+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Molnár Róbert
2020. december 19. szombat, 11:53
A krízisek mutatják meg az ember és a társadalom igazi arcát: a jellemet és a jellemtelenséget, az együttérzést vagy a képmutatást. Egy ország jövője nem a gazdasági prosperitástól, a nagy nemzeti eszményektől függ, hanem attól, hogy miként áll a jogállamisághoz és a szegényekhez.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

 

„Ne várjatok vezetőkre;
tegyétek meg magatok, ember az embernek.”

(Teréz anya)

 

A karácsonyt megelőző hetekben mindig megszaporodnak az önkormányzati programok. Év végi zárások, civiljeink és intézményeink évbúcsúztatói, gyerekalkalmak, falukarácsony, képviselőink és hivatali munkatársaink közös óévi záró vacsorája, hogy csak a jelentősebbeket említsem.

 

Minden évben ilyenkor állítjuk össze azt a hatszáz karácsonyi csomagot is, amelyet a Kübekházán élő valamennyi családnak képviselőinkkel, munkatársainkkal, civilsegítőinkkel együtt viszünk ki. A csomagok apróságokat, általában gyümölcsöt, kalácsot, traktátust, néhány egyedi kübeki dolgot tartalmaznak, és inkább csak jelképes értékük van. Általuk fejezzük ki karácsonyi és újévi jókívánságainkat.

 

Végül, de nem utolsó sorban: ekkor tartjuk a közmeghallgatásunkat, népiesebb nevén a falugyűlést is, ahol polgármesterként részletesen beszámolok a mögöttünk hagyott évről és a jövő terveiről.

 

A gyűlés előtt pár nappal megkapom a pénzügyi ügyintézőktől a gazdálkodásunkra vonatkozó adatokat, jegyzőnktől pedig a szükséges szakmai információkat. Titkárságunk kigyűjti az év főbb eseményeit, amelyekből már magam állítom össze a teljes évet átfogó beszámolót.

 

Nem száraz, megemészthetetlen szakmai dolgokkal bombázom ilyenkor a résztvevőket, hanem időrendben, tényszerűen említem meg az eseményeket és a terveket.

 

Annyira pörgősek az év utolsó napjai, hogy szinte mindig időhiányban szenvedek. Nem csak én, a kollégáim is. Azért, hogy fel tudjak készülni a beszámolóra, a külvilágot kizárva magamra zárom az irodám ajtaját: se ki, se be! A mobilomat is kiadom a titkárságra, és ez idő alatt a vonalas telefonon sem kapcsolhatnak be senkit. Munkatársnőm felírja, hogy kik kerestek, akiket később visszahívok.

 

Azon a délutánon is a közmeghallgatás anyagán dolgoztam, amikor kolléganőm benyitott:

 

– Robi, itt van az az ember, most akar veled beszélni!

 

– Most? De hát tudod…

 

– Tudom, de azt mondja, életbevágó!

 

– Ha életbevágó, akkor jöjjön! – és felálltam az íróasztalom mellől, elébe mentem.

 

– Hát maga az!? – pillantottam meg. – Mondja uram, mi a gondja? Mi az a nagyon életbevágó?! – kérdeztem.

 

Az illetővel jól ismertük egymást. Volt pár közös ügyünk.

 

Közmunkásunkként „rendesen szívta a véremet”, én meg rendre-módra próbáltam őt a helyes útra terelni.

 

Bevallom, nem sok sikerrel. Szegedről költöztek ki évekkel korábban, aztán ő, majd a felesége is elveszítette állását, és kikötöttek mindketten az „Út a munkába” programban, amelybe - mint szekér a sárba – bele is ragadtak.

 

Amikor ez az ember dolgozott, nem volt vele különösebb baj. Nem ivott, sziporkázó volt a humora. Őszintén megvallva még csíptem is, pedig tényleg sok borsot tört az orrom alá. Már jó ideje lehetett a közfoglalkoztatottunk, amikor feltűnt, hogy minden hónapban pár napra lebetegszik. Mindig fizetés után történik vele valami „egészségügyi probléma”. Kiderült, hogy „szívbeteg”! Megkapja a fizetését, és napokig szív belőle. Sokat beszélgettem vele az alkoholról, mint nyomorba döntő egyik rabságról.

 

– Főnök, soha többé nem fog ilyen előfordulni! – fogadkozott olyankor. Egyébként felajánlottam neki, hogy elviszem a dömösi „Kékkeresztbe”, Máriagyűdre vagy a kárpátaljai Csongorra, valamelyikbe az ismertebb iszákosmentő missziók közül. Még csak fizetnie sem kell, kifizetek helyette mindent, csak menjen. Amikor ezekről, és az isteni életrendezésről beszéltem neki, úgy menekült előlem, mintha tömjénnel magát az ördögöt akartam volna kifüstölni.

 

Kértem, ha már nem akar megszabadulni a szenvedélyétől, mert jobb a rabság, akkor legalább próbáljon önmérsékletet tanúsítani. Figyelmeztetésem ellenére a következő fizetésénél újra totál részegre itta magát, aztán lobogtatva hozta ismét az orvosi igazolást. Eljátszotta még párszor, mire megelégeltem. Szerződést bontottunk.

 

– Magának úgy látszik, arra van szüksége, hogy tovább szenvedjen, mert ebben jól érzi magát. Nagyobb mélység kell, ami majd kijózanítja? – kérdeztem. Közös megegyezéssel bocsátottam el, mert egyébként kiesett volna a szociális rendszerből és egy árva fitying segélyre sem lett volna jogosult. Megköszönte a „közös megegyezést”, majd kézfogással, úriember módjára búcsúzott. Belátta, ő a hunyó. Harag nem volt benne, bennem sem, csak őszinte sajnálat, mert tudtam, hogy élete nagyobb mélységei csak ezután következnek.

 

Lassan tizenkilencedik éve vagyok polgármester. Sok tragédiát láttam, éltem át személyesen is. Fájdalommal kellett megértenem: a legnagyobb jóindulat, odaadás ellenére sem lehet mindenkit megmenteni. Tapasztalatból mondom, hogy aki visszautasította a mentő kötelet, menthetetlenül mind elveszett.

 

Pár hónapig kapott még ez az ember munkanélküli segélyt, mellé fusizott is valamit, ám egyszer csak újra az irodám ajtaján kopogtatott. Mesélte, hogy a feleségét is elbocsátották a munkahelyéről, és már ennivalóra sincs pénzük. Pénzt nem adtunk, de a főtéri ábécében sokszor bevásároltunk nekik.

 

Most újra itt van, az irodámban.

 

Panaszkodik. Sorra kapják a nehezet. Ismét nagy baj történt velük, de most mégsem pénzt akart, hanem egy ajánlatot tenni. Mondta, hogy van ötezer forintja. Arra gondolt, hogy megvenné az önkormányzat használaton kívüli ónémet, kerámiaborítású, míves kályháját, mert az ő kályhájuk, amivel az egész kisházukat kifűtötték, az éjjel kettérepedt. Új kályhára nincs pénze, de megvenné a régi, használaton kívüli kályhánkat.

 

– Az a kályha egy muzeális darab, többszázezret is megérhet, azt nem adhatom oda! – mondtam neki.

 

– Akkor nincs kályha? – kérdezte.

 

– Sajnos, nincs!

 

– Főnök, nem tudna valamit? Itt vannak a mínuszok, és megfagyunk.

 

Hallgatva elkeseredett szavait, hirtelen az buggyant ki belőlem:

 

– Imádkozzon egy kályháért! Istennek sok kályhája van!

 

– Ezt most komolyan mondja, főnök, hogy imádkozzam egy kályháért? Miért, Istennek van kályhája?

 

– Óh, Istennek rengeteg kályhája van, csak kérjen bátran! – mondtam neki, miközben gondolatban már vertem a fejemet a falba, hogy miként mondhattam ennek az embernek ekkora hülyeséget.

 

– Ez komoly? – kérdezett vissza ismét, tágra nyílt szemmel. – Na, jó! – lehajtotta fejét, összekulcsolta a kezét és megszólalt: – Isten, kérlek, adj egy kályhát! Ámen!

 

Megdöbbentem. Életében szerintem most imádkozott először. Lényegre törő, egymondatos volt, de nagyon őszinte, az biztos. Imája végén – mintha csak ezért jött volna –, mint aki jól végezte dolgát, kezet fogott velem, és távozott.

 

Én meg ott maradtam. Vakartam a fejemet, hogy honnan szerzek most ennek az embernek egy kályhát? Semmi kedvem nem volt már a falugyűlési beszámolóm írásához. Csak az járt a fejemben, hogy miként lehettem ilyen ostoba, és még mellé „turbóztam” is a dolgokon: „persze, csak kérjen bátran!”, Istennek rengeteg kályhája van…

 

Hazamentem. Otthon elmeséltem feleségemnek, hogy milyen hülyeséget csináltam. Érdekes, ő nem látta annak. Mivel trombózisa utáni felépülését töltötte, ezért Irénke néni a szomszédból segített neki a takarításban. A feleségem azt javasolta, hogy ha már azt mondtam, hogy „Istennek sok kályhája van!”, akkor imádkozzunk mi is egy kályháért.

 

Csatlakozott hozzánk Irénke néni is. Ott ültünk mindhárman egymás mellett az ágy szélén, és imádkoztunk ezért a szegény családért. Kértük Istent, hogy ha lehet, még ma adjon nekik egy kályhát, mert borzasztóan hideg van.

 

Aztán folytattam a falugyűlésre való készülődést. Már vagy két órája a beszámolón dolgoztam, amikor megcsörrent a telefonom. Kálmán bácsi, Irénke néni férje hívott.

 

– Te, Robi, a drága kis feleségem meséli, hogy imádkoztatok valakinek egy kályháért.

 

Nekünk van egy használaton kívüli, jó állapotban lévő teakályhánk, szívesen odaadjuk.

 

Majd elájultam. Mondtam neki, hogy kifizetem, de hallani sem akart róla. Nagyon megszégyenültem amiatt, hogy amit annak az embernek tanácsoltam, én magam sem hittem el. És lett kályha, nem is akármilyen!

 

Még aznap késő este édesapámmal kivittük a gyönyörű kályhát a házhoz. Nem csengettem be hozzájuk, nem játszottam Jézust, hogy „jó estét, meghoztam a rendelést!”, hanem „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb” behúztuk az utcai kiskapujukba, és szó nélkül eljöttünk. Rábíztam a kályha reggelig tartó védelmét és további sorsát arra, akinek valóban sok kályhája van.

 

Egy hét múlva összefutottam a kályhás ember feleségével. Örvendezve mondta:

 

– Képzelje, polgármester úr, kaptunk valakitől egy kályhát, és most már 27 fok van a házban!

 

– Örülök – válaszoltam, – nálunk csak 23.

 

Egy kályha utóélete és tanulságai

 

Erről a történetről röviden említést tettem pár éve megjelent egyik könyvemben. Egy nap Bakonybánkról felhívott egy asszony.

 

– Ma délután olvastam a könyvében a kübekházi férfi történetét a kályhával. Nagyon elszégyelltem magamat – mondta érezhető szomorúsággal.

 

Az történt ugyanis, hogy aznap délelőtt átment hozzá a részeges szomszédasszonya, és kért tőle egy kályhacsövet. Mivel nem tetszett neki az életvitele, elhajtotta. A könyvben viszont délután olvasta a kályhás ember történetét, ami nagyon megszégyenítette, hisz tőle nem egy kályhát, hanem csak egy kályhacsövet kértek. Azért hívott fel, hogy megkérdezze, mi tévő legyen.

 

– Asszonyom! Van kályhacsöve?

 

– Van, persze!

 

– Akkor vigye át neki!

 

Az asszony átvitte a kályhacsövet, és vitt még mellé tíz tojást is, mert a szeretet mindig többre képes.

 

Valójában a krízisek mutatják meg az ember és a társadalom igazi arcát. A jellemet és a jellemtelenséget, az együttérzést vagy a képmutatást. Meg kell értenünk, hogy egy ország jövője nem a gazdasági prosperitástól, a nagy nemzeti eszményektől függ, hanem attól, hogy miként áll a jogállamisághoz és a szegényekhez.

 

Azokhoz a kicsikhez, akiknek nincs hangjuk, se szószólójuk, se ügyvédjük, akiket ma jobban szeretnének sajnos teljesen láthatatlanná tenni, mint felemelni.

 

De jó lenne, ha tudná mindenki, hogy az emberi életek, sorsok iránt érzéketlen rendszerek, emberek, önmaguk sírásói, akik pedig felemelik a kicsit, a szegényt, azok maguk is felemeltetnek a nyomorúság idején.

 

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden héten az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Európában máshol is bőven voltak és vannak olyanok, akik úgy lettek kormány- vagy államfők, hogy angolul rosszul beszéltek. Összeszedtünk párat!

A járvánnyal kapcsolatos álhírterjesztésért megítélt érdemrendet így senki nem vette át – a DK miniszterelnök-jelöltje azért nem kell szomorkodjon, meg fogja azt kapni postán.

A szükségállapot meghosszabbítását a parlamentnek is meg kellene szavaznia, de azt kormánypárti képviselők sem támogatják. Magyarországon akár őszig is maradhat a veszélyhelyzet.

Lodban a rendőrség elveszítette a város feletti irányítást. A fellázadt arab lakosok és zsidó szomszédaik a sötét utcán, spontán egymásra támadtak.

Mind a gázai terrorcsoportok, mind az izraeli hadsereg további, súlyos csapásokkal fenyegeti a másikat. A Vaskupola-rendszer működéséről azonban bámulatos videók készültek.

Az utolsó nagy kérdésben is sikerült dűlőre jutnia a hatpárti ellenzéki összefogásnak.

A hét kérdése

2022-ben még a választás előtt a parlament új államfőt fog megszavazni, aki ha akar, akár fontos ember is lehet majd. De ki legyen az? Van pár opció.

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az első nyári hétvégén, június 5-én sörkóstolási és vásárlási lehetőség Budapesten és több vidéki helyszínen is.

Ezt is szerettétek

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Magyarország egyik legkeresettebb színésze az Azonnalinak elmondta, mi a kelet-magyarországi identitás lényege, milyen az HBO-val dolgozni, de az is kiderül, mi van a Bödőcs Tibor könyvéből az ő főszereplésével készülő monodrámával. Podcast!

Németországban ősszel szövetségi választásokat tartanak, eldől, ki lesz Angela Merkel utódja. Kik azok, akik vállalnák a feladatot? Techet Péter és Bukovics Martin kielemezték. Podcast!

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Twitter megosztás Google+ megosztás