Nem hibátlan, nagyon nehéz, de emlékezetes alkotás Fabricius Gábor első nagyjátékfilmje, ami szinte semmit nem mond a nyolcvanas évek magyarországáról és a punkról, de annál többet a diktatúráról.
A nyolcvanas évek magyar punkjáról a legtöbb embernek elsőként valószínűleg a CPg Erdős Péter című száma jut eszébe.
Az Eltörölni Frankot ebben a korban és ebben a közegben játszódik, azonban
alig mond valami konkrétat a nyolcvanas évek Magyarországáról és a magyar punkról.
A film promóciós képei – mint ennek a cikknek a nyitóképe – a hatvanas években játszódó Megáll az idő sűrű hangulatú képi világára emlékeztetnek, de az Eltörölni Frankot – ami 1983-ban, pont 20 évvel a Megáll az idő cselekménye, és egy évvel Gothár Péter klasszikusának bemutatása után játszódik – nem a nyolcvanas évek magyar fiatalságáról szól.
A Megáll az idő hangsúlyosan az 1960-as évek Budapestjén játszódik, hangsúlyosan 1956-hoz kötődik, és a zseniálisan megírt karaktereivel és szövegeivel a legjobb történelemlecke a hatvanas évek Magyarországáról és Budapestjéről, amiben magukra ismernek azok, akik akkor voltak fiatalok, és ami érthetővé és átélhetővé teszi a korszakot a későbbi generációk számára is.
Az eltörölni Frankot azonban – hiába játszódik a nyolcvanas évek Budapestjén és egy erre a korszakra és erre a helyre jellemző közegben – nem a magyar nyolcvanas évekről, a korszak Budapestjéről vagy a punkról beszél, hanem
kortól és helyszíntől függetlenül univerzálisan mutatja be a diktatúra természetét.
Mindezt egy lázadó fiatal és a diktatúra viszonyán, valamint a politikai pszichiátria intétményének bemutatásán keresztül teszi; aki tehát konkrétan a magyar nyolcvanas évek fílingjének megidézését várja a filmtől, az csalódni fog, ahogy az is, aki több rock’n’rollra és kevesebb diliházra számít.
A diktatúra természetének univerzális bemutatása pedig nem adja könnyen magát. A film látványvilága bitang erős – a többségében szocialista modernista épületek alkotta helyszínek csak még inkább elidegenítenek attól, hogy a történetet konkrét helyszínhez és korszakhoz kössük –, a főhős, Fuchs Benjámin – aki nem is színész, hanem a magyar trap szcéna figyelemre méltó fiatal tehetsége – elképesztően szuggesztív Frank Róbert szerepében. Azonban a kézikamerás felvételek, amik az első promófotók Koltai Lajos (a Megáll az idő operatőre) képeire hasonlító hangulatával szemben inkább a Saul fia kamerakezelését idézik.
A karakterekre fókuszáló, többnyire elmosódott hátterű képek próbára teszik a nézőt, ahogy a helyenként „tarrbélásan” elnyújtott snittek is.
A zaklatott látvány az aprólékosan kidolgozott zajokal és zörejekkel azonban csak még átélhetőbbé teszi a diktatúra sivár kegyetlenségét – még azok számára is, akik a Megáll az idő nyolcvanas években játszódó párjára számítva ülnek be a moziba.
A film a punkszcénáról sem mond többet annál, mint amit bárki tud, aki már hallott valaha a CPg-ről – sőt annyit se, mert
maga Frank Róbert is sokkal univerzálisabb karakter, mint a popcézár anyját emlegető szegedi punkok.
Annál precízebb viszont annak a bemutatása, ahogy a rendszer a hízelgést, a zenei karrier lehetőségének felkínálását és a fizikai erőszakot váltva próbálja megdolgozni és maga mellé állítani a lázadó Frankot.
Az erős látványvilág és a szuggesztív főhős arra predesztinálnák a filmet, hogy univerzális remekmű legyen,
ez azonban nem sikerül neki.
A nézőt nemcsak a képi világ teszi próbára, hanem a cselekmény is: gyakran nem világos, hogy mi miért történik, és a néző nem érti, hogy ez azért van-e, mert nem rendelkezik elegendő háttértudással a korszakról, vagy a dramaturgiával van valami probléma. Az egyáltalán nem gond, ha egy film szájbarágás helyett megdolgoztatja a néző elméjét, az összefüggések felismerése pedig hozzáad az élményhez, de az Eltörölni Frankot cselekményének esetében általában elmarad a reveláció.
A dramaturgia hiányoságai a szövegekben is megmutatkoznak: az Eltörölni Frankotban nem beszélnek annyit, mint a Megáll az időben,
de nemcsak emiatt nem lesznek idézhető szállóigék a film szövegeiből, hanem azért sem, mert azok gyakran döcögnek és életszerűtlenek.
A pszichiátrián – aminek nyílt osztályára azért szervezi be Frankot az ott dolgozó barátnője, hogy ne kerüljön börtönbe és ott várja ki, amíg elkészül az útlevelük, amivel leléphetnek Nyugatra – Frank összeismerkedik és barátságot köt egy néma lánnyal – őt Blénesi Kincső alakítja szintén roppant szuggesztíven –, aki, ahogy a pszichiátriára zártak jelentős része, nem azért van ott, mert beteg, hanem azért, mert valami miatt nem illik bele a rendszerbe.
Kettejük kapcsolata szállíthaná a film egyetlen igazi katarzisát, de sajnos az is mintegy mellékesen történik meg.
A film legerősebb jelenetei a koncertjelenetek – ezek jól visszaadják az elnyomással szembeni elkeseredett dühöt, a rendőrségi általi szétverésük pedig a diktatúra brutális fellépését az ilyen elhajlásokkal szemben.
A hatalom már említett hízelgő-erőszakos domesztikálási kísérletei mellett emlékezetes a punkok látogatása egy ellenzéki összejövetelen, ahol ők a szamizdatot nyomtató, különféle jellemző pózokba merevedett értelmiségiek közé még annyira sem illenek be, mint a Szelíd motorosok két kiábrándult főhőse a hippikommunába.
Szintén emlékezetesek és torokszorítóak azok a pillanatok, amikor Frank szembesül azzal, hogy a hozzá legközelebb állók is így vagy úgy kollaborálnak a rendszerrel.
Összességében tehát az Eltörölni Frankot egy figyelemre méltó és emlékezetes, de nehéz alkotás, amiről nem úgy jön ki a néző, hogy megértett valamit abból, hogy hogyan lehetett élni a diktatúrában és elviselni azt, hanem úgy, hogy
még sokáig ránehezedik a diktatúra élhetetlenségének és elviselhetetlenségének súlya.
NYITÓKÉP: Mozinet
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.