Előbb-utóbb ki fognak nyitni a vendéglátóhelyek. Orbán Viktor lenne a legboldogabb, ha végre mindenki mehetne a kocsmába ventilálni, ahelyett, hogy otthon gyűlik az emberekben a feszültség.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Pincért egy perc alatt lehet majd felvenni, ahogy szakácsot is, a napernyő meg a hősugárzó gomba is ott porosodik a drótháló mögött. Ezeket nem fogja elnyelni a föld.
A kérdés csak az, hogy a jelenlegi üzemeltető fogja-e kinyitni a krimót, vagy ő esetleg addigra sajnálatos módon csődbe megy és egy másik vállalkozó fog a helyére lépni.
Nem mindenkinek megy azért egyformán rosszul mostanában sem.
Csülköt rendelni a csárdában egy hétre előre kell. Továbbá nem tudok úgy felpillantani a villamoson ülve, hogy ne a járdát eklektikus csoportokban ellepő kék és piros kockaputtonyos mikulásokat lássam. A gyorséttermekben árult papír- és élelmiszeripari hulladék továbbra is jól fogy, házhoz rendelve is.
Ilyenkor eszembe is jut mindig, hogy – bármennyire is felülárazott volt már – marhaság volt eladni a McDonald’s-részvényeket.
Nem mindenkinek megy persze ilyen jól. A főtéren a közterületre kirakott asztaloknál vették az 1 150 forintos bodzás limonádét is. Na, ilyet nem rendel senki otthonra, ezt meg kell hagyni. Aki erre alapozta az üzletét, annak most biztosan nem rózsás a helyzete.
Hiába, a vendéglátás vállalkozás, nem lottóötös. Akkor sem, ha tavalyelőtt esetleg még főnyereménynek tűnt.
A libatenyésztők, akik a Hajdú-Bét baromfi-feldolgozó csődjét követően öklüket rázva röptették a libát, elkövették ugyanazt a hibát, amit azok a vendéglátósok, akik az elmúlt években a teljes rokonság összes megtakarított pénzét egy étterembe fektették be:
egy lábon álltak.
Egy okos libatenyésztő nem egyetlen vevőnek szállít, hanem többnek. Ha az egyik vevője csődbe megy, akkor majd többet vásárol a többi, feltéve, hogy továbbra is esznek az emberek libát.
Géza bácsi sem örül, hogy zárva kell lenni, mivel övé a csárda egyharmada. De azért van még két lakás meg egy garázs, amiket kiadnak, meg ott az autómosójuk is, tehát csorog azért a pénz, ha most éppen rosszabbul is megy a csárdának. De ha övé lenne az egész csárda és az összes pénze abban állna, akkor most bizony ő is nagy bajban lenne.
Ebben a videóriportban Kovács László, a Magyar Vendéglátók Ipartestületének elnöke úgy fogalmaz, hogy „mindenki tudja, hogy végveszélyben van a szakma”.
Nem a szakma van végveszélyben, hanem egyes vállalkozók vannak csődveszélyben.
Lássuk, mi történik, ha tönkremegy egy vendéglátó vállalkozás!
Szerencsés esetben akkor kezdik lehúzni rolót, amikor még van elég pénz arra, hogy mindenkit kifizessenek, aztán a céget ún. végelszámolással, adósságok hátrahagyása nélkül megszüntetik. Szerencsére egyre gyakoribb az ilyen felelős tulajdonosi hozzáállás: 2019-ben még csak a cégmegszűnések 24 százaléka, tavaly már 37 százaléka volt végelszámolás.
Nagyobb a baj akkor, ha már nincs a cégben elég pénz arra, hogy mindenkit kifizessenek.
Ilyenkor a jó szándékú tulajdonosok kezdeményezhetnek ún. csődeljárást: türelmet, haladékot, és némi adósságelengedést kérnek a nekik hitelezőktől (bank, adóhivatal stb.). Ezzel együtt letesznek egy tervet az asztalra, amiben felvázolják, hogy miként fognak kilábalni a slamasztikából. Ha a hitelezőik többsége bizalmat szavaz nekik és elfogadja a cég megmentése érdekében szükséges kompromisszumokat, akkor tovább fut a cég, ha nem, akkor felszámolják.
Jó szándék, türelem, haladék, terv, bizalom, kompromisszum? Itthon sajnos nem jellemző, ez inkább afféle angolszász úri huncutság. 2020-ban mindössze 23 (!) csődeljárást kezdeményeztek, miközben közel 18 ezer cég szűnt meg adósságokat, rendezetlen ügyeket hátrahagyva.
A tönkrement cég tipikus sorsa az ún. felszámolás. Ez esetben tehát nincs a cégben elég pénz arra, hogy mindenkit kifizessenek. A tulajdonosok ilyenkor jellemzően lapítanak, ígérgetnek, amíg lehet, aztán többnyire az adóhivatal vagy valamelyik beszállító kezdeményezi végül a felszámolást.
Azok a vállakozók, akik úgy döntöttek, hogy korlátlan felelősségű vállalkozási formában (jellemzően egyéni vállalkozásként vagy betéti társaságként) működtetik a kocsmájukat, azok egy ilyen esetben
úgy érezhetik magukat, mint aki nem kötött casco biztosítást, és ellopták az autóját.
Ők ugyanis – a cégbe befektetett pénzükön felül – a magánvagyonukkal is felelnek a tartozásokért, amiket felhalmoz a cég. A műkörmös meg a szoftverfejlesztő dolgozhat nyugodtan egyéni vállalkozóként, mivel jellemzően nem halmoznak fel adósságokat, ami a körmükre égne, legfeljebb keseregnek, ha nincs munkájuk.
Más a helyzet, ha a tulajdonos okosan, korlátolt felelősségű társaságként működteti az éttermet: ez esetben, ha tönkremegy a cég, akkor elveszíti a vállalkozásba befektetett pénzét, annál többet azonban nem. Ezt jelenti a korlátolt felelősség: a saját tőkét meghaladó adósságokat nem kell kifizetni, el lehet sétálni és akár másnap új vállalkozást lehet indítani.
Ennek a társadalmi szintű szolidaritásnak – csőd esetén veszteségmegosztás a tulajdonosok és a társadalmi közösség között – az az értelme, hogy merjenek az emberek vállalkozni.
Ez jól hangzik, de mi lesz akkor az adósságokkal felszámolás esetén?
A be nem fizetett adókat, járulékokat az adóhatóság leírja mint veszteséget. Majd más adókból pótolják, tehát ezekért a veszteségekért végső soron mi (mint munkáltatók, munkavállalók, adófizetők) állunk helyt. A ki nem fizetett munkabérekkel is ugyanez a helyzet: végső esetben a Bérgarancia Alap fizeti ki a felszámolt cég hoppon maradó dolgozóit. Ezt az alapot is az adófizető cégek és emberek befizetései táplálják.
A halasztott fizetéssel az étteremnek bodzaszörpöt szállító cég hoppon marad, senki nem fog fizetni neki a felszámolt étterem helyett. Halasztott fizetéssel eladni sem lottóötös, ugye, ezért is szállítanak száz vevőnek és jól megnézik, hogy kinek adnak el hitelbe.
Bakó Bea írásában azt kérdi, hogy „azok az ügyvédek, akik Covid-mentes időkben rendszeresen viszik a csajokat vakítani az érintett éttermekbe, bárokba, mikor ajánlkoznak pro bono alapon (azaz ingyenesen) jogi képviseletre azon vendéglátósoknak, akiket mérlegelés nélkül bezáratnak”.
Egyrészt az ügyvédnő élénken emlékszik, hogy neki sem pro bono vitték a bodzás limcsit, hanem – amint arról fentebb már megemlékeztünk – egészen pontosan 1 150 forint plusz borravalóért. Másrészt hazánkban milliók tartoznak olyan társadalmi csoportokhoz, amelyek a jog- és érdekérvényesítés szempontjából a lábtörlőn kuporognak, a vendéglátóipari vállalkozókhoz képest legalábbis feltétlenül. Ezt az ügyvédnő is tudja, ezért a pro bono publico tevékenységre szánt időkeretét inkább az elesettebbek szolgálatára fordítja.
A társadalmi szolidaritásról gondolkodva én – Bakó Beával ellentétben – nem venném egy kalap alá az elmúlt évek ügyeit és ezt a mostanit.
A CEU esetében a kormány merő rosszindulatból kiebrudalt egy intézményt az országból, amit magántámogatók pénzéből és a diákok által fizetett tandíjból tartottak fent. (Mellesleg világszínvonalon működött, fizetőképes keresletet és adóbevételt generált Budapesten.) Ez a lépés sokakat – köztük engem is – annyira felháborított, hogy kimentünk a tüntetésre. Voltunk is vagy hetvenezren.
Más az SZFE, az MTA, a többi egyetem és állami kutatóintézet esete: itt már velem együtt sokan mások is eltartották a kisujjukat. Végül is az állami vagyont rendezték újra, délibábos látszat-autonómia mutatta meg egyértelműen látszat jellegét. Ezek az intézmények azelőtt is adófizetői pénzből tűntek autonómnak, a regnáló hatalom jóváhagyásával. Az csak egy taktikai fogás, hogy egyesével gyarmatosítják őket.
A rektorok, akadémikusok még egymásért sem álltak ki, egyenként udvaroltak a császárnak. Nem csoda, hogy sokkal kevesebben álltak ki értük is, hiszen még maga az MTA elnöke sem ment ki az MTA melletti tüntetésre, hanem egy levelet „küldött” maga helyett, amiben azt írta, hogy az „a cél, hogy az MTA a hiteles tudomány központja maradjon”. Nehéz így hitelesnek maradni.
Végképp nem álltak ki ezek az emberek korábban senki másért. Láttunk mondjuk a romák szegregált oktatása ellen tüntető rektorokat és akadémikusokat?
Bakó Beával egyetértek tehát abban, hogy a szolidaritás tényleg hiányzik.
Azonban álláspontom szerint nem az éttermes vállalkozók, akadémikusok, színművészetis osztályvezető tanárok és az ügyvédek közötti szolidaritás hiánya a legfájóbb, hanem azoké, akikről Bobafett rappel:
„...együttműködik a paraszt, a tanár,
a konyhás, ápoló, közmunkás,
nem fog vér folyni, ez csak sztrájk,
bevethetetlen a hatóság...” (Bobafett: Utópia)
Disclosure of interests: a megjelenés idején a szerző nem rendelkezett McDonald's-részvényekkel (NYSE: MCD), és mivel ezt nagyon sajnálta, ezért erősen érdekelt volt a részvény esésében, hogy jóárasítva vehessen végre belőle megint.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
