Ushuaia után már csak Dél-Georgia és az Antarktisz marad – négy nap a világ legdélebbi városában és környékén

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.03.20. 16:41

Három évszak egy nap alatt a világ legdélebbi városában, elmélkedés Darwinról és egy csomó pingvin, akik közé nem engedik be az utazót. Tűzföld varázslatos.

Ushuaia után már csak Dél-Georgia és az Antarktisz marad – négy nap a világ legdélebbi városában és környékén

Csütörtök délután El Calafateból a kevesebb mint hatszáz kilométerre délkeletre lévő, közel hatvanezres Ushuaiaba, a világ legdélebbi városába repültem – bár ezt a címet a chileiek vitatják, mert szerintük a szintén tűzföldi és szintén a Beagle-csatorna partján fekvő, alig háromezer fő lakosú, valóban délibb Puerto Williams az.

Ushuaia viszont tényleg város, a turizmus beindulása óta a vezetése nagyszerűen ki is használja a „világ végében” rejlő marketingpotenciált.

Élénk és lüktet: nyáron, kora ősszel élettel teli. Jobbnál jobb éttermekben, gigantikus duty-free shopokban, luxusszállodákban sincs hiány (Airbnb-n találtam viszonylag olcsóbb szállást, egy egész stúdiólakást a centrumban négy éjszakára). Kulturális és gazdasági központ, érződik rajta, hogy turisztikailag felkapott országrész fővárosa, meg az is, hogy gazdag turisták látogatják.

December és március között innen indulnak a méregdrága, tízezer dollárnál kezdődő antarktiszi hajóutak, a fehér kontinens felé irányuló utazások kilencven százalékának Ushuaia a kiindulási pontja. Hivatalosan öt városból mennek hajók, repülők az Antarktiszra, magánszemélyek viszont csak Ushuaiaból, valamint szintén hajóval, de nagyságrendekkel kevesebben és drágábban Fokvárosból, illetve repülővel a tasmaniai Hobartból, és emlékeim szerint még Sydney-ből vághatnak neki. A másik két város: a chilei Punta Arenas és az új-zélandi Christchurch tudományos expedíciókra összpontosít.

A covid miatt vége a világvégi potyázásnak

Ushuaia fekszik legközelebb, csupán ezeregyszáz kilométerre a déli sarkkörön túlnyúló Antarktisz-félszigethez, a kontinens legészakibb pontjához.

Összevetésként: Buenos Aires háromezer kilométer, repülővel három és fél óra. Kalandvágyó és ráérő utazók megteszik, hogy Ushuaiaban dekkolnak pár napot, hetet, hátha feláron, ötezer dollárért bejön egy last minute antarktiszi út.

Általában beválnak a számításaik, a koronavírus-járvány viszont véget vetett a „régi szép világnak” – kevés a jelentkező, mennek fel az árak. Leegyszerűsítve, a kontinens kétfajta utazással közelíthető meg: a tíz-tizenegy napos a világ legdurvább szeleiről ismert Drake-szoroson keresztül egyenesen az Antarktiszra visz, majd vissza a Drake-en Ushuaiaba, míg a huszonkét naposon előbb a Falkland-szigeteket, aztán a talán a kontinensnél is izgalmasabb Dél-Georgiát látják a szerencsések, és csak ezek után következik az Antarktisz, ami mindkét esetben a Déli-óceánba nyúló Antarktisz-félszigetet jelenti.

Ushuaia, a világ vége.

Ushuaia, a világ vége.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A már hivatalosan is elismert Déli-óceán önállóságát a plecsni ellenére sokan vitatják, pedig a vize teljesen más jellegű, minőségű, pár fokkal hidegebb, mint a körülötte lévő másik háromé, nem azokhoz a víztömegekhez tartozik. Ushuaia környéke és a Falkland-szigetek még az Atlanti-óceán, Dél-Georgia és a még délebbi szubantarktikus területek viszont már a Dél-óceán részei. Ezekre kellene valahogy eljutni egyszer, expedícióval, szponzorokkal, tökmindegy hogyan. Utánuk aligha marad más földi desztináció, csak a világűr.

Patagóniában és a hozzá tartozó, az agyamban mégis különálló Tűzföldön lenyűgöző ízelítőt kaptam az Antarktikából

– ez a nyolc nap (négy El Calafate, négy Ushuaia) volt az utazás fénypontja. Szeptember eleje óta sok szép, izgalmas és különleges helyen jártam, de Patagónia/Tűzföld dimenziókban, látványban, hangulatban mindent ver. Ushuaiaban, az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Beagle-csatornán, a Tűzföld Nemzeti Parkban és az egész szigeten tényleg úgy érezzük magunkat, mintha a világ végén járnánk.

A vetélytárs chilei Puerto Williamst csak hajóról, a Beagle-n Isla Martillo, a „pingvinsziget” felé tartva tisztes távolból láttam, és tényleg kicsinek tűnt, azt meg döntse el mindenki maga, hogy egy háromezer fős települést városnak tart, vagy sem. Magyarországon nem lenne az, mert ötezer lakos a minimum.

A presztizsvitát persze értem, de hülyeségnek tartom, mert sem Argentína, sem Chile nem lesz több, megbecsültebb azzal, hogy a területén található a földkerekség legdélibb városa.

Szerintem Ushuaia az, de Argentína nem ezért jobb hely Chilénél, hanem mert kulturálisan nagyon ráver a szomszédra, Santiago a kanyarban sincs Buenos Aireshez képest, mondjuk, Valparaiso igen, de nincs annyira jó hely, plusz az argentinok barátkozóbbak a chileieknél, a sok zs-t pedig a végére megszokja, sőt, használja is az utazó.

Három évszak egy nap alatt

El Calafatéból szikrázó napsütésben, tizenhat-tizenhét fokban indultam, egy óra húsz percig tartott az út, és a plusz tíz mellett, szerencsére Ushuaiaban is kellemes napsütés fogadott. Most ér véget a nyár, pont jókor jöttem még, mert a következő hétvégére havazást is prognosztizálnak. Vasárnapig mindenesetre sem a félelmetes patagóniai szelekből, sem a későnyári szeszélyes klímából, az egy napon belüli négy évszakból nem kaptam semmit. Ennek ellenére a hajók fedélzetén, a szabadban kormoránokat, fókákat, pingvineket és orkákat/bálnákat lesve, teljesen beöltözve is sokat fagyoskodtam, a végére belefájdult a fejem.

Vasárnap aztán jött az áldás: fütyülő szél, szakadó eső, szállingózó hó, négy évszakból három, mert a nyár nagyon nem akarta megmutatni magát.

Csütörtök délután feltérképeztem a várost: lementem a kikötőbe, az ottani sétányon, és az egy sarokra lévő hosszú avenidán mászkáltam. A főutca klasszikus bevásárlóutca, hidegégövi kivitelben, Hard Rock Caféval, rengeteg duty-free shoppal – mindennel, csak olcsó boltokkal nem –, a shopok inkább paloták, építészetileg semmi különös, a sok fa- és fémkonstrukció, a néha merészebb vagy csak szokatlan színek, például sárgák és vörösek mégis különlegessé teszik. A helyiek nem tűnnek morcosnak, komornak, és annak ellenére sem savanyította be őket a hideg, hogy nagy részük az ország melegebb részeiről, Buenos Airesből, Cordobaból stb. jött szerencsét próbálni a déli végre.

Ushuaia főutcája nyárvégi naplemente után.

Ushuaia főutcája nyárvégi naplemente után.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Állítólag Reykjavik klímája olyan, mint a dinamikusan (országon belül a legdinamikusabban) fejlődő Ushuaiaé, ahol télen rengeteg hó esik, az átlag középhőmérséklet viszont nulla fok körüli, nyáron pedig kevés nap mérnek tíznél többet, azaz nincs nagy ingadozás, látványos kilengés. December huszonegyedikén este tizenegy és hajnali négy között van csak sötét, az itt júniusi téli napfordulón meg pont az ellenkezője történik. Hihetetlen, de a Tűzföld fővárosa (hivatalosan még az Argentín Antarktikáé és a Dél-atlanti szigeteké is) csak az ötvennegyedik déli szélességen fekszik, mint kb. Belfast az északi féltekén, tehát messzi a sarkkör, és ezért alig látszik valami az Aurora australisból.

Belfasttal ellentétben itt viszont szubpoláris óceáni a klíma.

A jobb éttermek előtt ebéd- és vacsoraidőben sorok állnak az utcán, estére öt-hat fokra hűl le az idő, de ez még elviselhető, különben is mindenkin annyi a ruha, mintha a Déli-sarkra tartana. Komoly a tengerigyümölcs-felhozatal, első este polipot ettem, puhára, ízletesre, tehát hibátlanra sikerült. A legtöbb dél-amerikai országban szokás, hogy a kaja előtt falatkákat, általában valamilyen krémet, saláta-, öntetfélét, plusz kenyérszeleteket, bucikat, tesznek az asztalra kóstolónak. Néha annyit, hogy már azoktól jól lehet lakni. Utána jött a polip, szénsavas ásványvízzel, desszertig sem az első, sem a többi étkezésnél nem jutottam el, és ez így általában öt-hatezer forintba kerül. Kolumbiában a fele lenne, de ez a Tűzföld, az Antarktika kapuja.

A Falkland-szigeteki háború ma is hat.

A Falkland-szigeteki háború ma is hat.

Fotó: Kömlődi Ferenc

„Las Islas Malvinas son y serán Argentinas”, „Ushuaia, capital de Malvinas” (A Malvin szigetek argentín és argentin lesz/Ushuaia, a Malvin szigetek fővárosa) – hirdeti több tábla, meg, hogy „nem felejtünk”, sőt, a reptér neve is Las Malvinas (Falkland-szigetek argentinul)

Az argentin népléleken mély és gyógyíthatatlan sebet ejtett az 1982-es eszement háború végkimenetele,

amikor a katonai diktatúra vezetői a csőd miatt előre menekülve, rövid időre elfoglalták a Falkland-szigeteket és a szintén az Egyesült Királysághoz tartozó Dél-Georgiát is, de a királyi brit haditengerészet úgy vert hatalmasat a valagukra, hogy bele is buktak. Ha mostani beszélgetés közben szóba kerül a téma, célszerű azt mondani, hogy nem ismerjük a hátteret, a háborúról ugyan hallottunk, és tudjuk, hol fekszenek a szigetek, fényképeket is láttunk róluk. Ennyi, figyeljünk végig érdeklődéssel, és bólogassunk közben.

A világvégi vonat nem olyan nagy szám

Péntek délelőtt és délután is túrára mentem: előbb a Tűzföld Nemzeti Parkba, majd hajókázni a Beagle-csatornára. A Tűzföld elnevezés Magellántól származik, az ok a létező legprózaibb: a Föld megkerülésekor a két óceánt, Atlantit és Csendest összekötő a a anevét viselő – szoros déli oldalán, az amerikai kontinens déli csücskéhez, a mitikus Horn-fokhoz közeli területen ismeretlen eredetű, hatalmas tüzeket láttak.

A Nemzeti Park elsőszámú attrakciója az egykor fegyencek által épített, ma turisztikai célokra használt vasút.

A táj a távoli hiedelemmel ellentétben egyáltalán nem kopár; egy-két héten belül őszi színekben pompázó erdőkön, hegyeken keresztül, patakok, folyócskák mentén zakatolt békebeli tempóban a vonat.

Az 1884-ben alapított Ushuaiát a Martial gleccser és hegyvonulat fogja közre, a város egy öbölben, tengerszint felett hat méteren fekszik. Az alapítás előtt terjedt el, hogy arany van a környéken – azóta sem találtak –, amire sok kalandor rögvest megjelent, mások expedíciókat szerveztek, de jöttek hittérítők és tengerészek is. Felépítették a települést, miközben az őslakos yamanák száma fertőző betegségek, fejvadászok és más kétes elemek népirtó tevékenysége miatt egyre csak fogyott – olyannyira, hogy az 1910-es évekre kihaltak.

A kiirtott őslakosokra emlékeztet ez a giccs-szobor az egyik szigeten.

A kiirtott őslakosokra emlékeztet ez a giccs-szobor az egyik szigeten.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A tizenkilencedik század utolsó évtizedében, Buenos Airesben valaki kitalálta, hogy visszaeső és súlyos bűnözőket a fogcsikorgató déli hidegben kellene sittre vágni. Gyorsan felhúztak számukra egy börtönt, 1895-ben érkeztek meg az első rabok. Az intézmény fennállása alatt végig panaszkodtak az embertelen körülményekre, mostoha klímára, de csak 1947-ben, Perón első elnöki ciklusában zárták be végleg. A fegyencek emléke máig él: a vasút az ő keserves munkájuk gyümölcse, a Tűzföld történetét feldolgozó pompás múzeumban pedig az őslakos népek, felfedezők, sarkkutatók, tengerészek mellett több kvázi-élethű, csíkos rabruhás figurában is gyönyörködhetünk.

A Madame Tussaud intézményére emlékeztető tematikus múzeum telitalálat, pedig a helytörténetiek általában dögunalmasak, senkit nem érdeklő kövekkel, kavicsokkal, kézírásos ősrégi papírokkal, pecsétekkel, inkább a fantázia, mint a valóság ihlette makettekkel. Ushuaiaban semmit nem láttam ezekből, egyetlen olcsó klisé sem köszönt vissza.

A világvégi vasút annyira híres és annyira agyonreklámozzák, hogy képtelen megfelelni az elvárásoknak.

Persze elmondhatjuk, hogy ültünk rajta, és tényleg kötelező program, de összességében a táj ellenére sem nagy szám, viszont jó hideg, így külön öröm volt, amikor negyedóra-húsz percet követően az első és egyetlen megállónál kiszállhatunk természetet nézni.

Vasút a világ végén.

Vasút a világ végén.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A végállomás után tovább buszoztunk a park tavas, lagúnás részéhez, félelmetes tompavörös, havas csúcsokkal, csúcsok egész sorozatával a háttérben. Az idegenvezető különleges meglepetéssel kedveskedett: magyar nyelvű brosúrát nyomott a kezembe a vasútról, majd gyalogtúra következett, a végén kávézó-kajálda hodályhoz értünk. Nem ettem semmit, majd Ushuaiaban, úgyis lesz bő másfél órám a hajókázás előtt – gondoltam. Így történt, ízletes, de nem különleges rántott garnéla volt az ebédem.

Első túrám a Beagle-csatornán – újfent szikrázó napsütésben – annál jobban bejött, csak a fedélzeten ne lett volna annyira hideg, bentről a koszos üvegek miatt viszont értelmetlen fényképezni, a kültérben pedig további, külön gyönyör, hogy a sokadik kép után az ujjaid majd’ a telefonhoz fagynak, mert annyira kihűlnek. Négyórás kis kört tettünk, a kikötőben antarktiszi túrahajó és szintén odatartó spanyol kutatóhajó is állomásozott, valamivel távolabb pedig az argentin haditengerészet flottájából díszelgett egy méretes példány.

Ushuaia nemcsak turisztikai, hanem haditengerészeti központ is, 1982-ben innen indultak végzetes útjukra a Falkland-szigeteket lerohanó egységek.

Távolodva a kikötőtől egyre elképesztőbb a látvány, igazából a Beagle-csatorna felől nézve látszik leginkább a város nem evilágian szép fekvése. Minden oldalról hegyek, csipkézett csúcsok fogják közre, a túlparton Chile, és a vonulatok mintha sohasem, maximum az Atlanti-óceánnál érnének véget. A hajó a hegyek között, fokozatosan szélesedő csatornán robogott az első úticél, kormoránokkal teli sziget felé. Vicces, hogy mennyire összetéveszthetők a pingvinekkel, pedig jól tudjuk, hogy nem azok. Tömegesen lepik el és lakjék be ezeket a közegeket. A másodikon nagyszámban láttunk fókákat is, legtöbbjük békésen aludt, remekül megvannak a kormoránokkal.

A Tűzföld Nemzeti Park tájai.

A Tűzföld Nemzeti Park tájai.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A kormoránok és a fókák után lakatlan és gyér tundranövényzetű, kopár szigeten állt meg a hajó, kiszálltunk, kilátóhoz mentünk, saccra többezernyi fénykép készült a tájról. A mostoha és rideg környezetről Kuroszava filmje, majd nem tudom, miért, de a kopárnak ugyan kopár, máskülönben élettel és titokzatos ősi szobrokkal teli Húsvét sziget ugrott be.

A kopár szépség után az utolsó állomás, egy világítótorony következett. Nem a Verne Gyula által megénekelt világvégi, az odébb áll, hanem egy másik, igaz, ez is a világ végén. Ushuaia nagyszerűségéhez tényleg jelentősen hozzájárul a kalandra bizsergető, serkentő világvége-érzés. A torony környékét szintén kormoránok népesítették be. Több irányból, hátra- és előremenetben, jobbre-, balra oldalazva tekintettük meg, majd visszahajóztunk Ushuaiaba.

Világítótorony a Beagle-csatornán.

Világítótorony a Beagle-csatornán.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Annyira fáradtnak éreztem magam, hogy éttermezés helyett az egyik boltban vettem füstöltlazacos szendvicset és almáspitét, siettem a szállásra, ahol gyorsan bevágtam a kaját, tíz körül pedig beestem az ágyba. Örültem, hogy végre kialhatom magam, mert másnap csak fél háromig kellett a következő hajón lennem.

Méretes szögek a teremtőhit koporsójába

Szombat délelőtt kilenc körül két croissant-t és maracuyás joghurtot reggeliztem, és hosszas szöszmötölés után lementem a kikötőbe sétálni, hajókat, Beagle-t, hegyeket nézni, sokadszorra rácsodálkozni a helyre, átélni a Dél hangulatát, elvágyódni Dél-Georgiába, az Antarktikára. Borús, de barátságos, szabadtéri morfondírozásra, kontemplációra pont alkalmas volt az idő.

Úgy tűnt, hogy Ushuaiaban a színek sem ugyanazok, mint máshol – a sárgák tompábbak, a vöröses hegyormok rózsaszínbe hajlanak, és a Beagle kékje is különleges, bár egyedi kékekből máshol sincs hiány.

Pihenő fóka.

Pihenő fóka.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az elnevezés emlékezés egy expedíciós hajóra, amelyen a brit korona tudósaként a fiatal Charles Darwin végezte munkáját, jegyzetelte megfigyeléseit, és alapozta meg modern világképünket, mert az ember, a Homo sapiens sapiens semmiféle Istennek a teremtménye, hanem az evolúció eredménye. Másként vagyunk egyediek, mint hirdetik a tételes vallások, a zsidó-keresztény-muszlim kultúrkör isteni kinyilatkoztatáson alapuló eszmerendszerei.

Paradox módon a mélyen vallásos Darwin méretes szögeket vert a természetfeletti teremtőhit koporsójába. Ha az evolúció végtelen folyamat, akkor törvényszerűen nem zárul le velünk, a jelen és a közeljövő technológiáival viszont aktívan tehetünk azért, hogy megszabjuk a mi fejlődési irányunkat, kezünkbe vegyük saját evolúciónkat, azaz transzhumanizmus sem lenne Darwin nélkül, sőt, Ushuaia antarktiszi turistaszezon utáni álmatag kikötőjét is másként néztem volna.

A hajós túra előtt tengeri gyümölcsös paellát ebédeltem, és a chef dicsérete, hogy ugyanúgy ízlett, mintha Valenciában készítették volna. Argentína abban is európai, hogy nem túlozzák el az adagokat, nem rogyadozol, amikor kajálás után felállsz az asztal mellől, bár desszertig itt sem jutottam el.

Visszamentem a kikötőbe, az utazási irodánál jegyre váltottam a túra vouchert, és mentem a Francesco 2 nevű méretes katamaránra. Két-háromszázan lehettünk rajta, két fiatal argentin párral ültem egy asztalnál. Az ország második legnagyobb városában, Córdobában élnek, az egyik srác orvos, a másik szakács, az egyik lány kommunikációval foglalkozik, a másik ápoló.

Panaszkodtak a gazdasági helyzetre, a kontinensen csak Venezuela áll pocsékabbul, a mostani vezetés olyan, mint Maduro és elvtársai, bár az ottani saccra négyszáz százalékos éves infláció tényleg felülmúlhatatlan – mondták.

Külföldre a gazdasági helyzet miatt nehéz utazniuk, a kormány viszont ötven százalékkal támogatja a belföldi utazásokat. Említették még, hogy legközelebb nézzem meg Córdobát és Észak-Argentínát, ne csak az Iguazút. Aztán szóba kerültek a Falkland szigetek, pontosabban itt Las Malvinas, ők hozták elő, kérdezték, mit gondolok. Nem ismerem eléggé a témát – válaszoltam, mire kifejtették, hogy ez náluk nem gazdasági, geopolitikai vagy más intellektuális meggondolás, hanem érzelmi alapú. Közben csináltunk pár közös szelfit, majd elindult a hajó, és az út zömét kint töltöttem.

Most messzebbre, a Puerto Williams utáni pingvinszigetre tartottunk, egy darabig a pénteki útvonalon. A távolodó Ushuaia fekvése még varázslatosabbnak tűnt, a világítótorony kormoránjai ugyanolyan fotogének maradtak, mint egy nappal korábban, a kormorán-fóka kombót most egy másik szigeten néztük meg, nekem legalábbis úgy tűnt.

Kormoránok és fókák.

Kormoránok és fókák.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Nem tudok sok újat mondani róluk, elsőre, másodszorra és biztos sokadszorra is letaglózó a látvány, ahogy ott állnak-ülnek-szárnyalnak, illetve unottan heverésznek tömegestől. Egyik-másik „vezérfóka” aztán felemelkedik, megindul valamerre, hangot ad ki magából, és jó lenne nemcsak a hajóról nézni őket, hanem kiszállni, a közvetlen közelükben lenni. Miután őket is sikerült mindenféle és annál is több szögből megörökíteni, a hajó nyíltabb vizekre kalandozott, a csatorna kiszélesedett, a chilei partok homályosabbnak tűntek, az argentín oldal hegyvonulatai amúgyis látványosabbak, elementárisabb, földbedöngölőbb a hatásuk.

Hidegebb volt, mint pénteken, de nem kívánkoztam be, amíg lehetett, élvezni akartam az egyedi élményt, pláne, hogy közben bálnák – vagy orkák, soha nem tudom a különbséget, talán a bálnák nagyobbak – tünedeztek fel, és látványosan felugráltak a víz alól. Dobálták a szaltókat, mindenki ide-odarohangált, és várt, hogy sikerüljön egy-egy fotó, videó, nekem felemásra jöttek össze, de addigra már Puerto Williams-nél jártunk. A bálnapáros visszafelé is nagyjából ugyanott tűnt fel, bár nem valószínű, hogy ugyanazok.

Puerto Williams után beszűkült a Beagle, itt volt a legszűkebb, majd megint szélesebbé, terebélyesebbé vált.

Érdekes, hogy Európával ellentétben Dél-Amerikában beszélnek még határokról, például a chilei-argentinról, és azok valódiak, nemcsak jelképesek

(bár a koronavírus-járvány első évében szégyenszemre és sajnos az Európai Unióban is azok voltak, nesze neked határok nélküli EU). Pedig Brazília kivételével itt mindenki ugyanazt a nyelvet használja. Tényleg fura.

Újabb, sokadik sziget tűnt fel a távolból, amelyet nem egy-egy magányos vagy kisebb csoportokba verődött madarak és más állatok, hanem komplett pingvin-kolónia lakott be. Imádom a pingvineket, képeim visszatérő eleme egy Fokváros közelében, Simon’s Townban megörökített állat. Természetes élőkörnyezetükben csak ott, Új-Zéland déli szigetén, a Milford Soundon, a Limától délre fekvő Paracas közelében és talán valahol Ausztráliában (bár ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy rosszul emlékszem) láttam őket, de ez a csapat és a feeling minden eddigit felülmúlt. Tényleg közel az Antarktika – áradt belőlük a kopár, kies közegben. Csak a hó hiányzott a még kontrasztosabb, fekete-fehéren színes látványhoz.

A pingvinek szórakoztatnak, mulattatnak, de mélyebb kérdések megfogalmazására, különös érzések, hangulatok vizuális kifejezésére is inspirálnak. Komplex, különleges lények, és ha meglátjuk őket, egyértelműen a déli jégvilágra, vágyaink Antarktikájára asszociálunk. Járásukon jókat kacagunk, pedig az evolúció csodája, ahogy két lábon mozognak, meg amikor felgyorsulnak. Egyedenként, csoportosan, mindenképpen tüneményes teremtmények, senkit nem hagynak hidegen, és most is ez történt, mert az egész hajó megbolondult a látványtól. Ismét jó lenne partra szállni, „vegyülni közöttük” – morfondíroztam, de sajnos nem lehetett elhagyni a hajót.

Megint elfogytak a szavaim, de a pingvinlesre engedélyezett idő is, mentünk vissza Ushuaiaba. Bálnák, hegyek, albatroszok – kóválygott a fejem a sok élménytől. Másfél óra múlva kötöttünk ki.

Szombat estére tizenöt-húsz százalékkal felverték az éttermi árakat, a vendéglők előtt a korábbi napoknál is nagyobb sorok álltak, félóra után keveredtem csak be az egyikbe, cazuela de mariscos volt a vacsi, mert Argentína sem maradhat ki, ha már mindenhol kipróbáltam. Ízlett, de a montevideói maradt az aranyérmes – állapítottam meg, aztán a szálláson kitöltöttem az argentínai ki-, és a kolumbiai belépő papírokat; szerencsére egyiket sem bonyolítják agyon, bár még így is sok, békeidőben semmi nem kellett.

Tűzföldi tájak II.

Tűzföldi tájak II.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Vasárnap éjjel útnak indulok, előbb Ushuaia-Buenos Aires, aztán Buenos Aires-Bogotá, végül Bogotá-San Andres, a kontinens legdélebbi pontjáról, mínusz-közelből a legészakibb fölé, a Kolumbiához tartozó, de Nicaragua melletti népszerű paradicsomi szigetre és harminc fok körüli hőségbe, szubpoláris óceániból trópusi klímába, a déli féltekéről az északira repülök.

Mert minden nap érezném az Antarktika hívószavát

Vasárnapra csak „levezető” buszos túra maradt, a Nemzeti Parkkal ellentétes irányban, az Escondido és a Fagnano tavakhoz. Feltámadt a hideg patagóniai szél, délelőtt csak szemerkélt, este szakadt az eső. Időnként, de tényleg csak időnként és másodpercekig, szállingózott a hó, aztán alábbhagyott, közben ki-kisütött a Nap, a hideg viszont végig konstans maradt.

Először egy Ushuaiatól néhány kilométerre fekvő hegy lábánál álltunk meg pár fotó erejéig. A szabálytalan sötétrózsaszín csúcsokat a völgyben csörgedező patak, a sivár kővilágot színes későnyári, koraőszi erdő ellenpontozta. Pár percet bírtam csak ki, annyira szétfagytam, de szerencsére mentünk is tovább, hamarosan síállomásra – Ushuaia környéke felkapott síparadicsom –, és régi motorokat és kerékpárokat, korabeli játékautomatát, képeslapokat, zászlókat, rendszámtáblákat permanensen kiállító múzeumkocsmához értünk.

Megőszült rocker/hardcore motoros beszélt az Ushuaia-Alaszka távról, egy, azt 1960-ban, huszonkét évesen abszolváló fokföldi bajnokról. Szórakoztatott a retro-hangulat, az egyik rendszámról Che Guevara nézett szigorúan a nagyvilágba, de konföderációs zászló is akadt a felhozatalban. A végén mindenki kapott egy kupicányi bivalyerős helyi párlatot, lehetett belőle vásárolni, köszi, kihagytam, amúgy sem piálok, kvázi-éhgyomorra épp elég volt a feles.

Az Escondido tó is festői látvány, fjordként nyúlik be a hegyek közé, borult időben és pár órával később, napsütésben egyaránt megcsodáltam, mindkétszer fotogénnek bizonyult.

Az út kiváló, valahol itt ér véget az Alaszkát a Tűzfölddel – a Panama és a Kolumbia közötti dzsungeles, mocsaras, gerillás, vadállatos Darién régió miatti közel száz kilométeres kimaradás miatt csak majdnem – összekötő Pánamerikai Autóút. A következő állomáson, a Fagnano tó partján süvítő szélben néztük a tajtékos hullámokat, néhány jellegzetes faházat, használaton kívüli csónakokat és két békésen ücsörgő, tündéri rókát; legszívesebben megsimogattam volna mindkettőt. Vörös színükről azonnal Leóka ugrott be…

A közelben lápos-mocsaras-vizes talajban halott fák, egy kisebb halott erdő dermedt a semmibe, a háttérben távoli hegyormok, fütyülésről üvöltésre kapcsolt a szél, tökéletes hangaláfestést szolgáltatva a posztapokaliptikus tájhoz.

Zen, üresség, csend, atomháború utáni valóság – ezek és hasonló fogalmak ugrottak be, de sok időm nem maradt a töprengésre, mert mentünk helyi specialitást, a patagóniaitól különböző, állítólag zamatosabb tűzföldi báránysültet enni egy tipikus helyi, falusi étterembe. Se vegetáriánus, se vegán nem vagyok, viszont ha lehet, nem eszem vörös húsokat, most azonban kivételt tettem, és nem bántam meg. A szokásos étvágygerjesztő falatkák után egyszerű salátával tálalták a tényleg ízletes sültet.

Posztapokaliptikus erdő.

Posztapokaliptikus erdő.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Idegenvezetővel, sofőrrel együtt nyolcan voltunk, jutott mindenkinek bőven. Annyira jóllaktam, hogy a desszert megint elmaradt, pedig pár argentin édességet szívesen megkóstoltam volna, mert gasztronómiában ugyan Peru a latinamerikai első, cukrászatban viszont – legalábbis ránézésre – Argentína tűnik befutónak. Egyelőre nem fogom megtudni.

Tízkor indultunk, negyed ötre értünk vissza Ushuaiaba, bőven maradt időm a fél tizenegykor induló gépig. Ki is használtam, megnéztem a szállástól két percre lévő Tűzföld-történeti múzeumot, száznál több életnagyságú, élethű figurával, majd összepakoltam, és szakadó esőben nyolc után pár perccel kiballagtam a szintén két három-perc taxi-megállóhoz. Két hölgy várakozott csak előttem, forgalom viszont alig volt, kb. negyedórába telt, mire beültem egy kocsiba. A sofőr Buenos Airesből költözött Ushuaiaba, élete egyik legjobb döntése volt, imádja a helyet, sőt, a klímát is szereti már – mondta.

Nyolc nap Patagónia négy nap Tűzfölddel ugyan nem sok, arra viszont elég, hogy megértsem, tudjam pontosan, miről beszél.

Rühellem a hideget, és mégis tudnék Ushuaiaban élni, mert minden nap érezném az Antarktika hívószavát.

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek