív központtá fejlődött. Miután 1671-ben Henry Morgan, a legendás walesi kalóz porig rombolta, a várost néhány kilométerrel nyugatra, egy kis félszigeten 1673-ban újraalapították – január huszonegyedikén „nyílt meg” –, az a mostani Casco Viejo, a viszonylag jó állapotban fennmaradt romok – különösen egy torony – pedig Panamá Viejo. Ma mindkettő UNESCO Világörökség Helyszín, az óváros hamisítatlan koloniális kincsestár, francia és karibi építészeti hatásokkal.

Panamá Viejo romjai

Panamá Viejo romjai

Fotó: Kömlődi Ferenc

Panama Viejót elég egyszer megnézni, 2015-ben megtettem – a tényleg lenyűgöző csatornát is akkor –, azóta nem jártam ott. A latin-amerikai szinten másodvonalbeli óváros nem Antigua, nem Havanna, nem Cusco, nem Arequipa, nem Mompox és még véletlenül sem Cartagena, viszont rendezettségével, sejtelmes fényeivel üt rendesen, az utazó szívébe lopja magát.

A Perui Alkirályságban bányászott arany és ezüst egy részét innen vitték a Karibi-tenger partján álló, mára elhanyagolt és romos Porto Bellóba, majd onnan Spanyolországba.

A függetlenség kivívása után Panama Kolumbiához tartozott, majd 1904-ben, az Egyesült Államok nyomására függetlenné vált. Az amerikaiak ekkor vásárolták fel a Panama-csatorna Társaságot, és 1914-ben befejezték a hetvenhét kilométer hosszú vízi utat. Előtte vasútat is építettek a korábban jól működő, aztán befagyott és magára hagyott, ma mélyszegénységtől sújtott és rettegett hírű karibi-parti Colón (ahol még tizenkét-tizennégyéves gyerekek is lövöldöznek, torkokat vágnak el) és a Csendes-óceán között, fénykorában a világ legjobban kihasznált vasútvonalaként tartották számon.

Az 1999-ben végleg Panama részévé vált csatornából csordogáló bevételekből a bankszektor kiépítésére is futotta, az ország mostani GDP-jének 9,3 százaléka pénzügyekből származik.

A kiszámítható gazdasági környezet, a töretlen növekedés, a jól működő szolgáltatószektor, a nemzetközi pénzmosásnak és drogkereskedelemnek zöld fényt adó Noriega-féle diktátorokkal való egyszer és mindenkorra történő szakítás következtében a külvárosokkal együtt másfél milliós – az ország lakosságának közel fele él itt – Panamaváros kilátásai bíztatóak. Noriega ellen a két ország közötti egyéves feszültséget követően, 1989-ben indította el az inváziót az idősebbik Bush, azóta beszélhetünk demokráciáról. Panamából persze nem lesz Szingapúr – pedig arra hajaz –, vagy Hongkong fénykorában, de Latin-Amerikában abszolút meghatározó tényező, és egyelőre ezzel mindenki elégedett.

A 2016-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi botrány, a Panama-akták – amelyben a „fél világ” érintett volt – ugyan megtépázták a város nimbuszát, azóta nagyobb a szigor, boltokban például előfordul, hogy kártyás fizetés esetén valamilyen személyi okmányt kérnek, eltűnőben az adó- és offshore-paradicsom státusz, de a biznisz megy tovább. 2018 óta az ország lekerült az EU adófeketelistájáról, Ciudad de Panamá a járvány miatti visszaesés és az IMF a pénzügyi átláthatóságot és a fiskális szigorúságot sürgető dörgedelmei ellenére is él és virágzik.

A térség több országához hasonlóan multikulti mennyország – európai és amerikai őslakos keverék meszticekkel, a főként a karibi Bocas del Torón és Colónon élő afropanamaiakkal, fekete-fehér keverék mulattokkal, fehérekkel, kínaiakkal, indiaiakkal, arab és zsidó közösségekkel, katolikus és alternatív keresztény templomokkal, szentélyekkel, mecsetekkel, zsinagógákkal.

Szemmel láthatóan a kutya sem foglalkozik a másik felmenőivel, ami többé-kevésbé egész Latin-Amerikára jellemző.

A rasszizmus Panamában alig, egy-két másik országban megfoghatóbban, de például Oroszországgal, Lengyelországgal vagy egyes iszlám országokkal összehasonlítva „árnyaltabban” létezik, eredete a súlyos múltban, a gyarmati örökségben keresendő.

Felhőkarcoló-szerelem

A Casco Viejót elhagyva, nagyon gyorsan kiderül: ezt a várost autósokra tervezték. A közlekedési, útépítési megoldások egyáltalán nem gyalogosbarátak, a hétvégi óceánparti sétány és az óváros kivételével nem véletlenül nincs sehol nyüzsi: nem egy Manhattan vagy Cartagena, de nem is Budapest. Kicsit slampos, összevissza, előbb még elitebb utcán jártunk, és szinte észrevétlenül kerültünk bele a dzsumbujba – például az óvárostól gyalog tizenöt, a halpiactól tíz percre lévő Calidonia (ahol többször szálltam már meg), vagy az óvárossal szomszédos Santa Ana is ilyen.

Az egyik utcában csillogás, a másikban teljes lepusztultság.

Az egyik utcában csillogás, a másikban teljes lepusztultság.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A szépnevű Curundú és El Churillo barriók pedig eleve kerülendők, igaz, nincs is miért odamenni (a Hős utcába sem megy a Budapestre látogató külföldi, de még én sem jártam ott). Aranyszabály: ami Latin-Amerikában veszélyesnek látszik, az veszélyes is, ráadásul sokszor észre sem vesszük, és máris „tiltott vizeken” hajózunk. A város mindezek ellenére biztonságos – bár a pandémia rontott rajta –, lepattant negyedeket csak kocsiból, átmenőben láttam, a profi és a vállalkozó kedvű, amatőr bűnözők odáig még nem merészkednek, hogy mozgó járműveket csak úgy megtámadjanak.

Panamaváros repülőből, leereszkedve a leglátványosabb, a latin-amerikai viszonylatban teljesen egyedi, szinte az óceánból kinövő skyscape-pel, pénzügyi központtal – az óvároson és a távoli romokon kívül felhőkarcoló felhőkarcoló hátán, mintha valahol az USA-ban, leginkább Miamiban járnánk.

Kicsiben Cartagena Bocagrande negyedében is ezt érezzük, de ott tényleg csak kicsiben, a panamavárosi felhőkarcolóözön sokkal monumentálisabb és változatosabb.

Ódon halászbárkák és modern felhőkarcolók.

Ódon halászbárkák és modern felhőkarcolók.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A történelmi léptékű növekedés éveiben, 2008 és 2012 között pörgött fel nagyon az építkezés, 2009-ben például tizenegy, 2011-ben pedig tíz, száz méternél magasabb felhőkarcolót fejeztek be. A gazdaság mellett a város két másik ok miatt is optimális helyszín: távol a hurrikán-zóna és nincs a magas épületekre szintén katasztrofális földrengés-veszély. A mérnökök elereszthetik a fantáziájukat, a költségek nem szállnak el.

2019-ben napokig bóklásztam közöttük, itt-ott – és persze az óvárosban is – megcsodáltam a falfestményeket, street-art remekeket. Egyiken-másikon megelevenedik az ország, Latin-Amerika történelme, meggyilkolt, kivégzett hősökkel, világmegváltó, de csúfosan megbukott forradalmárokkal, lázadó szellemekkel. Bolivari örökség? Talán az is, de a koloniális múlt, az őslakos hagyományok, a nonkonformista hevület, a szebb jövő vágya, a riasztó társadalmi ellentétek ezekben az alkotásokban szimultán mind benne foglaltatnak. Az egyébként kiváló Kortárs Művészeti Múzeum (más múzeumot nincs is értelme megnézni) szintén magában hordozza ezt a komplexitást.

Panama legcukibb felhőkarcolója.

Panama legcukibb felhőkarcolója.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Egyik monumentális felhőkarcoló a másik után nő ki a semmiből, változatosak a formák, modern és posztmodern találkozik a techno-vaslósággal. A korábban Forradalom Toronynak, a köznyelvben csak Csavarnak vagy Csavartoronynak (El Tornillo, La Torre Tornillo) hívott, 2011-ben befejezett, 236,4 méteres – Panamában a kilencedik, Latin-Amerikában a tizennegyedik legmagasabb – F&F a leglátványosabb. Ugyanabban az évben a német Emporis ingatlancég funkcionalitása és egyedisége miatt beválasztotta a világ tíz legjobb felhőkarcolója közé.

A csodaépületek között még zavaróbb, hogy mennyire nem gyalogosbarát a város: ezért, és a szinte kongó utcák miatt lesz elegünk a sétából, és menekülünk vissza a mindennél kedvesebb, óceánparti halpiacra, ahol hajnaltól nyüzsög az élet,

csomó étterem közül választhatunk, és választhatjuk ki majdnem ugyanazokat az ízletes kajákat. Halak és tenger gyümölcsi minden mennyiségben, ceviche-parádé és polipfantáziák, esetleg languszta – bár azt jobb kevésbé frekventált helyeken, és nem Panamában enni –, bőség zavara.

Most nem időztem sokat a városban, december elején töltök majd ott öt napot. Tizennyolcadikán, csütörtökön tizenkét óra buszozás és egy motorcsónakázás után a karibi Bocas del Toróba érkeztem, ahonnan a kihagyhatatlan Panamavároson keresztül irány a szintén karibi, de már Costa Rica-i Puerto Viejo. Normál esetben négy órát utaznék, de néhány hete még a pandémia miatt csak a San José-i és a libériai reptéren lehetett belépni az északi szomszédhoz. Szívtam a fogamat, de megvettem a Panamaváros-San José nem flexibilis retúrjegyet, majd jött a módosítás, de már tökmindegy, úgyhogy a héten teszek másfél nap felesleges kört, szerencsére belefér, ne érjen ennél nagyobb baj. Legközelebb Costa Ricából jelentkezem, ahol pont a karibi part maradt ki eddig.

Kömlődi Ferenc tavaly hónapokat töltött lockdownban Dél-Amerikában, amelyről útinaplóban számolt be az Azonnalin, most pedig visszatért, hogy végre tényleg bejárja a térséget. A korábbi részekért ide kell kattintani.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc / Azonnali

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.