A Dűne zseniális, csak egyelőre nem tudjuk, hogy tényleg jó adaptáció-e

Hacsak egy közhelyt hallott valaki az életben Frank Herbert Dűnéje kapcsán, az az, hogy megfilmesíthetetlen. Aki pedig olvasta, érti is, hogy miért puffogtatják ezt, hiszen a mű komplexitása, világfelépítése és részletessége tényleg nem nagyon predesztinálja arra a Dűnét, hogy nagyvászonra kerüljön.

Annak ellenére, hogy Frank Herber Dűnéjéről az a vélekedés, hogy megfilmesíthetetlen, volt már rá próbálkozás, méghozzá nem is akárkitől, ugyanis maga a mester, David Lynch ragadtatta magát arra, hogy celluloidra veszi ezt az opuszt.

Ám annak dacára, hogy én magam is mekkora rajongója vagyok mindennek, amihez David Lynch-nek köze van,

a Lynch által rendezett Dűne ténylegesen az a film, ami (mivel sajnos nem sikerült dobozban tartani) egyedül arra használható, hogy elrettentő példaként szolgáljon mindenki számára.

Kiszkés a zsebben

Nem véletlen, hogy maga a mester is leginkább tűzre vetné saját művét, amin az idő bár kétségtelenül javított egy kicsit, mindez csupán egy kommunista trükk az idő részéről, szóval ne dőljünk be neki: az 1984-es Dűne egész egyszerűen egy rossz film.

Érthető tehát, hogy a majdnem 40 év kellett ahhoz, hogy egyáltalán újra felmerüljön ötlet szintjén a Dűne megfilmesítése, amire az emberiség rendkívül nagy szerencséjére a 21. század egyik legzseniálisabb rendezője, Denis Villeneuve már idejekorán bejelentkezett. Ám, hogy mindez mennyire sikerült neki, még most sem tudható biztosan.

Villeneuve zsenialitásán (legyek bármennyire is elfogult vele szemben is), azt hiszem, hogy kár vitatkozni, kiváltképp sci-fi kérdésében, hiszen, aki képes volt filmre vinni az Érkezést, amely az utóbbi 20 év egyik leggyönyörűbb filmje lett, majd képes volt a Blade Runnert is úgy folytatni, hogy az közben nem csupán egy folytatás lett, hanem egy történetében és vizualitásában is egészen elképesztő mestermű, akkor

okkal kelthetett minden rajongóban reményt az, hogy a Warner végül rábízta a Dűne rebootját. Ami persze nem reboot, hanem egy tök új Dűne.

Hollywood homokdűnéi

Hollywood útjai azonban rögösek, a mozgóképes kapitalizmus pedig rég szarik már a művészetre meg a művészekre. Ennek okán történhetett, hogy korunk másik nagy rendezőzsenije, Christopher Nolan rá is baszta az ajtót a Warnerre, miután a stúdió kitalálta, hogy egyszerre küldi minden filmjét moziba, illetve teszi azokat elérhetővé a streaming platformokon.

Villeneuve azonban már tövig benne volt a Dűnében, amikor ezt a baromságot kitalálta a Warner, talán már a pótforgatásokról is hazatért a stáb Magyarországról (tudniillik a film jelentős részét itthon forgatták), így nem nagyon tudta meglépni azt, amit nagyra becsült kollégája meg tudott lépni. Kikötötte azonban, hogy a Dűnét biztosan nem fogja tudni egy filmben megvalósítani – ám a Warner ennek ellenére úgy döntött, a folytatást a bevételektől teszi függővé.

A koronavírus ugyanis rendkívül odavágott a moziknak, a Dűne pedig a mozi egyik nagy megmentőjeként lebegett a szemünk előtt a karanténban a Tenet mellett, ám

annyi csúszás volt vele, hogy a stúdió inkább úgy döntött, nem is kommunikálja, hogy a Dűne, amit a mozikban ma láthatunk, csupán egy fél film. Vagy egyharmadnyi film.

Mindez a film legelején persze kiderül, mikor látjuk a cím alatt, hogy „part one”, és mostanra már meg is nyugodhatunk, hiszen a Warner zöld utat adott a folytatáshoz – azonban ez némileg bonyolítja a forgatást, hiszen ahhoz csak most fog tudni hozzákezdeni Villeneuve, mivel arra nem kapott engedélyt a stúdiótól, hogy egyben leforgassa a komplett filmet, legyen az bár kettő vagy háromrészes.

Folyt. köv.

Mindenesetre Villeneuve kétségtelenül kellő tisztelettel, óvatossággal és precizitással nyúlt az eredeti műhöz, ami őszintén szólva meg is látszik a filmen.

Mindvégig úgy tűnik ugyanis, hogy az elnagyolt világfestéssel, és az erős kontúrokkal felvázolt karakterekkel a rendező egyszerre kívánt megfelelni a hardcore rajongóknak, illetve a tömegeknek is, akiknek nyilvánvalóan fingjuk nincs arról, hogy mi is valójában a fűszer.

Éppen ezért a fűszer például itt leginkább üzemanyagként van definiálva, ami pszichoaktív cuccként is működik, és világító kékre festi a fremenek szemét. Bumm. Aztán nagy vonalakban megtudjuk, hogy vannak az Atreides-ek, meg a Harkonnenek, meg van a császár, akiről végig csak említés szintjén van szó.

Majd lólépésben megismerjük nagyjából a karaktereket, meg a motivációikat, illetve megtudjuk, hogy az elnagyolt szerepek ellenére mindegyik színész, akit felsorakoztatott a filmben Villeneuve, nagyon jó színész, akik teljesen kimaxolják a játékidejüket –

ez azonban mindvégig egy felvezetésnek hat, amiből tulajdonképpen még csak komolyabban spolierezni se nagyon lehet.

Mindezért persze nem lehet haragudni Villeneuve-re, hiszen a Dűne adaptálása esetében minden bizonnyal csak az elegáns és ízléses kompromisszumok jelenthetnek megoldást.

Ezzel együtt egy olyannyira látványos, állat leejtő atmoszférát nézhetünk két órán át, ami után az ember hangosan könyörögne, hogy ne hagyja abba, és ami miatt rögtön a következő vetítésre is be akartam ülni, csak, hogy hadd nézzem végig még egyszer azt a monumentális csodát.

Merthogy a Dűne első része – ismerve Denis Villeneuve alaposságát, érzékét és zsenialitását – leginkább tényleg „csak” felállította a díszleteket, megágyazott a történetnek,

ami állítása szerint egy grandiózus fejlődéstörténet lesz, és ahol ténylegesen kiteljesedhetnek mind a karakterek, mind a történet, mind pedig az az elképesztően összetett világ, amit a Dűne jelent.

Egyelőre azonban erre még várni kell, hiszen, amint fentebb írtam, a Villeneuve-féle Dűnéről nem derült ki, hogy méltó-e az eredeti műhöz. Csupán az derült ki, hogy Villeneuve továbbra is akkora reménye ennek, mint Paul az Atreides-ház számára.

Denis Villeneuve: Dune. Warner Bros Pictures & Legendary Pictures. 2021. 155 perc

NYITÓKÉP: Dune Movie / Facebook