Őszintén fogalmam sincs, milyen mondandója van március 15-én a magyar nemzet számára annak, akit nem zavar végletesen az, amiben egy éve élünk. Nem tudom, miféle szabadságpárti tüntetést akar szervezni a jövőben az az ellenzéki párt, amelyik még kevesellte is jogfosztásunk mértékét?
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Közbevetőleg: észrevették, hogy miként a „csak két hétre zárunk” meg az „azért kell bezárni, hogy már szabad és szép karácsonyunk legyen” mézesmadzagokkal is csak megkötöztek minket, úgy a „pöröly és tánc” is hazugság volt? Mármint az, hogy nem folyamatos ebzárlatban fogunk élni, hanem lehet majd táncolni, amit néha-néha egy pörölycsapás szakít meg, hogy ne terjedjen a korona?
Na, ehhez képest ősz óta rajtunk nyom a pöröly, amire most mindenféle foxtrott-szünet nélkül rárakták az üllőt is. Oké, csak két hétre, hiszen március 15-én lezárul a Nyitásról Folytatott Nemzeti Konzultáció, amit az ígéret szerint március 22-tól az Ütemes Nyitás követ. Ja, nem, inkább húsvéttól. Vagy május elején. Vagy pünkösd. Vagy nyár. Vagy a telhetetlen víruscelebek szerint szeptember – de akkor meg már kezdődnek a kereskedelmi tévékben az új showműsorok, tánc, főzés, hát nehogy ne zavarjuk haza az embereket pont akkor!
Félreértés ne essék, ez egy ünnepi cikk. Fentiek okán ugyanis azt szeretném kérdezni: ön kitűzi idén a kokárdát? És ha igen, akkor hol és hova?
Lesz bárki, aki láthatja így, az egyik legszebb nemzeti ünnepünkön, büszkén kikokárdázva szembejönni? Lesz alkalom, ahol nemzetiszín zászlókkal, trikolórjelvénnyel együtt örülhet? Vagy dafke kitűzi a kokárdát a nappaliban, a november óta ismét kényszerű napi öltözetté lett mackófölsőjére? A Senior-felirat fölé? Hadd lássa a család a nappaliban, a másnapi „digitális oktatásra” készülő gyerek, a home office házastárs, hogy ön itt is büszke magyar? Ha kint lesz estig a kokárda, amint ül a kanapén, úgy áttűzi majd a pizsamára is, ha utána abban ül tovább a kanapén?
Az előző kokárdagyilkos kísérlet közel két évtizede, 2002-ben zajlott. Ott pont a fordítottja okozott gondot: a még kétfordulós országgyűlési választás első, a regnáló Fidesz-kormány számára váratlanul kedvezőtlen eredményt hozó állomása felé Orbán Viktor a kokárdába kapaszkodott. Azt kérte a Fidesz elnöke, mármint formálisan a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, hogy a fideszesek, mármint formálisan „minden összetartozó polgár” viselje a kokárdát március 15-e után is, egészen az országgyűlési választások végéig. Ami azzal a következménnyel járt, hogy az ellenzéki polgárok egy szűkkeblű, ám jelentős hányada a kokárdát már nem csak a „túlhordási” periódusban kezdte Fidesz-jelvénynek tekinteni.
Szó se róla, fura volt, ahogy az egyetemi szemináriumra bejött az oktató március huszonsokadikán, duplán kokárdázva: a varjúkabátra egy nagyobb jutott, alatta a zakóra egy kompaktabb. Máshogy hallgattuk a jogesetet attól, hogy az volt a látótérben, hogy a tanár úr egy nemzeti jelképpel adja tudtul: rajongja Orbánt? Kicsit igen.
Ezen a kokárdán fordult meg ugyanis a magyar történelem, és ez sűríti magába az egyik legszebb nemzeti vállalkozást, amiből idővel a magyarok szerintem legsikeresebb időszaka sarjadt.
De honnan! Százötven év török hódoltság, szétszakított nemzet, amely mégis őrzi nyelvét és identitását. Magától nem is tud kimászni a bajból, és mint a történelmében nem utoljára, megmentője az új elnyomója, átkerül Habsburg-fennhatóság alá. De a magyar ekkor is magyar, Rákóczival újra a szabadságért küzd, újra elbukik, de föl nem adja. Bár Széchenyi szerint az újabb idegen hatalom alatt a nép, úgy tűnt, „nyelvét felejté, nemzeti színét veszté”, de a 19. század már megint szervezkedésben, önépítésben talál minket.
Sikerül? Ha a közvetlen végeredményt nézem, lefújáskor, úgy nem, megint nem. Ahogy előtte Rákóczinak és utána Nagy Imrének sem. De ha a hatást nézem, azt, ahogy estében, vállból arrébb lóditja a szekeret, teljesen új irányba, akkor nagyon is.
amelyre erős ellenfényben és ezernyi fontos különbséget fenntartva, de az EU-idea 19. századi steampunk verziójaként tekintek.
Forradalmaink el szoktak bukni, de a hősök áldozata teremti meg a morális alapot és a praktikus intést a hatalom felé a változtatásra. Kulturális-szocializációs örökségük pedig például a jóféle, idealizált hősalak, nemzeti konszenzus a kuruc vérről, a lánglelkű költőről, a dicső hadvezérről, nemzetet vállára emelő államférfiről; huszároktól a pesti srácokig.
A szépséges ribillió emellett hihetetlenül felgyorsít korábbi szerves fejlődési folyamatokat, szóljon az a jobbágyok felszabadításáról, a politikai részvétel jogának kiterjesztéséről vagy a vallási türelemről. Jó esetben, tegyük hozzá. 1848 márciusának igazi kiteljesedése pedig a fél évszázaddal később termőre forduló magyar élet, ahol Budapest ugyanolyan okos és stílusos európai nagyváros, mint Bécs vagy Párizs. E húsz-harminc év alatt épül szinte minden, amit ma egy japán turista lefotóz Budapesten járva. Ha jöhetne, mármint. Egy multikulturális, soknyelvű és soknemzetiségű birodalom egyik csúcsa a magyar fél, nem „pereme” meg másodvonala semminek, hanem világítótorony, ritka élményként.
Mindez ott van a kokárdában: az első reformországgyűléstől a századfordulóig megtett út. Most pedig tegyük fel magunknak a kérdést, hogy ehhez
Egészen biztos vagyok abban, hogy a márciusi forradalom főszereplőinek többsége a maga szintjén prímán elműködött volna akkor is, ha nem ugrál, hanem jó gyermek módjára engedelmeskedik a németül megfogalmazott parancsoknak.
Stefi gróf anyanyelvéről beszélünk, és arról a rendszerről, amely születési jogon kényelmes életet biztosított számára. Petőfi dolga is csak annyi lett volna, hogy a bordalos-kurucos gonzót épp csak meghajlítja, az udvart csupán karcolgatja vele, de a refrénben rögzíti, hogy még nem dőlhetünk hátra, babám. Kossuth ügyvéd, mint afféle korabeli jogvédő, juthatott volna arra, hogy részszerű kérdésekben kritizálja az udvart, de a korlátozásokat illetően egyetért. Az országgyűlésben a kor liberálisai beérhették volna nagy és üres hangoskodással, mindig biztosítva róla az uralkodót, hogy ugyanakkor elfogadják mindennemű főhatóságát.
Hosszan mondom azt, ami igazából egy szó csak, de azt akartam, hogy világos legyen a kontraszt. Annyi csak, hogy szabadság. Az 1848-as forradalom és szabadságharc évfordulóján mi a viszonyunk ehhez?
De mit gondol, és mit gondolunk a szabadságról? Most például szabadok vagyunk? Cél, hogy azok legyünk, vagy hatott a mákony, amivel lelkiismeretlen exújságírók naponta ezerszer az arcunkba kenik, hogy sem értéke, sem esélye nincs a szabadságnak? Bánjuk egyáltalán, hogy nem mehetünk ki, vagy ráköpjük a Segesvárnál fekvő, halott 26 éves srácra, bizonyos Sándorra, hogy
Őszintén fogalmam sincs, milyen mondandója van március 15-én a magyar nemzet számára annak, akit nem zavar végletesen az, amiben egy éve élünk.
Nem tudom, miféle sajtószabadságért fog sóhajtozni az a médiamunkás, aki nekünk Kínát reklámozza? Ott talán szabad a sajtó?
Sokféle Magyarország volt már itt azóta, hogy a hipszterbajszú srác és társasága a Pilvaxból nekiindultak történelmet írni. Voltak méltó utódok, beteljesülést hozó sikerek, rendszerváltási eufória és lépések, vissza az európai létbe. És persze voltak szomorú és szégyenteljes epizódok is, sokféle nyomás alatt törődő nemzettel. De talán annyira önként és harc nélkül még soha nem vertük falhoz a szabadságunkat, mint az elmúlt egy évben.
Nem így gondolja? És mondja, kitűzi a kokárdát? Oké, hova, mikor, és miféle szabadságvágyat ünnepel közben?
A szerző elemző, publicista. Vitáznál vele? Írj!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.