A sokszor jogos keletnémet düh repteti az AfD-t, de nem jobban, mint bárhol másutt Nyugat-Európában

Az, hogy egy egykori posztkommunista országrészben a helyi Fidesz a szavazatok kicsit több, mint negyedét elhozza, egy nyugatnémet városból és pláne szerkesztőségből nézve felettébb aggasztónak tűnhet – Magyarországról viszont csak annak bizonyítéka, hogy nem történelmi szükségszerűség az autoriter leágazás.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Vége a nyárnak, szeptember elsejével elkezdődött a keletnémet tartományi választások sorozata. Vasárnap a kereszténydemokrata vezetésű Szászország és a szociáldemokrata irányítású Brandenburg szavazott, októberben pedig a szélsőbaloldali miniszterelnök kormányozta Türingia jön.

Mindenki attól tartott, hogy tegnap megszülethet Németország első AfD-s tartományi miniszterelnöke, elvégre mind Brandenburgban, mind Szászországban az AfD az első helyért versenyzett.

Az AfD második, de nem zavaró

Szászországban a verseny különösen kiélezett volt, ugyanis a Drezda központú tartományban a szélsőjobboldal már a 2017-es országos, majd az idei EP-választásokon elhozta az első helyet.

Egy tartományi választás azonban nem csak az országos ügyekről szól. Ennek megfelelően elmaradt a teljes áttörés. Hatalmas mozgósítás volt, mindkét tartományban növekedett a részvétel. A megszólított bizonytalanok pedig láthatóan mégiscsak biztosra mentek: mindkét tartományban – a jelentős visszaesések ellenére is – megőrizték elsőségüket az eddigi kormánypártok, azaz a kereszténydemokraták (CDU) a szászoknál és a szociáldemokraták (SPD) a brandenburgiaknál. Se Drezdában, sem Potsdamban

Szászországban a CDU-nak vélhetően az eddigi koalíciós partner SPD mellett a Zöldeket is be kell vonnia a kormányzásba, Brandenburgban pedig az SPD vagy egy baloldali koalíció mellett dönt (azaz a Linkével és a Zöldekkel áll össze), vagy pedig a CDU-val és a Zöldekkel alkot centrumkormányt.

Az AfD mindkét tartományban a második helyen végzett, az ellenzék vezető ereje lehet – ami a saját várakozásaihoz és az ellendrukkerek félelmeihez képest visszaesés. Hiába ünnepelt az AfD látványosan, a cél, miszerint legalább az egyik tartományban a szimbolikusan (is) fontos első helyet szerzi meg, nem jött össze. Az AfD maradt az, ami a választások előtt is volt: egy erős, de nem a legerősebb keletnémet néppárt.

Miért lódulhatott meg az AfD ennyire éppen a keletnémeteknél? És elérte-e a lehetőségeinek maximumát?

Miért lett a keletnémetek pártja az AfD?

Az AfD 2013-ban nyugatnémet pártként alakult: egy hamburgi professzor körül jöttek össze páran egy Frankfurt am Main melletti kisvárosban, hogy létrehozzanak egy neoliberális, polgári, euróellenes pártot. Az AfD repertoárja később kibővült: az alapító-pártelnök, Bernd Lucke elűzésével a párttagság egyre inkább nyitott a nem gazdasági témák, mint az idegenellenesség vagy a konzervatív családkép felé. A 2015-ös „menekültválság” pedig az addigra gyakorlatilag tetszhalottá vált pártot felélesztette, és 2017-re az ország harmadik (a keletnémet rész második) legerősebb pártjaként a berlini Bundestagba repítette.

A pártot a mai napig a nyugatnémet vezetők határozzák meg, a keletnémetek a párt szélsőségeseit tömörítő Flügel (Szárny) csoportosulásban jönnek össze. Az, hogy az AfD mára a keletnémet tartományokban igazi néppárttá vált, értelemszerűen a párton belüli szélsőségeseknek kedvez, akik majdnem kivétel nélkül – ellentétben a hivatalos vezetőkkel – keletnémetek.

A párt keletnémet sikereinek több oka is van.

Azaz nem csak az utódpártokra, de az idegenellenességre is fogékonyak voltak. A nyugatnémet társadalom a hatvanas-hetvenes évektől kezdve – a beindult múltfeldolgozásnak, a társadalom multikulturalizálódásának és különösképpen az ezekkel összefüggő „hatvannyolcas” (mára jelentősen visszaszorult) kulturális-értelmiségi dominanciának hála – nyitott társadalommá vált.

A keletnémet területeken viszont elmaradt mindez. Az újraegyesülés – amely alkotmányjogilag az NDK megszűnését és NSZK-ba való felvételét jelentette – elfedte a társadalomfejlődésből következő különbségeket. Az újraegyesülés azt az illúziót keltette, hogy hirtelen mindaz, ami a nyugatnémet területeken is évtizedek alatt formálódott, alakult ki, percek alatt az egykori NDK területére is átterjedt volna.

Mivel az egységes Németországot értelemszerűen a nyugatnémet előzmények határozták meg, és mivel a nyugatnémetek számszerűleg is többségben voltak, nem tűntek ki olyan élesen a posztszocialista átmenet problémái, visszásságai, mint azon országokban, amelyek nem egy nagyobb nyugati nemzetrésszel egyesülve csinálták végig a politikai, gazdasági és társadalmi rendszerváltást.

Az egykori NDK területén azonban – hiába lettek gyorsabban felújítva a belvárosok, mint más posztszocialista országokban – ugyanúgy megvolt minden, amely a rendszerváltásokat másutt is kísérte: egyrészről a gazdasági visszaesés, az új elvárások, a keresztbe tört életutak okozta csalódás; másrészről az autoriter, zárt társadalmiságból fakadó antidemokratikus mentalitások.

Az NDK gyerekeit is kiöntötték az NDK fürdővizével

Az AfD sikerének okainál sokszor csak az utóbbira, a zárt társadalmiság mentális örökségére szokás gondolni. Pedig idegenellenesség azért Nyugaton is lehetséges.

Tízezrek vesztették el 1990 után az állásukat, és szembesülhettek – már csak az átejtőernyőztetett új, nyugatnémet főnökök miatt is – egyfajta másodrendűséggel, amely a mai napig is meglévő keleti vs. nyugati jövedelmi különbségekben szintén megjelenik.

Az AfD pedig az ebből fakadó frusztrációnak is hangot ad. Miközben a nyugatnémetek között az AfD legfeljebb csak az idegenellenességre építhet – és ennek megfelelően kisebb is a lehetséges választói bázisa –, a keletnémetek között az újraegyesülés okozta gazdasági és társadalmi sebekből is táplálkozik. Aki a keletnémetek között az AfD-t ikszeli, nem mind náci, de még nem is biztos, hogy idegenellenes – hanem az AfD-t tartja az egyetlen igazi keleti erőnek.

Gregor Gysi szélsőbaloldali (linkés) politikus berlini plakátjain szokott mindig az állni, hogy „a Kelet hangja”. Mára azonban a Kelet hangja az AfD lett. Számos keletnémet azért szavaz rájuk, hogy így hívja fel magára a figyelmet. És tény: amióta az AfD betört a volt NDK területén, sokkal több érdeklődés, akár megértés fordul azon keletnémet tartományok felé, ahol ugyan a lakosság közel ötöde él, de csak az össznémet GDP tizedét állítja elő.

Az AfD ennyiben alkalmat adhat arra, hogy a német újraegyesülést ne csak a nyugatnémetek szemüvegén – azaz egy történelmi sikerként – lehessen látni. Mert ha a keletnémetek szemüvegét veszi fel az egész ország – márpedig az AfD sikerei miatt erre kényszerülnek –, akkor sok minden láthatóvá válik, amiről kevesebb szó esett eddig.

Az újraegyesülés után nagyon sokan elvesztették az állásaikat, gyárak, üzemek szűntek meg – nem ritkán csak azért, hogy eltűnjön egy nyugatnémet cég lehetséges konkurenciája –, emberek középkorúan kényszerültek munkanélküliségbe, majd más munkakörökbe. És mindeközben nem csak azzal szembesülhettek, hogy nem érik el a nyugatnémet életszínvonalat (és ez még akkor is zavaró, ha közben pedig a többi posztszocialista társadalomhoz képest – a nyugatnémet segítségnek hála – jelentősen fejlődtek), hanem eleve az egész 1989 előtti életük, társadalmuk egy hibának, egy félreértésnek lett beállítva.

Talán az újraegyesülést is jobban kifejezte volna, ha nem csak egyirányú lett volna minden, ha nem csak a keletieknek kellett volna mindent, ami nyugati, átvenni. A nőjogok, a bölcsődei, egészségügyi ellátás, a lakhatás tekintetében az egykori NDK például szolgálhatott volna példaként is. Nem véletlen, hogy a keletnémet tartományokban, ahol a szocialista rendszer jól működő és széles bölcsődei és óvodai hálózatot épített ki, a mai napig könnyebb az anyaságot és a munkát összeegyeztetni, mint számos nyugatnémet tartományban, ahol manapság is irgalmatlan nehéz bölcsődei vagy óvodai helyet találni a kisgyerekeknek.

Ezen szociális kérdéseket, ügyeket hosszú ideig az utódpárt, a PDS (majd az abból kifejlődött Die Linke) vetette fel. Azonban a keletnémetek sokszor jogos, szociális alapú dühe, frusztrációja csak akkor lett érdekes, amikor az AfD révén mindez etnonacionalista színezetet is nyert.

A menekültválságban persze előjött a keletnémet társadalom homogenitásából és zártságából fakadó jobboldaliság. De az ott felszínre tört idegenellenességet is részben magyarázza, hogy nem lettek megoldva égető szociális problémák, így amikor a menekültek anyagi támogatása felmerült, számos keletnémet érezte úgy, hogy őket és az ő problémáikat bezzeg nem kezelték, kezelik ekkora megértéssel nyugatnémet értelmiségi körökben.

Az, hogy ez túlzó és leegyszerűsítő érzés, teljesen mindegy, mert – amint Edmund Stoiber egykori bajor kormányfő szokta mondani – a politikában az érzések is tények. És így a tény az, hogy jogos, szociális frusztrációk tudtak megjelenni az AfD idegenellenes agendájában és nyelvezetében.

Nem rosszabb a helyzet, mint „Nyugaton”

De azt is meg kell látni, hogy minden probléma, frusztráció, kelet- és nyugatnémet közötti különbözőség ellenére, egy olyan párt, amely más posztszocialista országokban – mint például Magyarországon vagy Lengyelországban – könnyedén akár a szavazók felét is elérheti, egy menekültválság után is legfeljebb a szavazatok egynegyedét hozza el.

és messze nem kapott annyit, amennyit a PiS a lengyeleknél vagy a Fidesz a magyaroknál elért már.

Az AfD ennyiben a félig sikeres, félig kudarcos újraegyesülés lenyomata. Igen, itt van egy keletnémet társadalom, amelyben sok düh halmozódott fel, és amely még mindig másképp él, másképp gondolkozik, mint a szabadságban, multikulturalizmusban szocializálódott nyugatnémet többség. De ez az AfD már egy zárt társadalom maradványaiból tud csak élni: minden jogos düh ellenére se tud – éppen az idegenellenessége miatt – többeket megszólítani, mint amire nyugat-európai demokráciákban is mutatkozik szélsőjobboldali fogékonyság.

Ahogy Svédországot, Ausztriát vagy Franciaországot se szoktuk kiírni a demokráciák közül, mert a szavazók negyede, ötöde akár szélsőjobbra ikszel, úgy a keletnémet tartományi választások esetén is az AfD eredményeiben nem holmi hihetetlen jobbratolódást, bebarnulást, hanem egy európai korszellem jelentkezését kell látni. Vészharangokat nem kell zúgatni. A szász és a brandenburgi választások ugyanis nem döntötték be a német demokráciát, nem weimarizálódik a berlini köztársaság.

Az össznémet politikára kifejtett hatások helyett ezért sokkal érdekesebb lesz majd azt megnézni, miként befolyásolják az eredmények az AfD-n belüli erőviszonyokat, az ottani nyugatiak és keletiek, mérsékeltebbek és igazi barnák közötti harcokat. Márpedig ha az AfD-ben – akár csak a jó keletnémet eredmények miatt – tovább erősödik a keletnémet meghatározottságú radikális befolyás (a nyugati mérsékeltebbek kiszorulásával), akkor mindez országosan inkább az AfD elszigetelődését, mint jelentőségét növeli majd.

CÍMLAPFOTÓ: Björn Höcke kampányol. AfD Brandenburg / Facebook