Mit írnak majd a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es évekről? #5

Orbán Viktor egyrészről mindenkinél hamarabb ismerte fel az európai válságokat, és adott unortodox válaszokat a neoliberalizmusra vagy a migrációra, másrészről országlása politikai stabilitást, újszerű kül- és gazdaságpolitikát jelentett. Schmidt Mária szerint Orbán szerepe lesz méltatva a 2050-es tankönyvben.

Idéntől minden nappal közelebb leszünk 2050-hez, mint 1990-hez. Az Azonnali a magyar (és részben európai) történetírásnak akar segíteni: mit fog írni a mögöttünk hagyott 2010-es évekről harminc év múlva egy történelemkönyv? Ezért kértünk fel különféle történészeket – az USA-tól Magyarországig, a széljobbtól a szélbalig –, hogy a maguk tudása alapján helyezzék el a most lezárt tizes éveket Magyarország történelmében.​ A hatodik részben Schmidt Mária írta ezt meg nekünk.

+ + +

A 2010-es évekre felbomlott a status quo, és kezdetét vette egy geopolitikai átrendeződés. A 2008-as hitelezési és pénzügyi válság véget vetett a Szovjetunió felett győzedelmeskedő neoliberalizmus egyeduralmának, ami a nyolcvanas évtized óta a gazdaság elsőbbségét hirdette a politikával szemben, és háttérbe szorította az államot, hogy szinte korlátlan teret engedhessen a piacok profitérdekeinek. A haszonmaximálás miatt sok helyről más földrészekre szervezték ki a termelést, felszámolva a nagyrészt már középosztályosodott Nyugat ipari munkásságát.

azért, hogy a cégeket, bankokat a politikai következményekkel nem törődve tehermentesítse. Mindez elszegényítette, de főleg elbizonytalanította és elkedvetlenítette a középosztályt, amely válaszul elfordult nagy múltú középpártjaitól. Azoktól a szociáldemokrata és keresztény néppártoktól, amelyek a második világháború óta példátlan politikai és gazdasági stabilitást biztosítottak Európa nyugati felének.

2015-ben egy újabb kihívás érte Európát: a migrációs válság, amire nem akart egységes választ adni. Ennek oka, hogy az Európai Unió, ami a szovjet kihívás ellensúlyozására jött létre, nem tudta újradefiniálni magát, miközben folyamatos vezetési válságtól is szenvedett. Az egyesült Németország töltötte be a vezető szerepet az Unióban és Európában, amit gazdasági, demográfiai és geopolitikai helyzete egyaránt indokolt, és amit el is vártak tőle, mint ahogy azt is, hogy ne éljen vissza túlsúlyával, és ne parancsoljon másoknak.

Angela Merkel német kancellár önhatalmú döntése, amivel megnyitotta országát a több, mint egymillió illegális, többségében muszlim migráns előtt, azonnal kiváltotta a német dominanciára amúgy is érzékeny kelet-európai térség nyílt ellenállását.

Az Unió válságát mutatta, hogy 2016-ban Nagy Britannia a kilépés mellett döntött, ami példátlan lépés volt, hiszen ezt megelőzően mindenki csatlakozni akart, mindenki taggá akart válni. Ugyanebben az évben Donald Trumpot választották az USA elnökévé, ami kikezdte a transzatlanti viszonyt. Az új amerikai elnök ugyanis nyíltan hadat üzent a status quonak, amerikai nacionalista politikát hirdetett, és felmondta a száz éve tartó demokráciaexportra hivatkozó terjeszkedés politikáját is, amiért a nyugat-európai balliberális megmondóelit igencsak megorrolt rá.

Az évtized második felében Kelet- és Nyugat-Európa között nem állt helyre az összhang.

aminek érdekében megerősítette a korábban inkább tetszhalott V4-et.

A 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon. Vezetésével a Fidesz 2010-ben, majd még kétszer, 2014-ben és 2018-ban is elsöprő, kétharmados választási győzelmet aratott. 2011-ben a Fidesz a magyar alkotmányosság legjobb hagyományain alapuló új alaptörvényt fogadtatott el, ami a 21. század kihívásainak is megfelelt.

Ez azt jelentette, hogy jobbra és balra egyaránt egészen a szélsőségekig kinyúlt és minden értékes és fontos ötletet és javaslatot a magáévá tett. Mindenki érdekképviseletét átvállalta. Különösen fontossá vált ez azért, mert a liberálisokkal szövetkező hagyományos baloldal Magyarországon is hátat fordított a bérből és fizetésből élők képviseletének, és az elit pártjává vált.

Orbán a 2008-as súlyos gazdasági és pénzügyi válságra politikai választ adott. A terhek egy részét azokra a bankokra és nagyvállalatokra rakta, amelyek a megelőző időszak legnagyobb nyertesei voltak. A válságból a neoliberális gazdaságpolitikával szakító, „unortodoxnak” nevezett gazdaságpolitikai intézkedésekkel kilábaló Magyarország az évtized végéig kitartó növekedési pályára állt, aminek gyümölcseit mindenki élvezte.

Orbán Viktor bátorsága és történelmi távlatokat láttatni képes politikája olyan államférfiúi képességeket mutatott fel, ami személyére és hazánkra irányította a világpolitika figyelmét. 2014-ben az elsők között hívta fel a figyelmet arra, hogy az USA vezette egypólusú világ megszűntével párhuzamosan érdemes azokra a világpolitikai szereplőkre is figyelnünk, akik nem az amerikai modellt alkalmazva érnek el gazdasági és politikai sikereket.

Orbán bejelentette, hogy szakít a demokrácia liberális változatával, és helyette olyan illiberális demokrácia mellett kötelezte el magát, ami a nemzeti szuverenitáson, a nemzeti szolidaritáson és a kereszténydemokrácia elvein nyugszik. Egyensúlyt teremt a közösségi és egyéni érdek között. Beszédével maga ellen hergelte a változástól rettegő, a status quo megőrizhetőségében reménykedő ellenfeleit itthon és külföldön, és egyben világszerte a változást akaró erők egyik vezetőjévé nőtte ki magát.

Bebizonyította számukra, hogy irigylésre méltó teljesítményre képesek. Hogy érdemes dolgozniuk, szorgoskodniuk, mert az alacsony adók következtében több marad a zsebükben, amit családjukra és szeretteikre költhetnek. Orbán bebizonyította, hogy ha bíznak önmagukban, mások is bíznak majd bennük, és ha van bizalom, akkor arra baráti, üzleti és politikai kapcsolatokat lehet építeni.

Elérte, hogy annak ellenére, hogy Trianon igazságtalanságai miatt a jószomszédi viszony köztünk és szomszédjaink között száz évre ellehetetlenült, mára képesekké váltunk arra, hogy közös érdekeink képviseletére szövetkezzünk velük és közös jövőben gondolkodjunk.

Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora; az ELTE BTK-n végzett történelem-német szakon; 1999-ben szerzett PhD fokozatot; az Osztrák-Magyar Monarchia, a magyarországi cionizmus, illetve a kommunizmus továbbélő öröksége a kutatási témája; tíz monográfia szerzője, legutóbbi kötetében az 1918 és 1923 közötti új világ születését elemzi.