Cartagena forró nappalai és mámoros éjszakái

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.06.06. 08:10

Az utolsó heteket kedvenc városomban töltöttem. Megnéztem a szenzációs madárkertet Baru szigetén, a smaragd- és az aranymúzeumot, kirándultam egy minivulkánhoz, majd felmentem a város fölé tornyosuló, tizenhetedik századi Popa monostorba, aztán belemerültem az éjszakába, amelyből Budapesten sem ébredtem fel igazán.

Cartagena forró nappalai és mámoros éjszakái

A húsvét utáni, április 19. és május 17. közötti bő négy hetet Cartagenában, illetve két egynapos kirándulás erejéig a környéken múlattam. Utaztam épp eleget az előző hét és fél hónapban, ezért inkább pihenni kívántam – ami nem sikerült.

Ugyanis még inkább bele akartam vetni magam a város fergeteges éjszakai életébe – ami viszont nagyon összejött.

Amikor 2020-ban a koronavírus-járvány első hullámának tetőzésekor elhagytam Cartagenát, Kolumbiát, megfogadtam, hogy sokszorosan, a kifulladásig bepótlom a kimaradt szórakozást – mert ha valahol, akkor ebben az országban, és különösen a karibi-parton tényleg lehet mulatni –, és két évvel később, az utolsó tíz napban így is tettem.

Ökoturista a mesevilágban

Évek óta terveztem, hogy elmegyek a városhoz közeli Nemzeti Madárkertbe (Aviario Nacional de Colombia) – Latin-Amerika a chilei Valparaiso mögötti második legnagyobb, hét hektáros madárkertjébe –, de idén április 27-ig, egy forró keddi napig ilyen-olyan okok miatt soha nem jött össze. Elsősorban azért, mert nehéz megközelíteni. Ki kell menni hozzá a városfalakon túlra, a San Felipe erőd közelébe, ott szálltam buszra, a délelőtti csúcsforgalomban végigzötykölődtem vele fél Cartagenán, majd délnyugatra, környező településeken, sík vidéken keresztül vitt az út, aztán az egyik faluban leszálltam.

Aviario Nacional de Colombia.

Aviario Nacional de Colombia.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Motortaxisok várták a buszt, s csaptak le az utasokra. Oda-vissza huszonötezer pesóban állapodtam meg az egyikkel, és elindultunk a kedvelt turisztikai célpont, a mesés tengerpartjáról ismert, huszonöt kilométer hosszú, egy kilométer széles Baru szigete felé. Korábban félsziget volt, csatornával vágták el a szárazföldtől, most híd köti össze vele. Innen visz a hajó az ország San Andres és Santa Marta környéke melletti elsőszámú tengeri attrakciójához, a Rosario szigetekhez.

Novemberben bejártam az aranyhomokos barui partot, reggaetonra és deep discora ejtőztem, s koktéloztam az árnyékban, miközben vártuk a narancs-bíbor naplementét.

Egésznapos túrára fizettem be, Cartagenától két órát hajókáztunk, előbb Bocagrande, majd a gyarmati idők erődmaradványai tűntek el mögöttünk. A Karib-tenger egyre türkizkékebbé, mesebeli zölddé vált, aztán megérkeztünk a híres korallszigetekhez, huszonhétből huszonhárom van magántulajdonban.

Száz kilométerre Cartagenától terül el a nemzeti park. Vízi állatkert – hatalmas szabadtéri akvárium, azaz óceanárium – mindenféle melegtengeri lényekkel, delfines mutatványokkal, természetesen fürödhetünk is velük. Csodapark a csodaszigeten, tele árusokkal, potom négyezer forintért gyorsan bevágtam két kisebb homárt tízóraira, aztán csak bámultam és bambultam, mert tényleg annyira üt a szín- és az állatvilág. Hosszú percekig tartott a révület, majd jött értünk a kis kirándulóhajó.

Még egy kép a madárkertből.

Még egy kép a madárkertből.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Változatos partok, üdülőtelepek mellett elhaladva,, diszkócsónakok társaságában közelítettünk Baru felé, ahol első körben rákkoktéllal kínáltak. Felforrt a levegő, fürödtek és táncoltak a vízben, mindenhonnan elektronikus zene és szalsza szólt. Ebédre megettem egy hamisítatlan karibi casuela de mariscos-t, patakonnal és édes barnarizzsel, mi mással, ha már pont ott jártam. Az egész út egyik legemlékezetesebb napja volt, sötétben is hajókáztunk, este tízre értem haza, majd Jotával és egy venezuelai csajjal belehasítottunk a péntek éjszakába.

Bő öt hónappal később megint Baru szigetén jártam, de most totál más arcával ismerkedtem.

A karibi diszkóőrületnek nyoma sem maradt, tűző napsütésben, szétfőtt fejjel, arcomon csorgó verejtékben úszva érkeztünk félóra motorozás után a madárkerthez. Két óra, mondta a taxis srác, és megbeszéltük, hogy déli egykor, a kijáratnál tali, de ha előbb végeznék, hívjam Whatsappon.

A madárkert Kolumbia változatos élővilágának nagy szeletét hivatott bemutatni. Szenzációs létesítmény, tökéletes a kivitelezés, a kettő helyett másfél óra alatt végig azt éreztem, hogy az állatok a létező legtermészetesebb közegükben tartózkodnak. A kert a fenntartható használat és a felelősségteli menedzsment mintapéldája, mintha az édenben járnánk. Nem vagyok ornitológus, a neveket gyorsan elfelejtem, de

a színek, az élénkzöldek és a vörösek, rózsaszínek és narancsok, a sokféle sárga és kék, flóra és fauna teljes harmóniája: mind megmaradtak bennem.

Keselyűktól andoki kondorsasokig, tukánokig, baglyokig és papagájokig, gólyáktól pelikánokig, flamingókig, mintha az egész bolygó madárvilágát gyűjtötték volna össze, pedig „csak” közel 190 faj bő kétezer egyedét csodálhatjuk a rezervátumban. Monumentális szűk keresztmetszet, mert a világon Kolumbiában a legváltozatosabb a madárvilág, a földkerekség azonosított fajainak húsz százaléka él az országban, és az 1903-ból 76 veszélyeztetett. De más országok, térségek madaraiban, például emuban és koronás daruban is gyönyörködhetünk.

Még mindig madárkert.

Még mindig madárkert.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Három ökoszisztémát alakítottak ki nekik: sivatagit, tengerpartit, nedves trópusi dzsungelt, illetve egy komplett madártavat, a tikkasztó melegben beleszédültem a zöldjébe. Máshol meg a sárga virágokba, levelekbe. Amazonas és Chocó, Tatacoa és a Guajira faunája, partvidéki mangrove-erdők: megelevenedett, összegződött az egész utam. Legemlékezetesebb a flamingótömeg, csak állnak a hűs árnyékban, lábuk a vízben, majd lassított felvételben, kecses mozdulatokkal közelítenek. Hosszú percekig néztem őket, a shopban még az emlékkönyvbe is beírtam, pedig nem szoktam, de ez a madárkert tényleg csupa szuperlatívusz.

A visszaút kevésbé volt az: motorozás a tűző napfényben, fojtogató melegben, légkondi nélküli buszozás Cartagenába.

Az erődnél szálltam ki, alaposan körbejártam, mégiscsak Latin-Amerika legnagyobb fennmaradt várrendszere, 2015-ben belülről is megnéztem, és valóban, nem lehetett életbiztosítás ostromló, rohamozó ellenségnek lenni itt. Általában kalózok, majd a függetlenségi háború alatt a spanyolok próbálkoztak, de kevés sikerrel.

Smaragd és arany

Másnap a smaragd- és az aranymúzeumba látogattam, a modern művészetit most kihagytam, elég volt 2015-ben és 2020-ban, a járvány kitörése előtt. A bogotái és a medellini egyaránt minőségibb, mindkettő merítése nagyobb, mélyebb.

Az ország történetét a kokainhoz hasonlóan beárnyékoló smaragddal kezdtem. Kolumbia a világ elsőszámú kitermelője, becslések alapján a globális piac hetven-kilencven százalékát uralja; az egyik legértékesebb drágakőből ott – elsősorban a középső, andoki Cundinamarca és Boyacá megyékben – bányásszák a legtöbbet és legkeresettebbeket.

Az ötven karát feletti kolumbiai smaragdok az azonos méretű gyémántoknál is drágábbak.

A kereskedés a Kolumbusz előtti időkben kezdődött, a huszadik század elején azonban akkorára nőtt a kereslet, hogy az árak megduplázódtak, azóta is emelkednek, a drágakő egyre veszélyesebbé, az 1950-es évek óta a folyamatos villongások, fegyveres konfliktusok egyik kiváltó okává vált. Szélbal gerillák, széljobb paramilitáris alakulatok, drogkartellek, mind érintettek benne, igyekeznek minél több és értékesebb smaragdot eljuttatni a nemzetközi feketepiacra, a befolyt pénzekből pedig részben saját illegális tevékenységüket finanszírozni.

Ezek a csoportok ma ugyan kevésbé vannak rivaldafényben, látszatra nem annyira aktívak, de nem tűntek el. A múzeum persze nem az ő tevékenységükkel foglalkozik, hanem látványos képek, makettek segítségével idézi fel a prekolumbiánus múltat, a gyarmati időket, igyekszik érzékeltetni a bányászok mostoha életkörülményeit, és persze kövek, kövek és kövek minden mennyiségben. A kijárat shopba vezet, megvásárolhatunk mindent, amit csak akarunk. Nyilván ez az egész rövid (tíz perc alatt megtekinthető) bemutató rendeltetése.

Az aranymúzeumban olyan fordult elő, amit régen tapasztaltam – kérték az oltási igazolványomat.

Az idők múlását, a járvány lecsengését jelzi, hogy nem volt nálam, de az is, hogy ennek ellenére beengedtek, pedig még útlevelet sem tudtam prezentálni, mert azt sem hordtam magammal. Mintha a nagy amerikai arany- és prekolumbiánus művészeti múzeumok (Bogotá, San José, Quito stb.) kicsinyített másába keveredtem volna: jellegzetes őslakos-műalkotások, ismert motívumok, állatok, istenek és szörnyek, miniatűr remekek, nemcsak aranyból, hanem csontokból, drágakövekből, kerámiákból készült mesterművek negyedórába sűrítve.

Cartagena szíve.

Cartagena szíve.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Két nap múlva az 1985 óta Cartagenában élő Varga Zsuzsával találkoztam az óratorony előtt. Szürke felhőcskék mögül tompán világított a nap, a különleges fényben a szokásosnál is látványosabbnak tűnt az ódon épület. Zsuzsával novemberben ismerkedtünk meg, jó volt viszontlátni egymást. Az óváros egyik tetőteraszán interjúvoltam, nagyon várta unokája megszületését (azóta megszületett) és az elnökválasztást (a május utolsó vasárnapján lebonyolított első kört, Zsú örömére, az egyesült baloldal jelöltje, Gustavo Petro nyerte meg). Pár óra kellemes beszélgetés után elköszöntünk egymástól, hamarosan találkoztam Jotával, és nekivágtunk a péntek éjszakának.

Megmártózni az iszapvulkánban

A Havanna klubban kubai ritmusokra és dallamokra táncolt a beindult sokaság, tényleg patinás és összetéveszthetetlenül egyedi a hely, nem könnyű bejutni, a fülledt forróságban gyorsan fogynak a rumok és a koktélok, ugyanaz a dekadens szellem lengi körül, mint az észak-karibi szigetország fővárosát.

Habana club.

Habana club.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Csak pár perc a Szentháromság tér, ahol szokásosan hatalmas a csődület, most nem a gyarmati múlt rabszolgáinak muzsikáját és táncát, hanem hibátlan Michael Jackson-imitátort bámul a jónép.

Mozdulni alig lehet, de azért valahogy elevickélünk a kézművescucc-árusok és a falfestmények utcájáig, majd a Centenáriumi parkig, az óratoronnyal szemközti, a park és a Kongresszusi Központ közötti tágas térig, pegazus- és mindenféle szobrokkal, onnan már látszik a torony mögötti főtér és a La Matuna végi esti csődület a Cervantes-téren: kajaárusok egymás hegyén-hátán, taxisok, bámészkodók, munkába tartó kurvák, amikor egyre inkább közeledik a hajnal, egyre nagyobb lesz a ricsaj.

Belehasítottunk az éjszakába.

Belehasítottunk az éjszakába.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A hármas zárás után onnan viszik taxik, kisbuszok külvárosi diszkókba, illegális partikra, afterokra a bulizást folytatni vágyó arcokat, míg mások szobrok mellett, padokon piálnak, cuccoznak (főként az előbbi), táncolnak, zenélnek, pasiznak, csajoznak. Az óvárosból hazafelé tartó kliens nélküli kósza kurvák tesznek még egy kört, hogy hátha, általában eredménytelen a járat, négyre, félötre elcsendesedik és bezár minden, akkor már csak a távoli diszkókban megy az élet, Jotával bandukolunk hazafelé, el szokott kísérni a Casa de las Americasig, hozzám hasonlóan, ő is Getsemaniban lakik.

Az átmulatott hétvége után, május első keddjén a pici Totumo iszapvulkánhoz kirándultam. Közel egy óra buszozás keletre, Barranquilla felé, mocsaras, mangrove-os vidék, nem látszik a tenger, csak egy közeli tavacska, sivatagi, szárazabb a meleg, mint a városban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Santa Catalina a közeli község neve, tizenöt méterrel tengerszint felett a vulkán, fürdőnadrágban mászunk fel a lépcsőkön,

helyi arcok gyűjtik be a telefonokat, hogy ötezer pesoért kattintgassák az állítólag gyógyító sárban dagonyázó utazókat. Egyszerre tízen-tizenöten lehetünk benne, van vagy kétezer méter mély.

Sárfürdő.

Sárfürdő.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Nagyon fura érzés, totálsáros vagy, a fejed és a hajad is az, te vagy az iszapember, a vulkán – Kolumbia legkisebb vulkánja – meg olyan, mint egy, földből kinövő pici kúp. Tíz perc, aztán mehetsz a gyalog öt percre lévő mangrove-os tóba, valaki papucsot húz rád – újabb ötezer peso –, hogy ne égjen szét a lábad a betonon.

Megmártózól, lemosod magadról az iszapot, nem érzed már bohócnak magad, megtisztultál, a maradék sárfoltok is eltűntek rólad. Szuper fun az egész.

A vízből kikecmeregve visszamentem a buszhoz, átöltöztem, kifizettem alkalmi fotóst és alkalmi papucskölcsönzőt, hamarosan indultunk a tengerpartra, töküres szálloda éttermébe és strandjára. Sajnos a növények és a virágok színpompája nem ellenpontozta a beach unalmát, a kék sem volt karibi kék, ez nem a Rosario szigetek, de egyszer elment. Ebédre csirkelevest és halat kaptunk, szokásos patakonnal, édeskés barna rizzsel és salátával. Háromra értünk vissza az óratoronyhoz.

A karantén alatt csak láttam a Popa monostort, most meg is néztem

Másnap a San Felipe erőd mögötti, a város fölé tornyosuló Popa – Nuestra Señora de la Candelaria de la Popa – monostorba mentem. Távolból minden nap, még a karantén alatt is gyakran láttam, de csak láttam, ideje volt bepótolni, ötvenezer peso az oda-vissza taxi.

Gyalog nagyon nem ajánlott, mert fel kell caplatni a hegyre, ami már önmagában fárasztó, de nagyobb baj, hogy az erdő állítólag tele van rablókkal. Ezt minden helyi elmondja, Kolumbiában pedig az ilyen tanácsokat idiotizmus félvállról venni.

Értelemszerűen senki nem kockáztatja be a sétát.

Távolban a Popa.

Távolban a Popa.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A komplexumot 1607-ben kezdték építeni, akkor húzták fel az eredeti kápolnát, Vicente Mallol Ágoston-rendi szerzetes prédikált először benne. Eredetileg Santa Cruznak hívták – van is egy monumentális kereszt –, a popa tatot jelent, az egészet gályaalakúra tervezték, tatja pedig az a pont, ahol a mostani templom áll. Hat-hét év leforgása alatt készültek el, és már a kezdetektől sokan, főként kalózok fenték rá a fogukat.

A San Felipével és a falakkal megerősített várossal szemben könnyebb prédának bizonyult, csak fel kellett menni valahogy. A monostor története viszontagságos, levéltára többször megsemmisült, kevés írásos emlék maradt fent róla. Egyszer sem rombolták földig, viszont minden támadást követően komoly összegekből kellett újjáépíteni. A függetlenségi háború alatt a spanyolok többször rohamozták, Cartagena akkor kapta a la heroica (hősies) jelzőt, mert hosszú heteken keresztül állta az ostromot. A monostorban maga Simon Bolivar is éjszakázott.

Trikoloros szamarak.

Trikoloros szamarak.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Nemzeti zászlóval borított, legelésző szamarak, szuvenír- és csecsebecse-, meg persze üdítőárusok fogadják a látogatót. A kilátás szenzációs, alattad, jobbra és balra, előre és hátra, mindenhol Cartagena. A Popán vizualizálódtak bennem a város dimenziói, mert általában csak átutaztam rajta, máskülönben mindig a várfalakkal körbevett részen, hébe-hóba Bocagrande-ban és Mangaban, maximum egy-egy buli erejéig, valamelyik távolabbi negyedben jártam. Ott fent tudatosult bennem 3D-ben, hogy mekkora Cartagena. Átláttam a települést.

A monostor belső udvara gyönyörű trópusi kert, rózsaszínbe, pirosba borult virágokkal, ódon falakkal, mindenféle régi és modernizált látványosságokkal. Egyszerűbb, mint gondoltam. A múzeum mégis érdekes, mert nem sablonos, a szenteket az őslakos hagyománytól a korai modernig, kortársig, szinte minden stílusban megörökítették, de láthatunk földgömböket, mérőeszközöket, díszes papi ruhákat, fekete rabszolgákat megjelenítő miniszobrokat, szűkös, de szerteágazó, összességében nagyon eklektikus a felhozatal. A kápolna oltára viszont hamisítatlan gyarmati barokk, a szűk teret pompa, arany és vörös dominálja. Lenyűgöz és mégis vidám, mert annyira áthatnak mindent a kinti fények.

A Popa belső udvara.

A Popa belső udvara.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Félóra után már a taxiban ültem, mentünk vissza Getsemaniba. Ez volt az utolsó kirándulásom. A másfél órára és mintegy hatvan kilométerre fekvő San Basilio de Palenque-be akartam még elmenni, de David nem tanácsolta, mert arrafelé már garázdálkodnak gerillák, és amióta a kolumbiai legfelsőbb bíróság az Öböl-klán kokainkartellt vezető, tavaly ősszel elfogott António Usuga, ismertebb nevén Otoniel Egyesült Állomoknak történő kiadatása mellett döntött, növekedett az aktivitásuk. Különben is közeledett az elnökválasztás, politikailag kezdett felpörögni az ország. Én meg természetesen hallgattam Davidra, és kihagytam a kirándulást.

Az utolsó kedden vagy szerdán akartam Palenque-be menni. Eredetileg odavalók a Cartagenában színes ruhákban zöldséget-gyümölcsöt árusító, ma már elsősorban turistalátványosság afrokolumbiai asszonyok, az ország legtöbbet fényképezett női. Palenque volt a szökött rabszolgák által alapított első település Új-Granada karibi régiójában. Az elbeszélések alapján nem látványos, sőt, szegényes hely, viszont autentikus, kevés a turista, nagyon nincs is mit nézni, de ha igazi és nem műafrikai hangulatokra – és persze gasztronómiára – vágyunk, állítólag ott kapjuk meg leginkább.

Palenque és az afrokolumbiai kultúra magyar vonatkozása, hogy közel negyven évig Cartagenában élt az idén elhunyt Dely István, Középkelet-Európa első kongása. Spanyol és angol nyelvű világirodalmat fordított magyarra, egyetemistaként Kubába került ösztöndíjjal, ott ismerkedett meg az afrikai kultúrával, kongói beavatásokkal, ütősökkel. Magyarországra visszatérve az 1970-es években akkori rock, például az LGT, Zorán és dzsessz, valamint dzsessz-rock formációkkal zenélt, majd sikerei csúcsán, 1977-ben elhagyta az országot, és a karibi térség felé vette az irányt.

Feleségül vette Leonort, a „Kolumbia hangjaként” ismert énekes-dalszerzőt, és Cartagenában telepedett le.

Zenélt, afro-karibi kísérleti-fúziós együttest és dobiskolát alapított, a világ különböző pontjain lépett fel. Afrikai származású magyarnak vallotta magát. Az első ember is afrikai és nő volt, ezért is imádta a kontinenst és a nőket, Afrika Anyát. „Afrika a zene, a nő a zene. Már a méhben hallod az anyai szív vigasztaló, pátyolgató és erősítő dobverését. Ezért természetes, hogy szeretem a dobokat” – nyilatkozta.

Cartagena-Budapest

Ez már az utolsó hét volt. Morfondíroztam még egy közeli halászfalun, csónakos ökokiránduláson mangrove-erdőben, de azt a tervet is ejtettem. Közben féltem a hazaúttól, Leo hiányától, hogy megőrülök majd az egyedülléttől, és a túrák helyett inkább belevetettem magam tíz napra a cartagenai éjszakába, kiugrottam a térből és az időből, Jotával róttuk, egyre csak róttuk a köröket, az utolsóelőtti pénteken pedig megismerkedtem Julianával, egy vörös amazonnal Bucaramangából, és közben Jesuainnys is előkerült. Ő venezuelai, két éve, a karantén előtti utolsó napokban barátkoztunk össze.

Juliana.

Juliana.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Buliról bulira, klubból ki, klubba be mentünk változatos felállásokban, reggaeton és hiphop volt általában a program, az összes hely tele csajokra vadászó afroamerikai turistákkal, a végére már majdnem mindenkit ismertem a főtérre és a környező utcákra redukálódott cartagenai éjszakából.

Zárás után távoli diszkókba is elkeveredtünk, tombolt az erotika, kólamámorban vonaglottak az egymásba fonódott testek, majd felkelt a nap.

Cartagena klímája szenzációs, éjjel soha nem megy huszonnégy-huszonöt fok alá, állandó szellő hűsít, közel a tenger, tökéletes a levegő. Utolsó szerda este Jotával hamisítatlan fine-dining étteremben, a San Diego térhez közeli Lobo del Marban vacsoráztunk. Én korianderes-aiolis languszta tacót és paprikaszószos galíciai sült polipot, ő vöröstonhal-tatárt és tengeri cuccos rizottót evett, majd mondta, hogy menjünk fel hozzá, ajándéka van számomra. Felmentünk, kellemes tetőteraszról néztük Getsemani és az öblön túli Bocagrande fényeit. Saját festményt kaptam tőle, világra csodálkozó cicát ábrázolt, mintha Leót láttam volna, Jota is őt láthatta bele, a nagyszobám falán lóg már.

Fine dining.

Fine dining.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Utána Julianával és Miával, egy másik bucaramangai csajjal piáltunk reggelig. A végére totál összemosódtak a napok, de nem volt jelentősége. Semminek nem volt. Hétfő délután pakoltam, minden elfért, a Getsemani’s Gardenben langusztás paellát vacsiztam, utolsó reggelire polipos perui cevichét tömtem magamba. David és Mati visszavárnak – az utcából mindenki –, tényleg családtagnak érzem magam náluk, legközelebb cicával is jöhetek, mondták, mert eldöntöttem: hamarosan beszerzek egy kis feketét. Nem Leót, nem a Bácsit feledtetni, őket úgysem lehet, hanem mert macska nélkül sokkal üresebb az élet, és igen, vinni fogom januárban Cartagenába. A tervek szerint akkor megyek vissza, ki tudja, mennyi időre. Nyilván sokra.

Jota meghívott Venezuelába, úgyhogy végre-valahára oda is lesz egy menet. Jesuainnys persze egyből sápíozott, amikor meghallotta, hogy túl veszélyes lesz az nekem, nagyon gondoljam át, meg hasonlók.

Nem vagyok öngyilkos-jelölt, egyedül nyilván nem is mennék, de ezen még ráérek morfondírozni, helyivel viszont mindenhol más, mint tökidegenként, szólóban.

Május 17-én, kedd délelőtt 11:15-kor indult a gépem Cartagenából Bogotába, fél egy körül érkeztünk az unalomig ismert El Doradora, ahonnan negyed ötkor repültem Turkish Airlines-szal Isztambulba. Előbb kivettem a csomagom, majd becsekkoltam a Turkishnél. Bőven maradt időm, ettem egy paradicsomos-rákos cevichét, sajtos és csirkés empanadát, vaníliakrémes édességet. Az út baromi hosszú volt, a kaja viszont még mindig ennél a légitársaságnál a legjobb, füstölt lazac és kecskesajt is volt a menüben.

Másnap este hatra, másfél órás késéssel értünk Isztambulba, ahol rohantam, hogy elérjem az elvileg fél, gyakorlatilag egy óra múlva felszálló budapesti járatot.

Az úton a légkonditól eleve megfáztam, aztán a reptéren úgy kimelegedtem, hogy az érkezés után két nappal már az ágyat nyomtam, és rohadt lassan keveredek ki belőle. Welcome to Hungary, Leo nincs, de mindig látom, hallom a hangját, állandóan várom, hogy felbukkanjon… Június második felében kapok egy fekete kiskandúrt. Cartagena és Kolumbia nagyon hiányzik, régen éreztem olyan jól magam, mint ott, most az van bennem, hogy a Kis Svábhegy és Getsemani az otthonom. Mindkettő. Nyomaszt a trópusi színek hiánya, két éve is nyomasztott, és most is ugyanaz a bajom: Budapesten minden sokkal szürkébb, és az is zavar, hogy az utca nem multikulti karibi, hanem homogén eurofehér, ráadásul latinák sincsenek.

Itt más kalandok várnak, más küldetéseket kell teljesítenem, sok mindent át kell gondolnom januárig. Ha Leo élne, semmi sem zavarna.

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek