Felmenőink eleve el se mesélnék Magyarországra keveredésük történetét, hiszen Burgenland 1921-ig Magyarország része volt. De hogy lettem 18 évesen szőlőtulajdonos a Fertő-tó magyar oldalán?
Ifj. Franz Weninger burgenlandi-soproni borász, aki családja horitschoni birtoka mellett Balf környéki szőlőből is készít bort, mi több, van is a faluban egy borászatuk. Nemrég a blogján azt összegezte, mik a tanulságai a családi cégük magyarországi tevékenységének. A blogposztot németből magyarra Bukovics Martin fordította.
Felmenőink eleve el se mesélnék Magyarországra keveredésük történetét, hiszen Burgenland 1921-ig Magyarország része volt. Akkoriban minket, németajkú borászokat poncichtereknek neveztek – mivel a szőlő mellett zöldséget, főként babot is termesztettünk a dűlőkben. Ez a hagyomány csak a második világháborút követően szűnt meg, így nyert teret a mai monokultúra.
Apám mondhatni a világ végén nőtt fel. Tíz kilométerre a keleti határtól. A hidegháború ideje alatt ezen kelet maga volt a kollektív gonosz, ám apám kíváncsiságát mindez csak fokozta: hogyan élnek valójában a magyarok, és mi mindent lehet ott vajon felfedezni? Amint megnyílt a határ a berlini fal leomlását követően, és egyszerűbb lett utazni, beült a kocsiba, és végigutazta Magyarországot.
Ez egyben a burgenlandi borászat modernizációjának ideje is volt. Mint a világ sok más borvidékén, ezt a modernizációt és technológiai fejlesztést itt is főleg Robert Parker borkritikus nyomán hajtották végre. Így jelent meg az újfahordó használata, a merlot és a cabernet sauvignon Burgenlandban.
Magyarországi utazásai során apám felfedezte Villányt – az ország déli részén, a horvát határ mellett található borvidéket. Villányban ugyanis cabernet franc-t is termesztenek, ráadásul 1881 óta. Teleki Zsigmond szőlőalany-nemesítő (neki köszönhető az 5C alany is) volt az, aki elkezdett foglalkozni az alanynemesítés mellett azzal, hogy Franciaországból oltványokat importáljon.
De apám nem ezért szeretett bele Villányba. Annak oka az ott élő dunai svábok régies tájszólása és a neki szóló szíves fogadtatás volt. Így történt, hogy 1992-ben az akkor még erdész Gere Attilával egy elég erőteljes beruházással pincészetet alapított Villányban. Anyám magán kívül volt a keményen megdolgozott pénzért érzett aggodalmától, apám viszont (aki mindig is fafejű volt) nem hagyta magát lebeszélni erről a tervről. Neki is lett igaza, négy évre rá a szorgos partner Gere Attilának köszönhetően megtérült az új pincébe fektetett pénz: jöhettek az újabb befektetések!
Mai napig jól emlékszem erre az időszakra, főleg arra, ahogy
apám órákon át lógott a telefonkagylón, és próbált a budapesti központtól szabad vonalat szerezni Villányba. Sokszor egyszerűbb volt kocsiba ülni, és levezetni azt az öt órát Villányig.
Rosszul aszfaltozott utakon mentünk délnek – ezek az utazások is elraktározódtak az agyamban. A magányos falvak mellett az a megszámlálhatatlan lovaskocsi bűvölt el, amiket leelőztünk, majd Villányban a rendkívül különböző személyiségek találkozása. Így váltak a villányi utak rituálévá a családunkban.
Mivel a Weninger-Gere-borok budapesti sikere szembetűnővé vált, 1997-ben megkérdeztek minket, vásárolnánk-e szőlőt Sopronban. Először szkeptikusak voltunk, hiszen kékfrankosunk van Horitschonban is, és ennyire közel hozzánk nemigen különbözhet sokat a klíma. Mikor aztán megnéztük a felkínált területet, nem maradt más választásunk, mint hogy megváltoztassuk a véleményünket. Borús volt az ég, amikor felmentünk a szőlőhegyre, és pont mikor megérkeztünk, kezdett el oszlani a köd. Ott volt előttünk a Fertő-tó, ahogy még sosem láttuk. Emberi települést közel s távol nem látni, mindenhol csak nád, természet és a víz. A talaj gneisz és csillámpala, mindez egy olyan történettel, amilyenje Ausztriában csak a Wachaunak és Rustnak van.
A Fertő-tó magyar részét még a kommunizmus alatt nemzeti parkká léptették elő, mégpedig az egészet, mind a 237 négyzetkilométert. Ausztriában ez csak 97 négyzetkilométer. Így a tó ezen része gyakorlatilag az ember által érintetlen: hihetetlen erő sugárzik belőle. Anyámat persze ez sem győzte meg, a cégalapításban nem akart részt venni. Csakhogy ehhez Magyarországon két ember kellett – így jöttem én a képbe.
Így kaptam 18 éves koromban Fertő-tóra néző, gyönyörű panorámájú szőlőket, a régió gazdasági fejlődésébe vetett reménnyel együtt.
A magyar földjeinken teljes gőzzel kezdtünk el dolgozni, elsőként nemzetközi szőlőfajtákat telepítettünk, mint a syrah. Első évjárataimmal, 2000-rel kezdődően a magyar boros közeg egyik sztárja lettem, értékes díjakat nyertem el.
Ám a gazdasági sikert illető kezdeti reményeink – állapítottam meg 2004 után – erősen alábbhagytak. Mint az ország többi részén, a magyarok reményei a sokat ígérő nyugat iránt itt lassan ugyan, de elfogytak. Ausztriában, ugyanúgy, mint a nemzetközi piacokon, senki nem akart magyar bort, és Magyarországon belül is a várakozásaink alatt maradtak a boreladásaink, mivel a soproni bornak a kommunizmus alatt sajnos rossz lett a hírneve. A 2008/2009-es válságot követően jött aztán a csúcspont: a magyarországi boreladásunk majdnem teljesen beomlott.
Ez részben az én hibám is: ahogy Ausztriában, úgy a budapesti fogyasztók is megráncolták a homlokukat a 2000-től az elegancia, a spontán erjesztés, a kevesebb fahasználat és a szűrés elhagyása, 2006-tól a beton- és az amforahasználat felé tett igyekezeteimen. A biodinamikus művelésre való nagy örömmel kommunikált átállás pedig még pluszban hozzájárult ahhoz, hogy széles körben azt higgyék, megőrültem. Az a kijelentésem őedig, miszerint bizonyos „borhibák” kidomboríthatják egy-egy bor karakterét, ahhoz vezetett, hogy az egyre erősebben indusztrializálódott magyar borvilágban egyre inkább úgy néztek rám, mint egy bolondra.
Így hát kényszerítve éreztem magam arra, hogy olcsón, külföldön adjam el a borokat. Lassanként széttöredezett az álmon. Pénzügyi oldalról egyre nehezebb volt kigazdálkodni az újonnan épített pincére felvett hitel törlesztőrészleteit. Már azzal is kalkulkáltam, hogy elveszítem a borászatot.
De 2010-ben megváltozott pár dolog. A nemzetközi borvilág búcsút mondott Parkernek, a természetesboros mozgalom pedig lendületet kapott. Az ügyfelek hirtelen nyitottak lettek új dolgokra, és elkezdtek érdeklődni a magyar szőlőfajták és eddig ismeretlen borvidékek iránt. Így történt meg, hogy egyre több topétterembe listázták be a boraimat világszerte. Még azt is lehetne mondani, hogy ebben a közegben a magyar bor egyfajta trend lett. Ezt onnan lehet jól látni, hogy egyre több osztrák borcímkén díszelegnek magyar megnevezések.
Szerintem soha nem tudtam volna a maga egészében megérteni a magyar néplelket, ha nem tapasztalom meg, milyen ott lent a mélyben.
Magyarország láthatóan szereti a melankóliát, nem véletlenül ez az egyik ismertetőjele a magyar irodalomnak. A magyar róna puszta végtelensége szintén hozzáteszi ehhez a magáét.
De minden mélység után következik egy emelkedő. 2015-öt követően elkezdett megváltozni a gazdasági helyzetem, így a magyarországi szőlőm iránt örömöm ismét erőre kapott. Új boraink, mint a Steiner-furmint, a határon átnyúló alapanyagból készülő Rózsa Petsovits vagy a piacon hamarosan debütáló Ponzichter erre a bizonyítékok. A Weninger a magyarországi elköteleződés nélkül minden bizonnyal nem az lenne, mint ami ma. Még ha néha közel is voltunk ahhoz, hogy feladjuk – ez az időszak faragott rajtunk, és a szemünket más dolgokra irányította. Ezek a tapasztalok is tettek hozzájárultak azokhoz az értékekhez, amiket most képviselünk.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
