Mit írnak majd a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es évekről? #4

A 2010-es években az európai projekt a pragmatikus válságkezelés és az elvtelen kompromisszumok között őrlődött, ami végül egyrészről elvezetett az európai köztársaság megalakulásához, másrészről Magyarország kisodródásához, amit az sem tudott megakadályozni, hogy 2026 után Orbán Viktort az EU-pártibb Lázár János váltotta a miniszterelnöki székben. Laczó Ferenc Maastrichtból még a 2020-as évekig is kitekint.

Idéntől minden nappal közelebb leszünk 2050-hez, mint 1990-hez. Az Azonnali a magyar (és részben európai) történetírásnak akar segíteni: mit fog írni a mögöttünk hagyott 2010-es évekről harminc év múlva egy történelemkönyv? Ezért kértünk fel különféle történészeket – az USA-tól Magyarországig, a széljobbtól a szélbalig –, hogy a maguk tudása alapján helyezzék el a most lezárt tizes éveket Magyarország történelmében.​ A negyedik részben Laczó Ferenc Maastrichtból írta ezt meg nekünk.

+ + +

A 2010-es években az Európai Unió egyre több polgára érezte veszélyeztetettnek, sőt középtávon fenntarthatatlannak a kontinens szabadelvűségre és szolidaritásra épülő társadalmi modelljét. Ezen érzet az Egyesült Államokhoz fűződő transzatlanti partnerség további lazulása, a neobolsevik-kapitalista Kína hatalmas gazdasági eredményei, a környező nagyhatalmak – így Oroszország, Törökország és Egyiptom – fokozódó tekintélyelvűsége, az évtized szír polgárháborúban kicsúcsosodó, elsősorban muszlimokat sújtó véres kataklizmái, a klímavészhelyzetek sokasodása és az ezekkel összefüggő migrációs kényszerek együttes hatására erősödött fel. Ezen átmeneti évtizedben

E kettősség kulcspéldájául a környezettudatos társadalom elve szolgált, melynek követelése épp ezen évtized végére futott fel Európa-szerte – és mely azóta, miután az Egyesült Államok és Kína feladni kényszerült kezdetbeni ellenkezését, a globális zöld átmenet formáját öltötte. A 2010-es évek európai politikáját eközben a pragmatikus válságkezelés és az egyre elvtelenebb kompromisszumkeresés jellemezte.

Bár az európai politikát a második világháború óta uraló jobb- és balközép pártok az évtized folyamán tovább vesztettek népszerűségükből, és kevéssé számítottak már tömegpártoknak, az Európai Unió status quo hatalmai az évtized válsághullámát – az eurózóna krízisét; a digitalizációs átmenet veszélyeit; a tágabb régió katalizmáinak kihatásait, így a migrációs szándék megnövekedését és az orosz szubverzió felerősödését; valamint az elhúzódó brit kilépési tárgyalásokat – képesek voltak több-kevesebb sikerrel menedzselni.

Jelentősebb reformokra azonban már nem futotta erejükből, annak ellenére sem, hogy az EU konstrukciójának egyensúlytalanságai – az EU századunk elején messzemenő, ugyanakkor részleges integrációs projekt volt  – ekkoriban már nyílt titoknak számítottak. E reformhiányból adódóan a 2010-es években

Az európai projekt további elmélyítésének és visszanyesésének programjai – vagy egyenesen önkárosító elutasításának terve, lásd az ún. kis-angol kivételt – ezen egyensúlytalanságokból kifolyólag tudtak egyidejűleg híveket szerezni. Előbbi program legfőbb bázisát a már az egységesülő (posztmaastrichti) Európában felnövő és annak áldásait élvező liberális-progresszív fiatalok alkották, míg utóbbit az 1945 óta elsőízben mainstreammé váló nacionalista szélsőjobboldal követelte. Az európai projekt azóta kibontakozó éles átpolitizálódásának és

– és e kezdetekhez, ironikus módon, a szélsőjobboldal nemzetállami nacionalizmust, sőt ún. etnikai tisztaságot propagáló politikája is hozzájárult.

Az 1989-es magyar rendszerváltás polgárosodásba és Európa nyugati feléhez való felzárkózásba vetett reményeinek leáldozását a 2008-at követő mély gazdasági és társadalmi válság egyértelművé tette. Magyarország európai jellegű, mükődőképes, bár a 21. század elején gyenge eredményeket felmutató liberális demokráciáját 2010 után – mondhatni a rezsim súlyos „betegsége” idején – váratlanul elpusztították.

A 2010-es évtized Magyarország európai projekthez fűződő viszonyát illetően is átmenetinek számított. Az Orbán-Lázár-korszakot ugyanis sajátos ambivalenciák és önellentmondások jellemezték. Miközben az Orbán Viktor miniszterelnök által tekintélyelvűen és felelőtlenül kormányzott állam bel- és külpolitikája az Unió politikai alapértékeit az évtized végére már szinte rutinszerűen sértette meg,

A liberális demokrácia szabadságra és egyenlőségre épülő értékeit egyre nyíltabban elutasító ország időlegesen az antiliberális-szélsőjobboldali erők EU-n belüli mintaállamává vált.

Miközben e közepes méretű és világviszonylatban közepesen fejlett ország soha nem szerepelt annyit a világsajtóban, mint épp évszázadunk második évtizedében, EU-n belüli periferiális helyzetén hírhedtsége mit sem változtatott. A magyar állam az évtized végén is az EU ekkor még 28 ún. tagállama egyik legszegényebbikének, ráadásul egyik legkorruptabbjának is számított.

Az Európa perifériájára szoruló ország érdekei a liberális demokrácia és jogállamiság elveinek alkalmazását és az európai szolidaritás elvének támogatását indukálták volna, az ország kormányai azonban a nemzetállami szuverenizmus nevében épp az európai politikai projekt elmélyítésének egyik legfőbb belső ellenfeleiként léptek fel.

a tovább nemzetköziesedő gazdaság és a szüklátókörű politikai nacionalizmus keveréke Orbán hosszú uralkodása idején a tőkevonzó-adókedvezményező gazdaságpolitika elmélyítésére és a nemzeti-hatalomfüggő burzsoázia ezzel egyidejű megtámogatására rímelt.

Mikor az európai projekt elmélyítésének hívei az 2020-as évek végére, Lázár János miniszterelnökségének kezdeti éveiben döntő befolyásra tettek szert és sor került az Unió sokáig elodázott alapvető reformjára (mely később a Milánóból, Dijonból, Kölnből és Varsóból egyidejűleg kormányzott Európai Köztársaság megalapítását is lehetővé tette), a legfőbb európai döntéshozók a tizes évek óta renitenskedő országgal szemben immár kevés jóindulattal viseltettek.

mégpedig oly módon, hogy az ún. európai magyarok 2010-es években kialakuló kisebbsége végül szabadon választhatta az európai állampolgárságot a török-kazah-fehérorosz-magyar Négylovas Világszövetség útlevelével szemben.

Laczó Ferenc történész, a hollandiai Maastrichti Egyetem oktatója; történészi tanulmányait Budapesten és Utrechtben folytatta; a Central European University-n szerzett doktori fokozatot; kutatási területe a két világháború közötti magyar és európai történelem, a magyarországi zsidóság és zsidóüldözés története, valamint az ezekhez kapcsolódó emlékezetpolitikák; 2016-ban jelent meg angolnyelvű monográfiája a magyarországi zsidó diskurzusokról 1929 és 1948 között.