+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kardos Gábor
2020. július 26. vasárnap, 11:50
Akármi lesz is a sorsa az Index-típusú belvárosi médiának, az harmadrendű kérdés marad az ország sorsa szempontjából, amivel kapcsolatban a vidéki nyilvánosság és a vidéki sajtó minősége sokkal fontosabb kérdés.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Talán emlékeznek még néhányan, hogy mit jelentett „indexre kerülni” a Kádár-rendszerben: azt, hogy valaki túlságosan szabadon fogalmazott és ezért nem engedték megjelenni a hatalom által kontrollált nyilvánossági formákban. Legfeljebb szamizdatban jelenhetett meg. Az index tehát a cenzúra feketelistája volt. A sors és a magyar sajtótörténelem iróniája, hogy most az egész Index került indexre.

 

Mielőtt azonban mindenki mártírként szentté avatná a majdnem egységesen felmondó szerkesztőséget és vak bizalmat szavaznánk nekik a folytatásra más néven, érdemes közelebbről megnézni, kik is voltak ők, mit is képviseltek, hogyan és kit szólítottak meg. Hogyan jött létre az a demokratikus kultúrával bíró közösségekben bárhol teljesen abszurd illúzió, hogy egy privát kereskedelmi médium pótolhatná a közszolgálatot, miután az NER-pórázra került.

 

Főszabályként mindig azok védelmére kell kelni, akikre épp lesújt a hatalom, de itt egyáltalán nem egyértelmű, hogy a konkrét esetben valóban ez történt-e, mint azt a korábban szintén indexes Bodoky Tamás, az Átlátszó alapítója is megírta.

 

A Fidesznek egyáltalán nem volt érdeke, hogy az Index-szerkesztőség felmondjon,

 

nekik sokkal kedvezőbb volt az eddigi állapot fenntartása, hogy az Index egy bizonyos határig kritikus velük, de a NER igazán sötét ügyeiről valahogy mégsem jelennek meg sorban tényfeltáró anyagok. Ha már konteós motivációt keresünk, a másik oldalon logikusabb lehetett egy ilyen manőver, amivel lekerülhet a hosszú NER-pórázról a szerkesztőség valamilyen új névvel, közben nemzetközi botrányt generálva a Fidesznek.

 

Egyik alapvető fenntartásom a közismert indexes stílussal szemben éppen az, hogy mások sorskérdéseiről és általában mindenről fanyalgó-fikázó, sőt nyíltan cinikus felsőbbséggel írtak – egész addig, míg nem az ő sorsuk lett hirtelen a téma. Pedig egy újságíró legfőbb erénye az empátia, és az, hogy az ő világától idegen, világnézetétől eltérő dolgokról, emberekről is hitelesen számol be. Nem csupán „objektíven”, hanem emberien.

 

Most azt az együttérzést várják el, amit annyiszor tagadtak meg másoktól

 

már stilárisan is egész eddigi tevékenységükben. Ezt nem tartom etikusnak. Ennél is fontosabb tartalmi okai vannak azonban annak, hogy nem szeretnék bedőlni ennek a most folyó nagyszabású szolidaritási fundraisingnek – mindaz, amit ebben a cikkben részletesebben kifejtek.

 

Az Index nemhogy az országot nem fedte le földrajzilag, Budapestet se reprezentálta egészében

 

Balatoni ügyeket sajtósként képviselve sajnos számtalanszor tapasztaltam azt, hogy az Index világnézeti horizontja mennyire Budapestre és leginkább a körúton belüli világra korlátozódik földrajzilag – de szociológiailag is. Ugyan ebben nem állt egyedül az Index, hanem a legtöbb országosnak vélt médiumra hasonlóan érvényes, hogy

 

zömmel fővárosi horizontú tematikával, leginkább pestieknek szánt médiatartalmakat szokás országos médiának titulálni ma Magyarországon.

 

Újabban a fővárosi urbanisztika iránt alaposabban érdeklődve azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy az Index nemcsak a vidéket veszi semmibe, hanem a pesti periféria (a panelprolik) világáról is nagyjából ugyanolyan lenézően (nem) beszél. Lényegében ignorálja egy-másfél millió pesti sorsát is. Mert az Index leginkább mindmáig az Y-generációs belvárosiak felszínesen (keleties szervilizmussal) nyugatkövető neolib-globalista kurzusának az orgánuma volt, vagyis szociokulturális hátterét tekintve legfeljebb pár tízezer ember álláspontját tükrözte viszonylag hűen, és ezt vetítette percre készen mintegy kétmillió ember elé mint egyetlen up-to-date hírmátrix-valóságot.

 

A budapesti belvárosi középosztály viszonylag szűk körének álláspontját prezentálta folyamatosan úgy, mintha az minimum az egész magyar középosztály normatív álláspontja, illetve világképe volna. Félreértés ne essék: nagyon jó dolog, ha van a belvárosi generációs közösségnek is saját sajtója, de az tragikus, ha ezt tekintik országosan egyedül mértékadó (mainstream) sajtónak, valamilyen fura közszolgálati szerepzavarba esve és még tragikusabb, ha az Index idejétmúlt neolib globalizmusa nyit mintegy másfél-kétmillió magyar polgárnak ablakot a világra, a külpolitikára, ökopolitikára. Mert sokan ezt tekintették irányadó valóságnak.

 

Ha megnézzük a most majdnem egységesen felmondó szerkesztőség képeit, akkor harmincas éveik végén járó vagy épp negyvenes arcokat is tudunk rendelni a fenti megállapításokhoz, hogy generációsan is mennyire szűk réteget képvisel a lap, ami nemcsak földrajzilag esett nagyon messze attól, hogy az egész országra érvényes lehessen, hanem szociológiailag sem reprezentálta távolról sem a magyar társadalom egészét.

 

Egyáltalán nem voltak osztálysemlegesek sem, mert bár a magyar elit viselt dolgait sokszor kritizálták, de a prolikról jellemzően a magyar középosztály és azon belül a rendszerváltás utáni generáció értelmiségi elitjének fölényes előítéleteivel és tipikus lenéző reflexeivel nyilatkoztak, illetve kifejezetten a balos-liberális nyugati trendmintákat követő szociális érzékenységet mutatták fel az erre predesztinált témákban (mélyszegénység, hajléktalanok, fogyatékkal élők és éhező gyerekek ügye, illetve cigányügy) – máskor, spontán módon azonban véletlenül sem lájkoltak semmit, ami proli.

 

Nem is lenne ezzel sem nagy gond, ha nem úgy állítanák be szűk réteghorizontból fakadó álláspontjukat, mintha a magyar hírújságírás egyetlen (mainstream) platformja lennének.

 

Hogy csak az igazán tény és hír belföldön vagy a világban, amit egy Index annak minősít – ez ugyanis a tragikus a magyar sajtóra nézve.

 

A független sajtóval kapcsolatos össznépi illúziók

 

Amúgy önmagában is eleve illuzórikus elképzelés, hogy bárhol bármikor lehetséges lenne olyan sajtóorgánum, amelyik egyetlen információs orákulumként kvázi helyettünk informálna és informálódna – helyettünk mondaná meg, milyen a világunk, miközben az minden egyes polgár elemi felelőssége lenne. Hogy tájékozódjon, lehetőleg minél több és különbözőbb forrásból, majd ezek alapján alakítsa ki saját álláspontját.

 

Amit az újságírótól várunk el, az valójában minden egyes tudatos polgár elemi feladata napi szinten, és hatalmas illúzió, hogy teljesen ki lehetne szervezni egyetlen, profi újságírókból álló lapnak, ahogyan az is vészes illúzió, hogy demokratikus kötelezettségeink alól teljesen mentesülhetünk profi politikusok megválasztásával, akik majd a polgárok helyett fogják csinálni a politikát. Mert az mindig olyan is lesz. Ha nem lesz Index, jobb eséllyel fognak eddigi olvasóik több forrásból tájékozódni, ami lényegében kedvezőbb helyzet, ha kevésbé tűnik is kényelmes hírfogyasztásnak.

 

A hírkomfort öl, butít és nyomorba dönt.

 

Nagyon naiv módon hivatkoznak most rengetegen az Index függetlenségére. Már a legelső európai újság létrejötte mögött is propagandacélú hatalmi manőver állt, és azóta is keményen relativizálják a médiumok függetlenségét tulajdonosaik érdekein túl világnézeti elkötelezettségeik is, amiről szinte sosem esik szó, amikor a sajtószabadság a téma. Egy lap függetlenségének legfőbb objektív garanciája az, ha kizárólag előfizetői tartják el, de sajnos még ez sem garantálja a teljes világnézeti függetlenséget (annak szellemi előfeltételeit) vagy legalább a pluralizmust, hogy más világnézeti meggyőződéseknek is teret és szót adjanak.

 

Az Indexre finoman szólva nem volt jellemző a világnézeti pluralizmus. Zöldülni is csupán a legutóbbi időkben próbálnak (kábé a Greta Thunberg nevével fémjelzett globalista klímafordulat óta) egy ugyanolyan zöldített profilú cikksorozat maszkját öltve magukra, ahogyan a Mi vidékünk sorozattal is megpróbáltak beszámolni a vidékről megyénként pár riporttal. Mintha valóban országos médium lenne az Index azáltal, hogy néha nagy kegyesen lemegy egy-két újságírójuk vidékre, megírni a tutit az adott térségről, mivel az ott élő bennszülöttek erre (szerintük) eleve alkalmatlanok. A mélypont az volt, mikor Hevesből Budapestre emigrált haverok meséltek a gyerekkorukról és arról, hogy milyen immár fővárosi polgárként visszaemlékezni gyerekkoruk szakadt vidékére. Így kezdődik a cikk: „(...) ma már semmilyen élő kapcsolat nem fűz Heves megyéhez…”

 

A fő üzenet nyilván az, hogy mekkora lúzerség vidéken élni – mindezt a vidékkel nagy kegyesen foglalkozó sorozatban. Ez már önmagában eleve idejétmúlt, retrográd felfogás ma, amikor a megapoliszokat létükben is megkérdőjelezte egy világjárvány és egyre inkább látszik, hogy a megaurbanizáció nem a megoldás ezen a bolygón, hanem inkább a legnagyobb globális probléma, az ökokrízis alapvető oka.

 

Az idézett Index-riport téves ideológiai előfeltevésein túlmenően sem felel meg az újságírás, sőt a humánum, az emberi korrektség legalapvetőbb követelményeinek sem. Ha kifejezetten vidéki riportokra gyűjtött pénzből csinálnak ilyesmit, ahelyett, hogy végre valóban Hevesben vagy máshol élő embereknek adnának szót, hogy ők maguk meséljék el, miben látják a térség jövőjét, illetve jelenének és félmúltjának problémáit. Ez speciel kimondottan botrányos, szélsőséges példa volt, de amúgy akadtak egész jó anyagok is az Index vidéki sorozatában, csak hát egyetlen ilyen extrém példa is feltárja azt, hogy miért meztelen és miért nem is király az indexes „közszolgálat” – különösképp a vidéket illetően.

 

Márpedig azt az egyet egészen biztosan illene tudnunk, hogy a NER újraválasztása vidéken dől el, és ezért

 

akármi lesz is a sorsa az Index-típusú belvárosi médiának, az harmadrendű kérdés marad az ország sorsa szempontjából, amivel kapcsolatban a vidéki nyilvánosság és a vidéki sajtó minősége sokkal fontosabb kérdés.

 

Egyedül az számít igazán. Márpedig a vidéki lapok beszántásakor nem volt tüntetési hullám és profilkép-cserélgetés, ha jól emlékszem. Azt ugyanez a közvélemény a legnagyobb közönnyel fogadta. Pedig még olvasószámra is jóval nagyobb nyilvánosság sorsát érintette az ügy, mint az Index esetében.

 

Mi az olvasók felelőssége?

 

Ha a sajtó a mindenkori hatalom feletti civil kontroll legfőbb eszköze, akkor ez mindig a művelt vagy legalább tájékozott újságolvasó közönség felelőssége is marad, nem lehet csupán az újságírókra róni, nekik „kiszervezni”.

 

Ahogyan az ellenzéki politikusok töketlenségét sem lehet csupán az ő felelősségükként szidni, mert az bizony egyértelműen a választópolgárok balféksége, ha engedték idáig fajulni közös dolgainkat. Nonszensz a sajtóról úgy beszélni, mintha a mindennapi választásainktól független piaci és/vagy hatalmi folyamatok eredménye lenne csupán „mértékadó” lapok bedarálása – mert ez minden esetben a mértékadó polgárság gyengeségeinek indikátora.

 

Ha megnézzük a reakciókat az Index-ügyre, nagy többségben sajnos ezt a pusztító naivitást fogjuk látni magunk körül: többnyire úgy beszélnek a dologról, mintha nem lenne benne személyes felelőssége minden magyar hírolvasó polgárnak a maga módján, hanem csak valami gonosz „összeesküvés” volna kizárólag a felelős az ismétlődő híripari katasztrófákért. Vagyis mintha nem a mi kultúránk részeként történne mindez így. Pedig de.

 

Mégis mitől volt független az Index?

 

Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy látványos csőd felé menetelnek az amerikanizáció korábban győzhetetlennek hitt birodalmi lépegetői, amit eddig modellként emlegettek. Donald Trump és Boris Johnson megválasztása, illetve a brexit óta az az angolszász bezzegglobalizáció, amire mint orákulumra hivatkoztak, mára olyan tragikomikus karikatúrájává vált korábbi önmagának és annyira látványosan esik szét, hogy már az Index se tudta fenntartani önfeledten angloamerikai globalizmusát. Csak hát ugye nincs tippjük arra, hogy mégis mi jöhetne helyette.

 

Nem ritkán váltak kétes lobbik szócsövévé a zöld szemléletváltást aláásó ipari propagandával, aminek iskolapéldája a Tojásszövetség anyagai alapján készült Index-cikk, miszerint zöld „tévhit” lenne csupán, hogy a bio kapirgálós minősége jobb lenne a ketreces tartású nagyüzemi láger-tojásnál. Arról egy szó se esik a cikkben, hogy a ketreces tartás már önmagában mennyire vállalhatatlan dolog, hogy az embertelenül összezsúfolt szerencsétlen csirkék antibiotikumozása, túlgyógyszerezése, tápozása és génmódosítása milyen egészségkockázatokkal járhat – holott a XXI. századi újságírás belépőszintje lenne, hogy a fenntarthatóságról ne csupán gazdasági értelemben essen szó, az is megtévesztően (és eleve szakmai minimum lenne külön jelölni a PR-cikkeket, ha ennyire nyilvánvalóan lobbik írták az egészet).

 

Ez persze csak egy példa annak illusztrálására, amit általában is problematikusnak tart mindenki, aki az ökopolitikai szemléletváltást valóban komolyan veszi, és ami a nyugati sajtóban már sokkal szélesebb körben alapkövetelmény. Mert nem tennék az ablakba, amit ott az olvasóiktól kapnának egy ilyen tojáslobbis cikk után, amire itthon legfeljebb pár aktivista reagált úgy, ahogy elvárható lenne bárkitől a XXI. században.

 

Ma már nem nevezhető szabadnak az a sajtó, amelyik csupán a jóléti fogyasztói társadalomban megszokott fenntarthatlan előítéletek kritikátlan szajkózása, amelyik az ember szabadsága alatt pusztán a korlátlan fogyasztás önkényét érti és nem képes alapjaiban megkérdőjelezni rossz civilizációs beidegződéseinket, az a sajtó, amelyikben nem szempont az élővilág szabadsága, illetve felszabadítása az emberi önkény alól.

 

Szolidaritást – de nem mindegy, kivel

 

Miért kéne szolidárisnak lennem egy kommersz hírportállal, akik piacvezetőként rendszeresen gyűjtöttek pénzeket függetlenségi barométerükkel riogatva az országban messze a legtöbb erőforrással bíró szerkesztőségnek?

 

Sokan adakoztak nekik ahelyett, hogy valóban független újságírókat támogattak volna ott és abban, ahol és amiben sokkal inkább szükség volna rá, ha tényleg fontos a magyar nyilvánosság és a szabad sajtó ügye: vidéken és az oknyomozásban (amit már lényegében csak az Átlátszó csinál egy ideje).

 

Meggyőződésem, hogy a barométerezéssel és pénzgyűjtési akcióval az Index masszívan visszaélt a szolidaritás jelszavával. Most is úgy mondtak fel, hogy jó eséllyel más tulajdonosi körnek fognak majd hamarosan dolgozni egy új lapban. Legalább a politikai-világnézeti hátterük és korlátaik egyértelműbbé válnak ebben a folyamatban a nagy nyilvánosság számára is, és kevesebben fogják azt hinni, hogy „semlegesek”.

 

Ha ellensúlyt akarunk a mindenkori hatalomnak és civil kontrollt felette, akkor ennek legsürgetőbb feltétele a vidéki nyilvánosság megerősítése lenne a nagyobb városokban, illetve egyáltalán a demokratikus nyilvánosság megteremtése a kisebb településeken. Az Index-típusú belvárosi média ugyanis jellemzően olyan olvasótábort tájékoztat a hatalom visszaéléseiről, akik amúgy is a leginkább tudatos és tájékozott (fővárosi) polgárságot alkotják az országban. Azokhoz pedig nem vagy alig jutnak el, akiknek az informálása igazán sürgető prioritás lenne ma Magyarországon.

 

Aligha elég tehát azt követelni, hogy „legyen másik” (Index), amikor ennél is jóval sürgetőbb az, hogy egészen más legyen.

 

Miben és hogyan gátolja a magyar sajtó megújulását az Index?

 

Sokan a független magyar sajtó elesett végváraként siratják most az Indexet, elfelejtve, hogy vannak az Indexnél tulajdonosi hátterüket tekintve sokkal függetlenebb sajtóorgánumok: leginkább az olvasóik által eltartott Mérce és az Átlátszó, ahol sokkal inkább végeznek tényfeltárást, mint a nagyságrenddel több erőforrással rendelkező Indexnél, ahol mintha nagyon furcsa módon évek óta felhagytak volna az érdemi oknyomozással – egyesek szerint a hatalommal kötött háttéralku jegyében.

 

Ha pedig azt mondaná valaki, hogy a Mérce és az Átlátszó sem kifejezetten ad teret plurális módon eltérő világnézeti álláspontok vitájának vagy bemutatásának, akkor meg ugye ott van az Azonnali, mely az ilyesmit kifejezetten profiljának is tekinti. Van tehát most is, az Indextől függetlenül is szabad sajtó az országban. Jobb pillanataiban ide sorolható az ellenzéki média három nagyobb portálja is: a 444, 24.hu és a HVG. Azok a polgártársaink, akik most az Index kapcsán a szabad sajtó halálát és hasonlókat emlegetik, valójában mindezeket a még életben maradt lapokat temetik az Index sírjába, az Index romjai alá, ami kifejezetten méltatlan, káros és téves balítélet.

 

Az Index nemhogy garanciája lett volna a független magyar újságírás megmaradásának, de a XXI. századi megújulás legfőbb gátjává vált – a legjobban egy hasonlattal lehetne szemléltetni, hogyan és miért. Ha a magyar bor is átesett volna egy olyan botrányon és megújulást kikényszerítő szembesülésen, mint anno az osztrák bor az 1985-ös fagyállóbotrány miatt, akkor ma sokkal jobb lenne a hazai borkultúra helyzete és a magyar borok nemzetközi pozíciója is.

 

A megújulás azért maradt el, mert sose volt igazán durva pofáraesés, sose fogtunk annyira padlót, hogy be kellett volna látni: mostantól mindent új alapokra helyezve és másként kéne folytatni.

 

Ehelyett folyton megveregettük egymás vállát és a sajátunkat, hogy mi vagyunk a legjobbak, csak a gonosz és tudatlan külvilág ezt nem ismeri el eléggé. Valahogy így vált legfőbb gátjává a közszolgálatinak vélt Index a magyar sajtó megújulásának, és ezért tekinthetjük ezt a mostani botrányt az osztrák fagyállós borhamisításhoz hasonló katarzisélménynek a magyar sajtóban, ami talán elvezet a kollektív szembesüléshez, alaposabb önvizsgálathoz – tisztább alapokkal egy jóval korszerűbb és függetlenebb sajtóstruktúra kialakulásához. Egyfajta korszak- és paradigmaváltáshoz.

 

A hírfogyasztási szokások rohamosan változnak és az ún. „közösségi” média hírcsatornaként is már-már létében fenyegeti a klasszikus lapokat, illetve az újságírást mint olyat. Ez alkalmasint nagyobb globális veszély a szabad sajtóra, mint a NER versenyképtelen és alig olvasott felületeinek „dominanciája” a hírpiacon vagy akár a hatalom törekvései a független újságírók és lapok ellehetetlenítésére. Egészen újfajta hálózatosodó platformokkal, az olvasókat jobban bevonó interaktívabb hírmédia-struktúrával lehetne csak lépést tartani a változással, ami egyben újra elhozhatja az esélyét annak, hogy vidéken is legyen erős és jó sajtó – enélkül eleve esélytelen leváltani a NER-t.

 

Olvass még Kardos Gábortól! Vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A román szocdemeknek is kínos politikusok csoportosan átléptek egy román zöldpártba, amit a háttérből egy volt szélsőjobbos politikus mozgat.

Mindkét fél eltökélt, hogy tető alá hozzák a megállapodást, azonban Párizs továbbra se enged London követeléseinek a halászat ügyében.

Mostantól „Eszem-iszom, dínom-dánom” a párt programjának neve, mert a Jobbik „egy bránerre emlékeztető" tagja ezzel a rigmussal cikizi őket.

A bíró szerint az ajánlatot visszautasították, a volt katalán elnök pedig úgy gondolja, hogy megint csak a függetlenségi mozgalmat akarják megfúrni.

Elmérgesedett a viszony a török államfő és Franciaország között, az ügy hátterében a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrái és az ezek miatt lefejezett tanár esete áll. A francia szatirikus lap megint lépett egy merészet.

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás