Az állítólag progresszív nagyvárosiak először gyarmatosították a vidéket, majd átnevelték a falusiakat, hogy ne termeljenek zöldséget, inkább vásároljanak. Nagy árat fogunk még fizetni ezért.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Most a brit választás után megint megírták a magukat progresszívnek tartó megmondók, hogy a suttyó vidékiek teszik tönkre a világot, bezzeg London és a nagyvárosok felvilágosodott népe tudja a tutit. Ahogy az önkormányzati választásokon is leginkább a magyar nagyvárosok választották az igazi, Európához húzó demokráciát.
Gyakorlatilag a világ minden országában ugyanez a refrén megy a választások után. Újra és újra rácsodálkoznak, hogy a populizmus győz minden mediokráciában. Az lenne isteni csoda, ha nem így történne.
Azért nem ártana megkapirgálni kicsit a felszín mögött az okokat: akkor mindjárt kiderülhetne, mekkora illúzió, sőt, ordas nagy kamu a nagyvárosi progresszivitás. Ennél nagyobb illúzió talán csak az a marxista mítosz volt, hogy a munkásság progresszív – mikor sokkal inkább azt látjuk, hogy a széthulló nagyipar rozsdaövezeteinek prolijai választják meg a Trumpokat és Johnsonokat, ők a legostobább populizmusok betonbiztos szavazóbázisa.
Miért és mióta érezheti magát a vidék Mucsa alsónak?
Kábé amióta létezik – azaz több ezer éve –
a nagyvárosi polgárság abban a saját maga által nagyra fújt véleménybuborékban él, hogy egyedül ő képviseli a haladást, a felvilágosultságot a bugris vidékkel szemben.
Ez rém egyszerűen és gyarlóan emberi módon működő közönséges önigazolási séma: a nagyvárosok nyilvánossága magát tartja egyedül mérvadónak (ahogy minden emberi közösség) – ehhez pedig gyárt egy ellenségképet is, miszerint mindenki más hülye, csak ő helikopter.
Addig nem is volt nagyobb baj ezzel, amíg a kisebb városoknak is volt saját nyilvánossága, akár saját újságja is, és nem kellett végképp úgy érezniük, hogy Mucsa alsóvá váltak. Bár a hatalom központosítása és a gazdagság felhalmozása a nagyvárosokban eleve jelentős elmozdulás volt ezen a téren, végső csapást az mért a vidékre, mikor a modernizációban a központosított tömegtájékoztatás vált a valóság egyedüli mércéjévé és tükrévé. Onnantól kezdve a vidékiek csak senkik és lúzerek lehettek a média nagyvárosi központosítása és a médiahorizont beszűkülése miatt:
valódi, világra szóló események ugyanis csak nagyvárosokban vannak a média logikája szerint – vidéken csak lemaradás, hulló vakolat, unalom, nyomor és kihalás van.
Meg néha egy-egy nagyobb baleset, amiről szintén beszámolnak a híradók. Kábé ennyi jut a vidéknek. Lehulló morzsák a nagyvárosi médiaasztalról. A természetközeli lét csodája és a kis emberi közösségek ereje a masszamédia számára ismeretlen, sőt: ignorált világ.
Így gyarmatosították a vidéket
Eddig azonban még csak a jéghegy csúcsát néztük, kizárólag azt, hogyan és mi jelenik meg a médiában. A mélyebb gazdasági és kulturális folyamatok ugyanilyen súlyos egyenlőtlenségekről árulkodnak: a nagyvárosi központok a gazdasági döntések centralizációjával a vidéktől az erőforrásokat is a nagyvárosokba szívták – nemcsak a természeti erőforrásokat és a pénzt, hanem a legjobbnak tartott humán erőforrásokat is kisajátították évszázadok óta.
Egyszóval totálisan lerabolták, gyarmatosították a vidéket, magukhoz vonva onnan minden számottevő tőkét. Nemcsak gazdasági értelemben, hanem szociokulturálisan is. Ismerős a séma a magukat egyedül felvilágosultnak és progresszívnak tartó nyugati gyarmattartók önigazolási mechanizmusaként: mi vagyunk a művelt világ.
És a gyarmatok szolga népe miért olyan barbár, primitív, stb? Mert mi tettük azzá, és mert mi döntjük el, ki milyen!
Amikor most a progresszív urbánus sajtó kábé minden populista győzelem után megállapítja, hogy mennyire bugris a leszakadó vidék, bezzeg ők helikopterek, akkor elfelejti hozzátenni, mi vezetett ide és hogy a nagyvárosok polgársága hozta létre a mai, durván egyenlőtlen helyzetet. Ezért logikusan, etikusan senki mást nem okolhatna ezért, legkevésbé azokat, akik évszázadok óta a nagyvárosi haladás és gazdagodás áldozatai, szenvedő alanyai és kizsigerelt szolgái voltak: a vidéket és a falut.
A nagyvárosi életforma fenntarthatatlan
Emberi hitványságán és gyávaságán túl van ezzel az érveléssel egy sokkal végzetesebb baj is: ökológiailag totálisan fenntarthatatlan. Sőt, pont az ellenkezőjét sulykolja, mint amire ma nyilvánvalóan szükség lenne a kollektív túlélés érdekében.
Egyáltalán nem a nagyvárosi lakosság fogyasztói életmódja mutatja a jövőbe vezető utat: ez csak egy végletesen pocsék választási rendszer békaperspektívájából nézve tűnhet így, ami strukturálisan alkalmatlanná teszi a jelenlegi politikai rendszert, hogy egyáltalán érdemben reagáljon a valódi kihívásokra. A gyakorlatban mediokráciaként működő választási rendszer a legsikeresebb populizmus győzelmét garantálja, és egyben azt is, hogy a pártok tabuként kezelik a valódi kérdéseket (például a valódi, nem csupán PR-szintű környezetvédelmet), aminek vállalásával népszerűtlenné válnának.
A bolygófogyasztói társadalom motorja pont a magát oly progresszívnak vélő nagyvárosi életforma.
A totál fenntarthatatlan hiperurbanizáció rákos daganatként terjed világszerte, és amilyen evidens, annyira tabu mindmáig, hogy a demográfiai robbanás motorja is a nagyvárosi életforma terjedése és az ipari társadalomra való átállás volt világszerte.
Vagyis a nagyvárosi polgárság nem a megoldás, hanem a fő probléma a jövőre nézve.
Már a falusiak se termelnek zöldséget
Tragikus módon évszázados agymosással már a vidéki, sőt
a falusi lakosságot is sikerült átnevelni fejében urbanizált és városias életmódot folytató fogyasztóvá, akinek már esze ágában sincs a kertben zöldséget és gyümölcsöt termelni, inkább beül az autóba és bevásárol egy plázában,
vagy a legközelebbi szupermarketben.
Alig maradt olyan ember, aki egyáltalán minimális szinten képes lenne ellátni önmagát és családját élelemmel. Ezt hívták ugye valaha parasztnak, és a nagyvárosi ficsúrkodás tette szitokszóvá.
Nagy árat fogunk még fizetni ezért a szörnyű hazugságért, ha netán leáll a nagyvárosok ellátására létrejött bolygógyilkos rendszer, amiben az alapélelmet is nagy távolságokról szállítják mindenhova, fenntarthatatlan környezetterheléssel.
A talajerózióra vonatkozó kutatások szerint minden talajéletet nagyjából 50-60 éven belül lenullázó, a földeket terméketlenné tevő „intenzív” nagyüzemi mezőgarázdaságot a nagyvárosok élelmezése és a nagytőke által vezérelt lobbifolyamatok hozták létre és tartják fenn ma is, amikor már tudjuk, hogy sehova se vezet ez a rabógazdálkodás. Pontosabban: a talaj termőképességének felszámolásához vezet.
Érdekes egybeesés, hogy minden központosító logika ökológiailag káros következményekhez vezet, és mindig a helyi organikus megoldások a fenntarthatók. Illene talán levonni mindebből a legsürgősebb konzekvenciákat. Ha a nagyvárosi, nagyipari modell globális csődhöz vezet ökológiailag, akkor le kellene állítani és újra kéne tanulni élni a földön.
Ami feltehetőleg több és keményebb munkával jár, mint odamondani egy-egy nagyokos elemzésben, hogy a vidéki választók megint a hülyeségre szavaztak,
de legalább kijöhetünk egy olyan véleménybuborékból, mely mára evolúciós zsákutcának bizonyult.
Olvass még több cikket Kardos Gábortól az Azonnalin! Vitatkoznál? Hozzászólnál? Írj nekünk!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
