Az Index utániság átrendezheti a morális ellenzéki térképet is

Az indexesek kollektív felmondása új morális mércét teremtett. Érdemes ezt az ellenzéknek is szem előtt tartania, mikor a közös listákról és az előválasztásokról alkudozik.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ma még nem tudjuk, hogy az Index indextelenítése – azaz kivezetésének politikai megrendelése – után mennyire lesz más az ellenzéki politikai cselekvés. Ugyanis túl sokszor hallottuk és írtuk már a cezúradiskurzust ahhoz, hogy ezügyben bármilyen előrelátással lehessünk. Van azonban néhány tanulsága az elmúlt napoknak és a szerkesztőségi mintamutatásnak.

Meg kell jegyeznem, hogy nyilván nem az ellenzékiség a legfontosabb ügy ma a pénteki napot követően. De annyiban mégiscsak, hogy ne ismétlődjön meg az, ami, hogy ne kelljen felállni kollektíváknak. És ehhez kormányt/rezsimet kell váltani. Az élet értelmének visszaadása sem a (szükséges) gyász örökkévalóságával jön el, hanem az életfolytatás lehetőségének megteremtésével. Ezért kell a következőkben az ellenzék cselekvésén motoroznom.

Mindenekelőtt egy gondolat: az Index munkatársainak kollektív felállása akár új normarendszert is teremthet. Azt üzenték ugyanis, hogy ha valahol, bármilyen szinten és formában jelen van a „NER”, azt nem kötelező elfogadni. Mert az utóbbi években a közélettel foglalkozók hozzászokhattak az olyan fordulatokhoz, minthogy „de érted, nem szólnak bele a munkámba!”, „most tudsz jobbat?”, vagy „ugyan már, miért, mások mit csinálnak?”. Ezen csuklózások és csuklóztatások valóságtartalmát megítélni akkor tudnánk, ha mélységében ismernénk az adott helyzetet vagy életstratégiát.

Mindenesetre vagy így van, vagy nem, nem is szabad ítélkezni az egyes ügyekben.

És ez jellemzően nem a közmunkatársadalom határán billegőkre vonatkozik, kár lenne bárkinek úgy elgondolni magát, mint akinek pont akkora egzisztenciális mozgástere van, mint egy vásárosnaményi varrónőnek.

És akkor egy másik legalább ilyen jelentős tanulság: 2022. Ha azt mondtuk okkal, hogy 2019. október 13-a az ellenzék legfontosabb választásává lett, akkor – az Indextől (is) függetlenül, egyéb piaci-politikai terjeszkedéseket látva – 2022 tétje 2020 valóságának beláthatatlan idejű konzerválása. Épp ezért a józan ész szüksége mindennél erősebb kell, hogy legyen. Lehet rugózni, hogy hány lista kell, milyen előválasztás, hány miniszterelnök-jelölt, és hasonlók, de az Index-ügy árnyékából reméljük, minden érintettnek világos, hogy az említett, távolról sem technikai dolgok nem lehetnek egymás ki- és bezsarolásának eszközei.

Mert itt munkahelyek, életek jönnek-mennek és vesznek el, viszont ezek az indulásstratégiai diskurzusok maradnak. Az elmúlt években egyetlen politikus volt, aki felállt ebből a „mókából”, Schiffer András. Tegyük hozzá, nem magától jutott erre a döntésre, belülről pártja, kint saját választott – egyensúlyozó – pozíciója buktatta meg. Utóbbira a következő nem volt jellemző, de nem árt emlékeztetni magunkat: amikor valaki gondolkodása és cselekvése egymással nem konzisztens a politikában, akkor az sok minden, de biztosan nem képviselet.

Amiből egyre többeknek egyre kevesebb jut. Ennek megfelelően lehet és szükséges úgy tekinteni az ügyben a Fideszre/Vaszilyra/Orbánra, ahogy, de akkor tanulnak az ellenzéki cselekvők az indexesek egzisztenciális döntéséből, ha korábbi, saját korlátaikon túllépnek. Ezek a korlátok világosak a választóknak, mint ahogy az is, ha valaki nem akarja meghaladni azokat.

Lehet tehát az aktuális spin doctort, médiamenedzselőt, tanácsadót azzal a mandátummal megbízni, hogy úgy érveljen belső és külső kutatások kapcsán, hogy abból a két lista szükségessége jöjjön ki, meg akként hangszerelni a Facebook-ellenzékiséget, hogy „higgyétek el, kampánytechnikailag is lehet békésen versenyeztetni listákat” (aha). Természetesen nem kajlidiskurzusok ezek, de

2019 októbere világos edukációs pillanat volt: nem az előválasztás hozta meg a sikert, hanem indokolt esetben megtartott előválasztás(ok) is. Úgy nyert az ellenzék, hogy (viszonylag) időben és különösebb hangos vita nélkül, asztalnál és telefonon – mindenesetre nem előválasztáson – meg tudott egyezni nemcsak polgármesterekről, hanem az önkormányzati jelöltekről (!) is. 2022-ra pedig ennél jóval kevesebb jelöltről kell konszenzust hozni. Az előválasztás ennek megfelelően csak ott indokolt, ahol több, hasonló esélyekkel bíró, kormányt váltani akaró jelöltambíció van.

A listás helyekre tartott előválasztás dolga távolról sem az emberek bevonásáról szól, illetve az úgynevezett „régi idők politikusainak kezeléséről” (nem hiszem, hogy KESMA-féle fakenews-ipar árnyékában valaki komolyan gondolja, hogy ezt ezzel lehet), hanem egyes „játékosok” listára kerüléséről és parlamenti bejutásáról. Nyilván ez is a politika része, nincs ezzel gond, de bizonyosak lehetünk abban, hogy a választók a listaösszeállítás kérdését a pártokra akarják bízni. És nem csak azért, mert ennek van hagyománya, hanem mert ez tényleg az információgazdag politikusok dolga.

Az ellenzéknek miniszterelnök-jelölt kell, és nem az utolsó előtti pillanatra. A kortárs jelenben a politika, az esély és az alternatíva személyeken át objektiválódik.

Az a magyarázat, hogy márpedig nem lehet korábban megnevezni, mert az illetőt „leamortizálják”, teljesen életképtelen érvelés – lévén a jobboldali nyilvánosságban már ma is mindenkivel ezt csinálják. És 2019. október 13-a bizonyította e stratégia hatékonyságát és életképességét.

Ha megvan „az” ember, úgy a jelölt segítésének kell alárendelnie magát minden ellenzéki politikusnak. Elmúlt ugyanis az az idő, amikor egy-egy hangos parlamenti felszólalást követően a pártos közösségimédiás guruk úgy targetálták a felszólalás hirdetését, hogy az lehetőleg kitakarja a másik ellenzéki párt aznapi fellépését. Az egók prezentálódásának ideje – olyan kollektív döntések után, amelyet az Index szerkesztősége meghozott – szintén lejárt.

Utóbbi nagyon magasra állította – okkal és joggal – a mércét. Lehet azzal egyetérteni vagy nem, a cselekvőknek ezen már nincs lehetőségük meditálni.

Nem így akartuk ezt az üzenetet meghallani, mert ma mindenkinek rossz, aki közös hazában gondolkodik.

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi tanácsadó. A cikk kizárólag a szerző magánvéleményét tükrözi.