+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Fehér Zoltán
2020. június 16. kedd, 17:54
Az USA hosszú ideig nem vette észre, hogy Kína vált politikai és gazdasági ellenfélévé. Noha a trumpi adminisztráció ezt már látja, Trump egyéb intézkedései nem segítik, hogy az USA őrizhesse meg világhatalmi vezető helyzetét. De a meccs nincs lefutva, Washington még mindig előnyben van.

A koronavírus-járvány miatt ismét rászegeződött a tekintet Kínára. Függetlenül attól, hogy mennyiben felelős a járvány kirobbanásáért, felmerült számos kérdés: Mennyiben kezdődik most Kína évszazada? Mennyiben bízhatunk Pekingben? Vagy mennyire ismerjük félre, becsüljük alá a kínai veszélyt? Az Azonnali Kínáról szóló vitasorozatában ezúttal Fehér Zoltán, a bostoni Fletcher School Stratégiai Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa, a Tufts Egyetem oktatója írja le meglátásait.

 

+ + +

 

Az elmúlt évtizedben minden, a világpolitika iránt érdeklődő ember számára nyilvánvalóvá vált:

 

Kína immáron nagyhatalom és az Egyesült Államok kihívója a világ vezető államának és a globális hegemónnak a státuszáért.

 

De voltak, akik ennek eljövetelét már sokkal régebben látták. John Mearsheimer amerikai politikatudós, az offenzív realista iskola megalapítója 2001-es prognózisára akkor a legtöbben legyintettek. Ő akkor azt jósolta: Kína felemelkedése nem történhet békés módon, s

 

ezért eljön az intenzív kínai-amerikai versengés, sőt konfliktus korszaka is. Eljött.

 

A koronavírus-járvány miatt az utóbbi hónapokban még feszültebbé vált amerikai-kínai kapcsolatok nyomán az angolszász külpolitikai gondolkodás műhelyeiben mostanában ismét Mearsheimer nevét és munkásságát emlegetik a leggyakrabban, mivel az élet őt igazolta. De mielőtt az amerikai-kínai kapcsolatok jelenlegi helyzetéről beszélnénk, érdemes megnézni, milyen szerepet játszott az Egyesült Államok Kína felemelkedésében.

 

Hogyan segítette Amerika Kína felemelkedését?

 

Az Egyesült Államok Kínával 1972-ben de facto szövetségre lépett a Szovjetunió ellenében. A két ország vezetői, Mao, Nixon és Kissinger úgy látták: az Egyesült Államoknak és Kínának erőegyensúlyt kell létrehoznia Moszkvával szemben. Ebben az időszakban amerikai szempontból teljesen logikus (a nemzeti érdeket szolgáló) volt a Kínával való szövetség, ráadásul úgy, hogy Kína ereje meg sem közelítette Amerikáét (tehát még nem volt annak versenytársa).

 

Amire viszont nem készültek fel az amerikai döntéshozók, az az, hogy a nagyrészben nyugati tanácsadók által segített, 1978-ban induló belső piaci reformok és az ezt követő, 1980-as amerikai (majd globális) piacnyitás Kínát gazdaságilag az egekbe repítik néhány évtized alatt olyannyira, hogy Peking talán már Washington vezető gazdasági pozícióját veszélyeztetheti.

 

Arra, hogy ezt az 1970-es és 1980-as években nem látták előre, még lehet magyarázat. De ami ezután következett, az a mai napig fejtörést okoz az amerikai külpolitika elemzőinek. Kína ugyanis a hidegháború lezárultával már nem volt az Egyesült Államok szövetségese, hiszen a közös ellenség, a Szovjetunió megszűnt, sőt Kína egyre több nemzetközi kérdésben Oroszország mellé állt Amerikával szemben. Kína az 1990-es évektől gazdasági csodát hajtott végre, ereje így dinamikusan nőtt. Amerika hosszútávú nemzeti érdeke egy kiegyensúlyozó (balancing) stratégiát írt volna elő Washington számára ebben az időszakban.

 

Az Egyesült Államok mindennek ellenére folytatta a Nixonék által megkezdett „nyitás-együttműködés” (engagement) stratégiáját

 

és Kína integrálását a globális gazdasági rendbe. Washington fenntartotta Kína „legnagyobb kereskedelmi kedvezmény” státuszát, majd végigegyengette Kína útját a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) a 2001-es teljes jogú tagságig. Mindeközben egyre nyilvánvalóbb lett: Kína egyrészt nem tartotta be a nemzetközi gazdasági rend szabályait (szabadkereskedelem, szabad piac, állami beavatkozás korlátozása, fizetőeszköz konvertibilitása, szellemi tulajdon védelme, stb.), másrészt erejének növekedése egyre inkább az Egyesült Államok kihívójává, versenytársává tette.

 

Az Egyesült Államok vezetői ebben az érában mindezt nem ismerték fel, illetve ha fel is ismerték, nem reagáltak rá. A Clinton-adminisztráció „nyitás és bővítés” (engagement and enlargement) stratégiája arra alapozott, hogy a hidegháború elmúltával az államok együttműködése és a globalizáció által segített meggazdagodása áll majd a nemzetközi politika középpontjában. Az ifjabb Bush elnöksége pedig a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően az új stratégiára, a terror elleni háborúra és a széles értelemben vett Közel-Kelet térségére koncentrált (háború Afganisztánban, majd Irakban).

 

Kína ezalatt a 2000-es években elkezdte modernizálni katonai erejét, majd Hu Csin-tao elnök (2002-2012) idején az ázsiai-csendes-óceáni térségben egyre terjeszkedőbb külpolitikára váltott. Hszi Csin-ping hivatalba lépését követően pedig megkezdődött Kína „hátraarca” egy ismét egyre autoriterebb politikai rendszer felé, valamint megjelent az új, agresszív kínai külpolitikai stratégia. Az Obama-adminisztráció volt az első, amely a nyitás stratégiájával szakítva elindult a kiegyensúlyozás stratégiája irányába, s az ún. Pivot keretében elmozdította az Egyesült Államok fegyveres erejének súlypontját Európa és a Közel-Kelet térségeiből az Ázsia és Csendes-óceán térsége felé. Végül

 

a Trump-adminisztráció állt bele elsőként igazán a Kínával szembeni kiegyensúlyozás stratégiájába,

 

amelynek központi eleme a Pekinggel szemben 2017-ben indított kereskedelmi háború és a két, mára „összenőtt” gazdaság egymásról való fokozatos leválasztása (decoupling).

 

Kína hegemóniára tör – Amerika ellenében

 

Hszi Csin-ping 2012-es pártfőtitkárrá, majd 2013-as államfővé választásával Kínában elindult egy belső autoriter visszarendeződés, Peking külpolitikája pedig egyre terjeszkedőbbé, asszertívebbé vált. Ezt én a Teng Hsziao-ping korábbi pártfőtitkárhoz köthető „békés fejlődés” stratégiával szembeállítva „asszertív fejlődés” stratégiának nevezem.

 

Ennek az új külpolitikai irányvonalnak két pillére van: a regionális és a globális külpolitikai-külgazdasági terjeszkedés. A regionális terjeszkedés célja, hogy Kína az ázsiai-csendes-óceáni térség vezető hatalmává, regionális hegemónná váljon. Ennek a törekvésnek az eszközei változatosak. Egyrészt Kína igyekszik „rendet tenni” a Kína részének tekintett, közvetlen környezetében lévő, de uralma alá még nem hajtott területek ügyében (Tajvan, Hongkong, Dél-kínai tenger). Kína egyre határozottabban lép fel a „központi kínai érdeknek” tekintett Tajvan önállóságával szemben, részben gazdaságilag behálózva a szigetet, részben folyamatos politikai és katonai nyomásgyakorlással.

 

A kínai bel- és külpolitika határmezsgyéjén áll Hongkong kérdése, amely ugyan hivatalosan Kína része, de politikai rendszerét maga határozza meg, ezért lakossága hónapok óta erőteljesen tiltakozik a kínai beolvasztási törekvések, Hongkong demokratikus berendezkedésének felszámolása ellen.

 

Kína az elmúlt évtizedben igyekezett átvenni a Dél-kínai tenger feletti kontrollt is a térség „központi kínai érdekké” nyilvánításával, mesterséges szigetek építésével, hadi infrastruktúra létrehozásával, halászati flottája térségbe irányításával, a terület műhold általi megfigyelésével. E lépései nyomán Kína diplomáciai konfliktusba került számos térségbeli országgal Japántól Vietnámig, amelyek szintén a sajátjuknak tekintik a Dél-kínai-tengert. Feszültséget okozott ez az amerikai-kínai kapcsolatokban is, hiszen az Egyesült Államok a régió első számú tengeri hatalma, amely fenn kívánja tartani a „hajózás biztonságát” saját maga és szövetségesei számára.

 

Fontos eszköz Kína kezében regionális törekvései szolgálatában a gazdasági kapcsolatainak dinamikus építése.

 

Immáron a térség országai nagy részének Kína az első számú gazdasági partnere, amelyet Peking kíméletlenül ki is használ politikai és katonai nyomásgyakorlásra. Szintén Kína ázsiai gazdasági terjeszkedését szolgálja az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (AIIB) létrehozása, amelyet Peking a Világbank ellenében alapított, és amelyhez számos térségbeli ország, valamint a világ sok más állama is csatlakozott (összesen 102 állam).

 

Ez már átvezet minket Kína globális terjeszkedéséhez. Ennek elsődleges eszköze az ún. Új Selyemút Gazdasági Övezet (Belt and Road Initiative) projekt, ennek révén Kína olyan infrastrukturális fejlesztések megvalósítására szerződik a világ számos országával (azokat többnyire hosszú évtizedekre eladósítva), amelyek segítségével

 

az egykori selyemút mintájára ismét kiépítheti tengeren és szárazföldön a glóbusz nagy részét lefedő kereskedelmiútvonal-hálózatát.

 

Kína terjeszkedő külpolitikája mind az ázsiai térségben, mind globális szinten érinti az Egyesült Államokkal való kapcsolatait, a két nagyhatalom versengését. Kína mind a regionális, mind pedig a globális hegemóniáért vívott küzdelmében az Egyesült Államokat kívánja letaszítani a hierarchia csúcsáról.

 

A Trump-adminisztráció gyakorlatilag az első, amely Amerika részéről igazából felvette ezt a kesztyűt Kínával szemben.

 

Az egyre asszertívebb kínai külpolitika, valamint a Trump-adminisztrációnak a kiegyensúlyozás irányába elmozduló stratégiája (benne a kereskedelmi háborúval) jelentősen közrejátszott abban, hogy a kínai-amerikai kapcsolatok az elmúlt években egyre feszültebbé váltak. A viszonyt tovább élezte és eddigi (1972 utáni) mélypontjára juttatta a koronavírus-járvány, amelyért mind Kína, mind az Egyesült Államok politikai vezetése a másik nagyhatalmat teszi felelőssé.

 

Fontos az is, hogy Kínának a globális hegemón szerep megszerzéséhez nemcsak túl kell szárnyallnia az Egyesült Államokat gazdasági és katonai erőben, hanem fel kell jutnia a nemzetközi rend irányító posztjára is. Ennek két módja van: az Egyesült Államok által létrehozott és az utóbbi időkig irányított ún. liberális nemzetközi rend vezető szerepét veszi át Kína, vagy létrehozza a saját képére formált, alternatív nemzetközi rendet. Az AIIB létrehozása 2013-ban még arra utalt: Kína talán egy ilyen alternatív rend létrehozásában gondolkodhat. Azóta a kínai külpolitika lépései, köztük Hszi elnök kiállása a jelenlegi nemzetközi gazdasági rend – és benne a globalizáció és a szabadkereskedelem – mellett, arról győzött meg sok elemzőt, hogy

 

 

Ebben segíti, hogy az elmúlt évtized során először Obama elnök, majd Trump elnök igyekezett fokozatosan kivonni az Egyesült Államokat korábbi irányító-vezető szerepéből, sőt Trump láthatóan kifejezetten a liberális nemzetközi rend lebontásán munkálkodik az USA szövetségi kapcsolatai elleni támadásaival, a szabadkereskedelmi rendszer felrúgásával, Oroszországgal és autoriter rendszerekkel való barátkozásával, a multilaterális nemzetközi intézményrendszerből való kivonulással (lásd a WHO ügye).

 

Kína és az Egyesült Államok versengése a koronavírus fényében

 

A koronavírus és a nyomában kialakult válság vízválasztó lehet Kína és az Egyesült Államok globális hegemóniáért folytatott versengésében. Kína nagyban felelős a koronavírus globális szétterjedéséért, mivel későn ismerte fel a vírus veszélyességét és nem tett semmit, hogy az ne terjedjen túl a határain.

 

A kínai vezetés nagyot hibázott azzal, hogy kezdetben Wuhan tartományban eltagadta a járvány létezését és elhallgattatta a veszélyre figyelmeztetőket, de idén év elejére felismerte a probléma jelentőségét és a kínai rendőrállam segítségével szigorú korlátozó intézkedéseket vezetett be Wuhanban és Kína más érintett tartományaiban. Kínai hivatalos források szerint ezekkel az intézkedésekkel március elejére sikerült a járványt (de legalábbis annak első hullámát) megállítani.

 

Azonban Kína régóta ismert a hivatalos statisztikáinak manipulálásáról, ezért fenntartással kell kezelnünk, hogy a kommunista hatóságok adatközlése szerint Kínában eddig kb. 85 ezren fertőződtek meg és kevesebb, mint 5 ezren haltak meg a vírus következtében. Ha ez valóban így lenne, a kínai járványmenedzselést sikeresnek tekinthetnénk egy 1,4 milliárd fős népességet számláló országban. De megbízható adatok hiányában nem tudhajuk, hogy így van-e.

 

Az Egyesült Államokról azonban megbízható adatok állnak rendelkezésünkre, adatszolgáltatása átlátható, nemzetközi elemzők által verifikált. Ez alapján az összkép Amerikáról lesújtó. Washington katasztrofális járványkezelése miatt eddig több, mint 2 millióan fertőződtek meg a vírussal és közel 120 ezren hunytak el (egy 330 milliós országban). Annak ellenére, hogy a két nagyhatalom adatszolgáltatásának megbízhatósága között ekkora különbség van, egyes elemzők máris igyekeznek levonni a következtetéseket a koronavírus következményeiből az amerikai-kínai versengés hosszútávú alakulására. Szerintük

 

Kína gazdasága a járvány gyors megfékezésének köszönhetően sokkal kisebb ütést kapott, mint az Egyesült Államoké.

 

Az egyes nagyhatalmak erejének jövőbeli alakulását mérő különböző modelljeik azt mutatják, hogy Kína gazdasági növekedését a mostani válság sokkal kisebb arányban mérsékelheti, mint a válság előtt eleve alacsonyabb növekedési szintről induló Egyesült Államokét. A RAND kutatóintézet közelmúltbeli elemzése pedig azt vetíti előre, hogy Kína katonai kiadásaiban is sokkal kisebb csökkenés várható a gazdasági visszaesés következtében, mint az amerikai hadi kiadásoknál. Ezen elemzők szerint Kína így kedvezőbb helyzetben lesz a koronavírus-válság elmúltával, mint az Egyesült Államok, sőt belátható időben beérheti és megelőzheti Amerikát gazdasági és katonai erőben is.

 

Ahogy jeleztem, ezeket a prognózisokat a kínai adatok ellenőrizhetetlensége miatt nagyon nagy fenntartásokkal kell kezelni. De óvatosságra inthet minket az is, hogy mindkét állam kapcsán találhatunk pozitív és negatív tényezőket, amelyek befolyásolni fogják versengésüket a következő években, évtizedekben. Az Egyesült Államok jelenlegi, tagadhatatlanul súlyos problémái (koronavírus-járvány, gazdasági recesszió, óriási munkanélküliség, rasszizmus elleni tiltakozáshullám, stb.) és az ezek mögött megbúvó strukturális gondok mellett óriási előnyökkel és erőtartalékokkal (földrajzi elhelyezkedés, szövetségesi rendszer, a világ vezető katonai ereje, bevándorlás, kutatás-fejlesztés, soft power, stb.) rendelkezik, míg Kínának az erősségei (olcsó munkaerő, globális kereskedelmi háló, száguldó gazdasági és technológiai fejlődés, központosított döntéshozatal) mellett sok-sok belső, strukturális problémával (demográfiai válság, korrupció, társadalmi egyenlőtlenségek, regionális különbségek) kell még megküzdenie az elkövetkező évtizedekben. Alapvetően ezek miatt

 

még nagyon korai lenne megjósolni a versengés végső kimenetelét. Kínának ráadásul nemcsak gazdasági és katonai erőben kell utolérnie Amerikát (különösen a katonai erőben még nagyon messze van ettől),

 

hiszen Amerika jelenleg nem csak a világ legerősebb hatalma, hanem az általa létrehozott nemzetközi rend vezetője is. Kínának a hegemón státusz eléréséhez tehát nem csak erejének mértékében kellene egy nap túlszárnyalnia az Egyesült Államokat, hanem elérnie vagy kivárnia, hogy az Egyesült Államok lemondjon a nemzetközi rend vezető szerepéről.

 

Az biztos, hogy az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok elkezdett fokozatosan visszavonulni ebből a szerepből, s ez a trend folytatódhat, amennyiben Trump elnököt novemberben újraválasztják. Ez kétségkívül Kína kezére játszana. (Kína azzal is igyekszik erősíteni a nemzetközi rendszerben elfoglalt helyét, hogy az év elejétől kezdve a „jótékony szuperhatalom” szerepét vette fel és számos országnak küldött maszkokat, védőfelszereléseket és lélegeztető gépeket, miközben a pekingi politikai vezetés és segédcsapatai azt terjesztik, hogy a koronavírus valójában az Egyesült Államokból indult.)

 

Amennyiben azonban Amerika mégsem vonul vissza a nemzetközi rend vezetőjének szerepéből (Joe Biden demokrata elnökjelölt novemberi győzelme ebbe az irányba hatna), sőt a jelenlegi kihívásai ellenére sikerül növelnie összerejét is (amelyre szerintem komoly esély van), Kína továbbra is csak ostromolni tudja a globális hegemónia nehezen bevehető várát, és az elmúlt hónapokban megismert nyílt küzdelem még sokáig folytatódhat a két nagyhatalom között. Ezekre a megfontolásokra alapozva a Kína felfutását prognosztizáló szakértőkkel szemben tekintélyes szakemberek Amerika vezető szerepének fenntartását tartják inkább valószínűnek. Én is efelé hajlok, de úgy gondolom:

 

az Egyesült Államok külső (Kínával szembeni) helytállása nagyban múlik majd belső megújulásán (vagyis hogy sikerül-e orvosolnia mély strukturális problémáit).

 

Végül pedig azt se felejtsük el, hogy a koronavírus még messze nem lefutott ügy Kínában sem: a napokban a járvány esetleges második hullámáról érkeznek hírek Pekingből. Kína vezetői mindenesetre mostanában felhőtlenül örülnek az Amerikából érkező negatív híreknek pusztító járványról, munkanélküliségről, gazdasági összeomlásról, rasszizmusról, véget nem érő tüntetéshullámról, belső megosztottságról. Kína most láthatóan nyeregben érzi magát. De az nevet, aki utoljára nevet.

 

Az Azonnali Kína-vitájának többi része itt olvasható.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Smer korábbi miniszterelnöke, Peter Pellegrini bejelentette: megvan az elegendő aláírás, így megkezdik az új pártjának, a Hlas-SD-nek a bejegyzését. De mi a célja az új párttal?

Guttenbergnek 2011-ben kellett lemondania, mert kiderült: jogi doktori dolgozatának jelentős része plágium. Azóta egy brit egyetemen doktorit szerzett megint.

Illetve az „udvarias embereknek”, ahogyan a köznyelvben a Krímet is megszálló, felségjelzés nélküli csapatokat is hívták.

Bármennyire is meglepően hangzik ez így elsőre, évtizedes vízitúrás tapasztalatokra épül!

2022-ben minden egyéni körzetben közös jelöltet akarnak állítani, országosan pedig egyetlen közös programmal vágnának neki a választásoknak.

Az IT-szektor emigrációval fenyeget, ha tovább folytatódik az erőszak, de már az orvosok is beálltak tüntetni. Mutatjuk, mi történt éjjel Belaruszban.

Kristálytiszta érvelés: dolgozni nem dolgoznak, így van idejük lázadozni, korzózni az utcán.

A hét kérdése

Nem csak a Balatonnál magasabbak a szokottnál az árak, a horvát sajtó a dalmáciai árakon háborog. Szavazz: te fizetnél 1000 forintot érte?

Azért ide elnéznénk

Láttál már hullócsillagot? És mikroszkópon át? Vagy fogtad már kézbe az anyagát? Most kipróbálhatod mindezt a Svábhegyi Csillagvizsgálóban augusztus 11-e és 13-a között.

Végre minden kiderül,
amit csak Budapest legelegánsabb sugárútjáról tudni lehet, avagy séta az Andrássy úton az Oktogontól a Ligetig augusztus 15-én.

Ingyenes fesztivál
borokkal és ételekkel
Egerben az Érsekkertnél augusztus 20-23. között.

Hogyan telnek egy állatkert lakóinak éjszakái? Kiderül Pécsett augusztus 28-29. között!

Nézd meg az esti fényeket a libegőről! Budapesttől kezdve Eplényen át egészen Sástóig összesen hat helyszínen
várnak augusztus 29-én.

Ezt is szerettétek

Mi köze a belarusz diktátornak az oroszokhoz? Miért belarusz, miért nem Fehéroroszország?

Mit szól ahhoz Pacher Tibor, a tudóscsapat vezetője, hogy Magyarország is beszállt az űrversenybe? Podcast!

Mi lesz a jogállamisághoz kötött kifizetésekkel? Jó-e nekünk az EU által közösen vállalt hitel? Akkor most győzött Orbán Brüsszelben az EU-csúcson, vagy lebőgött?

Kulturáltabb szórakozónegyeddé válik-e a Belső-Erzsébetváros, vagy valóban keresztet lehet vetni az ottani éjszakai életre? Riport és interjúk a bulinegyedből. Podcast!

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Twitter megosztás Google+ megosztás