Kínos hónapokat okozhat a brit királyi családnak Harry és Meghan interjúja, de végveszélyt aligha

Diana hercegnő tragikus halála és András yorki herceg Jeffrey Epsteinnel való kapcsolata óta a világ minden része minimum sejti, hogy nincs minden rendben a Buckingham-palota háza táján. Harry herceg és Meghan Markle most végül elinduló médiahadjárata azonban sok mindent szétrombolhat még. A Black Lives Matterből például elitista kultúrharcot is csinálhat, ami nem feltétlenül jó hír azoknak, akik a briteknél végre rendszerszerű változást szeretnének a monarchia státuszában.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Kicsit sem túlzás, ha azt állítjuk, március 7. óta a teljes angolul beszélő média ritkán látott terjedelemben foglalkozik azzal a kétórás (hazánkban még nem is elérhető) nagyinterjúval, amit Harry, Sussex hercege és Meghan Markle, sussexi hercegnő Oprah Winfrey talkshowjának adtak az amerikai CBS csatornán.

Diana után ismét bajban?

Még január közepén jelent meg a londoni, liberális Economist oldalain egy cikk Harry, Meghan és Marx? címmel. A publicisztika, amit egy Bagehot álnevű szerző jegyez, úgy érvel, Harry herceg és felesége lázadása a legnagyobb kihívás, ami eddig a brit királyi házhat valaha érte, beleértve ebbe VIII. Edward lemondását is, aki párizsi száműzetésében azért végig hű maradt a Buckingham-palotához. Most azonban, így a cikk, Marxnak lehet igaza, és a kapitalizmus végül a brit uralkodóházat is maga alá temetheti.

A Meghan Markle által megfogalmazott súlyos állításokat, amiket az interjú alatt tett, aligha kell elismételni, majdnem kívülről fújjuk már mi is, a britekkel és amerikaiakkal együtt. Meghan hercegné azt állította, hogy egyrészt a családba kerülése után a Palota arra kényszerítette, ne is próbáljon profi szakpszichiáterhez fordulni elmélyülő depressziójával. Másrészt felvetette, hogy a királyi ház egy által meg nem nevezett tagja az iránt érdeklődött a félig afroamerikai Markle-nél, vajon Harry herceggel közös gyermeke mennyire is lesz majd sötét bőrű.

Az amerikai és brit közbeszédre jellemző mozzanat, hogy az utóbbi állítás járta be leginkább a médiát. A tavaly nyári Black Lives Matter-tüntetéseknek az utcákon már híre-hamva sincs, és a rasszizmus kérdése is arra a szintre jutott, hogy a minneapolisi fekete férfi brutális, rendőri meggyilkolásától ívelő, az elit által kisajátított beszédmód zenitjén immár egy brit hercegnő panaszait hallgathatjuk fajról és bőrszínről.

Ráadásul, mint az sokan megjegyezték, közel sem volt az korrekt, hogy Meghan Markle úgy fogalmazta meg Oprahnál ezt a vádat (egyenesen Martin Luther King fekete polgárjogi harcos Selma-i tüntetésének 56. évfordulóján), hogy kérdésre sem árulta el, ki tette fel a családon belül ezt a kérdést, arra hivatkozva, hogy ez már „túl nagy károkat okozna”.

És persze, lehetséges az, hogy ez így van, de ezzel a félsütetű elszólással maga Markle adott lehetőséget a királyi háznak és a brit bulvárlapoknak a „hihető tagadás” ősi módszerének bevetésére.

Mindennek, és a BLM egyszerű médiatrenddé silányításának ellenére az interjú sokkal több, mint a magyar sajtóba még épp beleférő, keményebb bulvársztori: Nagy-Britanniában az országos botrány sokkal többről szól és egyszerre fenyegeti az uralkodóház, az uralkodó elit és az eddig óriási hatalmú jobboldali bulvármédia teljhatalmát.

Mi sem mutatja a helyzet súlyát jobban, mint hogy a palota a március 7-i interjúra csak tegnap késő este reagált hivatalosan, néhány szóval. Azt írták, a királyi ház „megrendülve szembesült Meghan és Harry életének részleteivel” és „belső tisztázást” folytatnak majd le a családban. Semmi több. Diana óta persze tudják, egy ilyen súlyú ügyet nem engedhetnek el úgy a fülük mellett, mint kisebb súlyú vádakat és pletykákat, ugyanakkor többet sem mondhatnak.

Az ok egyszerű: a Windsor-ház Anglia, és tágabban az Egyesült Királyság hagyományos elitjének és az elit uralkodása jogosságának, és erkölcsösségének jelképe.

És mint ilyen, megkérdőjelezhetetlen.

Margaret Thatcher hosszú, konzervatív uralma alatt ennek a megkérdőjelezhetetlenségnek lett a első vonalbeli védereje a nagyhatalmú brit jobboldali bulvármédia. Eleve ennek zászlóshajója, a The Sun segítette óriási hatalomhoz Thatchert és vele – ismét – a londoni City-t, amely kedvvel látott hozzá mind a brit jóléti állam leépítéséhez, mind saját offshore birodalma fenntartásához ebben a takarásban.

És végül óriási sajtókampánnyal, alig titkolt, majd nyílt rasszizmussal átitatott működésük, amelynek szinte egyetlen célja a brit baloldal egyre vastagabb sárral való bekenése volt, végül elhozta a jobboldali brexitet is, 2016-tól ezzel súlyos válságba döntve mind az országot, mind az Európai Uniót. Ez a válság, mint ma látjuk, inkább politikai, mint gazdasági természetű, de akkor is válság.

A katarzis ismét elmaradt

Amikor tehát Harry herceg és Meghan Markle kiteregetik a családi szennyest, rasszizmust sejtetnek a legmagasabb uralkodói körökben, akkor ezt a jobboldali angol felépítmény kritikájának is szánják, pontosan tudva, hogy annak a helyzetet nehéz kezelnie. Ráadásul a sejtetés, az „elméletileg”, „feltehetőleg” használata is pont a bulvármédia kedvenc eszköze volt akkor, amikor a sussexi hercegnét akarták gyalázni.

A dolog eredője ugyanis éppen ez. Január elején a Buzzfeed hosszú gyűjteményt készített abból, hogyan írtak a kicsit sötétebb tónusú Markle-ről és Katalin cambrigde-i hercegnőről: előbbiről eldöntötték, hogy los angelesi maffiózóként, méltatlan tagként, törtető nőként beszélnek majd róla, míg előző, a trónörökös Vilmos herceg felesége, és egy londoni elitcsalád, a Goldsmithek sarja, nem tudott olyan tettet vagy megjelenést produkálni, amibe belekötöttek volna. Elég egyértelműnek látszik az, hogy a királyi udvar körül legyeskedő elitklub-tagoknak, akik közé a bulvársajtó tulajdonosai is tartoznak, éppen a brexitnépszavazás után egyáltalán nem tetszett, hogy Meghan például amerikai gospelt játszatott az esküvőjén, és hogy az egykor a teljes Brit Birodalmat uraló családba egyszerűen már az is túl sok volt, hogy félig amerikai fekete.

Persze az amerikai médiának is nagy kedvence a teljes botrány Harryék esküvője óta. Most pedig az Oprah-interjú lehetőséget ad számukra, hogy klasszikus megoldást válasszanak a nyár óta tartó Black Lives Matter nyomán kirobbant vitának arról, hogy vajon még ma is uralkodik a „fehér felsőbbrendűség”? Egyrészről az egykori gyarmattartó brit birodalom szellemi örökösei, a Windsor-ház rasszizmusa erős jelzés: minden, ami az amerikai életben rossz, eredendően a britek hibája, hiszen ők hozták létre az országot az Atlanti-óceán másik partján is.

Másrészt a hercegnő valós szenvedéseinek bemutatásával és médiajelenséggé tételével a CBS kábelcsatornának végleg sikerült a rasszizmus kérdését leválasztani az osztályról: olyan dolog helyett, ami túlnyomó részben azért rossz anyagi helyzetű, kétkezi munkásokat érint az országban, mint a bőrszín szerinti megkülönböztetés és kirekesztés, végre úgy beszélhetnek, mint ami mindenkit érint, még egy brit-amerikai hercegnőt is.

Ráadásul II. Erzsébet ugyanekkor nem csupán a brit szigetek szuverén uralkodója, a Brit Nemzetközösségbe összesen kétmilliárd ember tartozik bele, a királynő pedig továbbra is államfő számos karibi, afrikai és ázsiai országban, Kanadában és Ausztráliában is. „Alattvalói” túlnyomó többsége pedig fekete. Noha mindenki pontosan tudja, legalább Fülöp herceg elhíresült viccelődéseiből, hogy a súlyos – rabszolgakereskedelemmel, gyűjtőtáborokkal, brutális tömeggyilkosságokkal szegélyezett – brit gyarmati örökséggel London valójában sohasem nézett szembe.

Kérdés az, a mostani amerikai médiakampány elhozhatja-e azt a fordulatot, amit elindítói a súlyos reklámbevételeken túl várnak tőle? Kétségtelen, hogy sokan hisznek Meghan Markle és Harry szavainak, sokan ráismernek most is belőlük arra a királyi házra, amiből Diana hercegnő óriási médiafigyelem mellett kellett, hogy ugyancsak elmeneküljön több mint húsz éve.

Azonban az első felmérések szerint a botrány éppen úgy beágyazódott a brexitnépszavazás óta fennálló, óriási jobbos-balos törésvonalba az országon belül, mint eddig minden kérdés. Az interjú utáni gyors, reprezentatív YouGov-felmérésből az derül ki, hogy március 8., tehát az interjú ottani megjelenése után a britek mintegy 36 százaléka inkább a királyi család mellett áll az ügyben (38 százalék volt az arány március 4-én), és csupán 22 százalék gondolta úgy, hogy az előbb Kanadába, majd Kaliforniába költöző, renegát Sussexek szimpatikusabban (18 százalékos arány március 4-én).

Tehát egyelőre úgy tűnik, távolról sem bizonyult revelatívnak, és radikális szemfelnyitónak az interjú.

A kisangol nacionalizmus

Egyrészt a brit társadalom már Markle 2017-es beházasodása óta, folyamatosan és készen kapja az alkalmatlan, és ellenszenves amerikai „fekete” csaj képét az újságaikból, hírportáljaikról, és ez úgy tűnik elég kemény hegemónia: már a 4 százalékos növekmény is szinte csoda.

egyértelműen kiállva a királyi család mellett, és lényegében hazugsággal, szándékos nemzetrontással vádolva meg Harry-t és Meghant, akik szerinte az „amerikai liberális média hálójába kerültek”.

Furcsa ez: a brexitnépszavazás után azt hallgattuk, hogy az emberek – főleg a brit munkásosztály, de a középosztály egyre szélesebb rétegei is – egyre kevésbé bíznak a politikusokban, szakértőkben és a híreket szolgáltató médiában. Mégis úgy tűnik azonban, hogy nem az elitellenesség és „populizmus” elhasznált jelszavai a folyamat legjobb magyarázói. A 2016-os kilépési népszavazás után feltámadt, a nagy brit unverzalizmust és hagyományos liberalizmust sokak fejében végleg felválthatta a kisangol nemzeti érzelműség, ebbe már ugyan belefér az a fajta bevándorlóellenesség, idegengyűlölet is, ami a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult globális Britannia képébe még nem.

Ennek a nacionalizmusnak azonban a királyi család még mindig fontos szimbóluma lehet. Nemcsak mint az elveszett birodalmi vágyak megtestesítői, hanem egyre inkább növekvő mértékben mint az angol nemzet feje is. Hiába a folyamatos, napnál is világosabb botrányok, a királyi udvar által felemésztett óriási mennyiségű közpénz, abban az országban, ahol a Windsor-ház – tehát élő emberek – legalább olyan jelkép, mint máshol egy lobogó, vagy egy címer, egy interjú még nem bizonyult elégnek arra, hogy végleg megkérdőjelezze státusukat és értelmes vitát indítson el arról, mi a monarchia szerepe a 21. századi Nagy-Britanniában.

Ehelyett viszont sikeresen kiélezi a már így is jó régen dúló kultúrharcot. De ki tudja, talán ez is volt a cél, otthonos terep ez a teljes médiaelitnek. A kapitalizmus pedig, távol áll jelenleg attól, hogy számára még hasznos, feudális maradványokat végleg maga alá temessen.

Olvass még Tóth Csaba Tibortól az Azonnalin!