Soha többé Németországot?

1990-ben a nyugatnémet baloldal egy jelentős része, hasonlóan a párizsi és londoni diplomáciához az újraegyesülés ellen volt. Igazuk lett?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Noha a német alaptörvény az újraegyesülés célját maga is megfogalmazta, a hetvenes-nyolcvanas évekre egyre inkább kezdett berendezkedni a bonni politika, igazából a társadalom többsége is letett az egyesülés lehetőségéről. Amikor azonban az felmerült, a jobboldal volt hatalmon, amely egyszerre látott történelmi lehetőséget, mégiscsak meglévő alkotmányos kötelezettséget és választástaktikai esélyt – azaz egyértelműen igent mondott a német egységre.

A szociáldemokraták elfogadták volna, hogy az NDK önálló országként legalább egy ideig létezzék, ők a két német állam valamiféle lassú fúzióját – például egy közös konföderációt – tudták volna esetleg elképzelni. A politikai szempontokon túl – azaz nem akarták a kapitalista NSZK részéről teljesen „lerohanni” a szocialista NDK-t – gazdaságiak is felmerültek bennük.

Oskar Lafontaine, aki az 1990-es választásokon volt a szocdem SPD kancellárjelöltje, pontosan látta, hogy a Helmut Kohl által a keletnémeteknek beígért „virágzó tájak” nem jönnek el olyan gyorsan és pláne gondtalanul: a nyugatnémet adófizetőknek ez nagyon sokba fog kerülni, miközben a keletnémeteknél óhatatlanul gazdasági, társadalmi beomlást okozhat a strukturális váltás, amely a gyakorlatban privatizációkat, gyárbezárásokat, elbocsátásokat jelentett. Nem véletlen, hogy az 1990-ben még szentként ünnepelt Helmut Kohl megítélésre már 1994-ben sokkal jobban visszaesett a keletiek szemében.

Németország? Soha többé!

De volt a baloldalnak egy másik problémája is az újraegyesüléssel.

A baloldal számára a megosztottság nem büntetés, hanem a demokratikus fejlődés lehetősége volt. „Nie wieder Deutschland”, azaz „soha többé Németországot” – ekkoriban terjedt el a jelszó. Az akkori Zöldek és nyugatnémet kommunista törpepártok álltak be mögé, de támogatták a jelszót az NDK azon balosai is, akik pedig imperializmussal vádolták az NSZK-t az NDK vonatkozásában.

A jelszó sokak szerint Marlene Dietrich színésznőre vezethető vissza, aki a hitleri hatalomátvétel után az USA-ba távozott, és ott egy újságírói kérdésre mondta volna: „Németország? Soha többé!” Ha ez így is volt, az újraegyesülés idején elhatárolódott attól, hogy az ő egykori – elsősorban náciellenes – mondatát az újraegyesülés ellen használják fel: be is perelte 1990-ben az egyik akkori zöld politikust ezért.

Ezen radikális baloldal – ahová akkoriban még a Zöldek tartoztak – jogos büntetésnek tartotta a német megosztottságot, és nem akarta, hogy a habermasi alkotmánypatriotizmus mellé egyfajta újraegyesült német nacionalizmus is megjelenjék. Amúgy nemcsak frankfurti, hamburgi vagy kölni radikális balos csoportok, de londoni vagy párizsi diplomáciai körök is egy ilyen fordulattól féltek. Párizs annyira nem akarta a német egységet, hogy François Mitterand még 1989 decemberében látogatást tett az NDK-ben, Kelet-Berlinben –

A német egység végül mégis létrejött – a párizsi és londoni aggodalmakat Washington és Moszkva hűtötte le, mindketten erősen Kohl mögé álltak; a radikális baloldali antinacionalizmus nem találkozott a korszellemmel; a szociáldemokraták hűvös, a kiadásokra fókuszáló retorikája pedig egyenesen ünneprontásnak számított.

De igazuk lett-e a félelmeknek?

Párizs sikeresen rángatta bele Németországot a közös európai valutába, mert úgy vélte: a német nacionalizmusnak úgyis a márka az alapja, elég azt kiütni. Kissé elszámolták magukat, mert ma az euró a német gazdaságnak a legjobb. Német nacionalista alapot nem teremt, de Németországot mindenképp Európa legerősebb gazdaságává tette.

London mostanra kilépett az EU-ból, de nem lehet azt mondani, hogy a németek miatt, ugyanis Berlinnek nagyon sokszor – amikor a déli tagállamok több újraelosztást akartak volna – éppen a brit politika volt a szövetségese.

A radikális baloldal németellenessége pedig a tábor szétszakadásához vezetett. Az, hogy Németországban az antifasiszta tüntetéseken sokszor van izraeli vagy amerikai zászló is, ide vezethető vissza: a radikális baloldaliak egyrésze a németellenességet idáig gondolta tovább. Az, hogy a Zöldek aztán kormányon támogatták például a koszovói háborút, szintén nem független attól, hogy számos politikusuk ezen USA-barát, németellenes körből jött.

A félelem, hogy Negyedik Birodalom lesz az újraegyesült Németországból, nem igazolódott be. Ami mindenképpen annak köszönhető, hogy valóban az NSZK nyelte be az NDK-t – és nem fordítva. Miközben az NDK területén és gondolkodásában – egyrészről a zártság, másrészről a felelősségelhárító Nyugat-ellenesség miatt – nem alakult ki semmiféle kritikai szembenézés a múlttal, az NSZK-ban ez már az újraegyesülés előtt egy elkezdődött folyamat volt. Hiába jött fel egy új szélsőjobboldali párt az egykori NDK-ből (az AfD), ez még ott is kisebbségi erőnek számít, azaz

Az a baloldal, amely az NDK-t védte volna az NSZK „imperializmusával” szemben, beláthatná: amint a második világháború után, úgy az újraegyesüléskor sem a baloldali, hanem a liberális „imperializmus” adott nem csak jólétet, de olyan szabad nyilvánosságot, amelyben a nacionalizmus is megkérdőjelezhetővé vált. A baloldal félelmeivel szemben ki lehet jelenteni: egészen bizonyos, hogy

mint most, amikor a közös országot a nyugatnémet mentalitás, kultúra, történelem határozza meg. Az újraegyesülés azért lehetett sikeres, mert az valójában nem újraegyesülés, hanem az NDK NSZK-ban való feloldása volt.

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Hozzászólnál? Írj!