Nem a kolera maradt meg 1848-ból a történelem számára

De nem is a fiumei vasút ügye. Hanem az, hogy olyan társadalmi és politikai változások kezdődtek, amelyek gyökeresen átformálták egész Magyarországot, és évtizedekre, ha nem évszázadokra meghatározták a jövőjét is.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ha 1848-49-ben egy falusi jegyzőt vagy egy vármegyei hivatalnokot megkérdeztek volna, mi az ország lakóira leselkedő legnagyobb veszedelem, valószínűleg nem a hadi eseményeket vagy a forradalmi atrocitásokat sorolták volna, hanem a fertőző betegségeket. Igazuk is lett volna.

Júliusban még Erdélyben, augusztusban a Tiszántúlon, ősszel pedig már a fővárosban és a Felvidéken szedte áldozatait. A járvány télire alábbhagyott, de az 1849 nyarán berobbanó második hullám még nagyobb erővel pusztított, többek között azért, mert a cári intervenciós hadsereg katonáinak negyede már fertőzötten érkezett az országba. Becslések szerint mintegy 100-120 ezer ember esett a járvány áldozatául Magyarországon, ami különösen annak fényében óriási szám, hogy a harcokban elesett vagy eltűnt magyar katonák létszámát összesen 25-30 ezerre becsülik.

S ha a kolera nem lett volna elég, az éppen csak alakuló egészségügyi intézményrendszert

A kór természetesen korábban is ismert volt, a szabadságharc idején azonban rendkívül felgyorsult a terjedése, amelynek oka a prostituáltakat látogató katonák magas számában keresendő. Egy 1848 novemberében született hadügyminisztériumi jelentés szerint

Ebbe a betegségbe persze nem haltak azonnal bele a fertőzöttek, harcképességük ideiglenes elveszítése így is hatással volt a hadi események alakulására. A szifilisz hosszú lefolyású és gyógyíthatatlan volt: tényleges halálos áldozatait évtizedekkel a szabadságharc után szedte.

Az 1831-es járványnak nemcsak közel negyedmillió halálos áldozata volt Magyarországon, de parasztlázadások is kísérték, amelyek emléke évtizedekkel később is elevenen élt. Kossuthék minden áron el akarták kerülni, hogy a sorozások miatt amúgy is zúgolódó volt jobbágyok az új kormányzat ellen forduljanak. A Honvédelmi Bizottmány kolerakórházakat állított fel, papok közvetítésével higiéniai tanácsokkal igyekezett ellátni a lakosságot, a szifilisz miatt pedig a hadseregben külön „bujasenyv-főorvost” neveztek ki – sokkal többet a kor egészségügyi ismereteivel nem is lehetett tenni. A járványhelyzet tehát nemcsak egészségügyi, hanem súlyos államigazgatási és katonai probléma is volt.

Ma mégsem úgy emlékezünk 1848-49-re mint a járványok évadára, mint ahogy 1918-20 sem a spanyolnátha időszakaként vonult be első sorban a történelmi emlékezetbe. 1968-ról sem a hongkongi influenzajárvány jut eszünkbe, pedig mindhárom pandémia több áldozatot szedett népességarányosan világszerte és Magyarországon is, mint a koronavírus.

A járványok – miként az árvizek vagy az aszályos időszakok – persze alakítják az eseményeket, de a történelemnek csupán mellékszereplői. (A 14. században Európa népességének harmadát elpusztító pestis egyedülálló súlyossága miatt jelent kivételt.) Hadtörténészek számára érdekes lehet például, hogy 1849 nyarán az orosz haderőt hetekre megbénította a táborban tomboló kolera, ezért fékezni kényszerült az előrenyomulást – némi helyzeti előnyt okozva ezzel Görgei csapatainak. De utólag mindez már csak halvány mellékszál a szabadságharc Világosig vezető krónikájában.

Ma a cári intervenció középiskolai tananyag, ám ha a korban keletkezett magánleveleket olvassuk, jóval többször találkozunk a kolera említésével, mint az orosz csapatokéval.

Mindez nem kivételes példa. A forradalom és szabadságharc korszakának kortárs szemtanúi, aki nem utólag, hanem még az események idején írták le élményeiket, többnyire teljesen más információkat tartottak fontosnak, mint a későbbi emlékezők vagy a történészek. Ha például 1848 februárjában egy jól értesül újságolvasó honfit megkérdeztünk volna, mi a legfontosabb politikai ügy az országban, nagy eséllyel azt válaszolta volna, hogy Kossuth és Széchenyi vitája a fiumei vasút nyomvonaláról.

Ez a jól érthető ügy szerepelt ugyanis a lapok címlapján, nem azok az áttekinthetetlen, egymást is oda-vissza alakító pozsonyi, bécsi és pesti politikai mozgások, amelyek végül március 15-éhez vezettek. De nemcsak a politikai napirend érthetőségéről és a véletlenek szerepéről van szó. A történelem mindig csak utóidejűségében létezik: amikor benne vagyunk a sűrűjében, legtöbbször észre sem vesszük, vagy mást látunk, mint az utókor.

Nem pusztán arról van szó, hogy március idusán olyan szabálytalan revolúció zajlott, ami nem hasonlított előképeihez. Sem a párizsi, sem a bécsi forradalomban nem tartottak ebédszünetet vagy békés színházi előadást, és a politikai foglyok kiszabadításához sem kértek hatósági pecsétet.

Valójában fogalmilag sem. Hannah Arendt definíciója szerint „forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését”. A 173 évvel ezelőtti eseményeket alakítók elsöprő többsége nem akart új államot vagy államformát, és még kevésbé akart erőszakot alkalmazni. Petőfit és néhány republikánus elvbarátját leszámítva a legtöbben pusztán több szabadságjogot akartak Magyarországnak a Habsburg Monarchia keretein belül.

Liberális reformereknek és a fontolva haladóknak egyaránt fontos volt, hogy a készülődő változás semmiképpen ne tűnjön párizsi típusú forradalomnak, és a folyamatok alkotmányos keretek között maradjanak. A szemtanúk visszaemlékezései szerint a pesti utcákon két jelszó visszhangzott ezen a napon:

Nem folyt egy csepp vér, nem sült el egyetlen puska sem. Nem véletlen, hogy a kortársak közül sokan csak szeptembertől, Lamberg Ferenc királyi biztos meglincselésétől kezdve tekintik majd forradalomnak az eseményeket – akkor viszont már visszamenőleg márciustól, ahogy mi is tesszük. Addig a többség percepciói szerint az országgyűlési ellenzék alkotmányos keretek között zajló hatalomra kerülése történt egy civil tömegmozgalom támogatásával, természetesen a király áldásával.

Az 1848 tavaszán és nyarán keletkezett magánlevelekbe éppen csak beszűrődik mindaz, amit mi utólag történelemnek nevezünk. Az emberek persze fontosnak tartották, hogy lejegyezzék, mit láttak a pesti múzeumkertben vagy a pozsonyi Zöldfa vendéglő előtti téren, de a saját ügyes-bajos dolgaik azért jobban foglalkoztatták őket. A leírások fél- vagy egy év múlva változtak meg, és alakultak egyfajta történelmi tanúságtétellé, amatőr történetírássá, hiszen akkorra tudták meg a szemtanúk, mit is láttak vagy kellett volna látniuk. (Így került a kollektív emlékezetben Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, holott azon a napon ugyan rengeteg helyszínen elszavalta a Nemzeti dalt, de pont a múzeumnál nem.) S ha ez így volt 1848-ban vagy 1918-ban, miért lenne másképpen ma? Most

A Landerer nyomda előtt ácsorgó, majd ebédelni hazasiető pestiekhez hasonlóan érezzük, hogy valami fontos részesei vagyunk, de fogalmunk sincs, hogy mindebből mi lesz ténylegesen történelem. A jelenkor embere számára – legyen akár hétköznapi civil vagy az események mindenki által ismert alakítója – akkor is átláthatatlanok voltak azok a Londontól Konstantinápolyig kavargó nemzetközi politikai és gazdasági folyamatok, amelyeket a mából visszatekintve történelemformáló erőként azonosítunk.

Ez lesz az a pár év, amit a jobb- és baloldali populizmus diadalaként és a liberalizmus felvilágosodással indult nagy korszakának végeként emlegetnek majd? Esetleg csak annyit jegyeznek fel, hogy ez az időszak hozta el az észak-atlanti szövetség, azaz a Szent Szövetség óta működő nyugati orinentációjú nemzetközi politika végét, és ekkor dőlt el véglegesen Kína első számú szuperhatalommá válása? Vagy egyszerűen annyit emelnek ki, hogy ez volt a vihar előtti csend a globális klíma- és migrációs válság előtt? Magyarország kapcsán az illiberális állam erodálódásának kezdetéről vagy éppen a végső megszilárdulásának korszakáról fognak-e írni?

A történelem itt dübörög körülöttünk, de csak utólag vesszük észre, mi a fontos belőle és mi nem. 1848 nem a kolera- vagy a szifiliszjárvány miatt vált fontossá, de nem is a fiumei vasút ügye miatt, hanem azért, mert olyan társadalmi és politikai változások kezdődtek, amelyek gyökeresen átformálták egész Magyarországot, és évtizedekre, ha nem évszázadokra meghatározták a jövőjét is.

Azt persze nem tudom, hogy ez megnyugvással vagy rettegéssel töltsön-e el inkább.

A szerző irodalomtörténész, könyvkiadó, író. Vitáznál? Írj!