A bábmester a hátsó ajtón távozik – mi történik Moldovában?

Szerző: Mizsei Kálmán
2019.06.30. 07:48

Váratlan húzással elűzték a moldáv közéletből Vlad Plahotniucot, aki vesztegetéssel és ellenfelei kompromittálásával az összes hatalmi ágat maga alá gyűrte, kényelmesen kihasználva az ország közéletét hagyományosan megosztó nyugatos vs. oroszbarát törésvonalat. De hogyan sikerülhetett véget vetni a hatalmának, és mi vár most Európa legszegényebb országára? Az EU korábbi moldovai különleges megbízottja magyarázza el az Azonnalin.

A bábmester a hátsó ajtón távozik – mi történik Moldovában?

Majdnem pontosan tíz évvel ezelőtt, 2009 júliusában a két héttel ezelőttihez hasonló nem várt esemény történt Európa legszegényebb országában, a mára már 3 milliós lélekszám alá fogyott Moldovában. Amennyire kicsi és provinciális az ország – a lakosság 57 százaléka él falun –, belpolitikai élete annyira váratlanul összetett.

Ennek oka egyrészt az, hogy az érett és fejlettebb országokra jellemző intézményi egyensúlyokat itt a politikában a geopolitikai és etnikai pluralizmus olyannyira helyettesítette mindezidáig, hogy senkinek sem sikerült a moldáv demokráciát hosszú időre felfüggesztenie – noha az is igaz, hogy szintén nem sikerült egyelőre a reformokat olyan mélységig vinni, hogy abból prosperitás tudott volna kijönni. A másik ok az a Szovjetunióból megöröklött és gyakran bizáncinak is címkézett gyakorlat, ahol semmi nem az, aminek látszik, mert a politika veleje a dezinformáció és csalás. Ezt a se hideg, se meleg helyzetet igyekszem a magyar olvasónak alább elmagyarázni.

Moldova 1991-ben úgy lett független állam, hogy nem volt határozott nemzeti identitása, illetve különböző identitásbeli narratívák versenyeztek egymással. Az ország függetlensége a Szovjetunió szétesésének volt a következménye 1991-ben. Voltak, akik Moldovát Romániához csatolva szerették volna látni és voltak, akik épp ellenkezőleg, ettől tartva igyekeztek a Szovjetuniót fenntartani, majd annak végleges bukása után Dnyesztermelléki köztársaság néven egy szakadár területet az újonnan függetlenedett Moldovai Köztársaságtól elválasztani. Voltak olyanok is, akik – egybeesve a nemzetközi jog és az Almaty Deklaráció szellemével egy moldovai többnemzetiségű államot igyekeztek kialakítani. A Dnyeszter keleti (bal-) partján a szovjet KGB és orosz utódszervezete segítségével létrejött és mai napig fenntartott szeparatista miniállam körüli befagy(aszt)ott konfliktus a mai napig megoldatlan és eleven mementója az identitás körüli kétségeknek.

A KISINYOVI DIADALÍV. FOTÓ: GUTTORM FLATABO / FLICKR

1992-ben egy rövid polgárháború és az azt követő tűzszünet fagyasztotta be a Dnyeszter (román nevén Nistru) keleti partján létrejött és mások által el nem ismert miniállam és a moldovai hivatalos anyaállam konfliktusát. A mai napig nincs megoldás erre a helyzetre, részben az identitásgyötrelmek eleven mementójaként, másrészt annak a geopolitikai egyensúlynak az okán, ami ezt a konfliktust több, mint negyedszázada jellemzi.

Amikor a nyugati barátok mindent elnéznek

A fiatal, identitási gyötrelmekkel küzdő Moldovának kezdetben semmi esélye nem volt az átütő sikerre ezzel a konfliktussal a nyakában és a balkáni háborúk, illetve a 90-es években még gazdaságilag nagyon nem sikeres Románia árnyékában. Ez a háttere annak, hogy atavisztikusnak tűnő módon Vladimir Voronin 2001-ben kommunista pártjával alkotmányozó többséget szerzett. Itt az olvasó hanyatt is dőlhetne azzal, hogy a mesének vége, jön a konszolidált egyeduralom.

De nem jött, noha Voronin még egy választást megnyert abszolút többséggel, sőt 2009-ben egy harmadikat is. Csakhogy a fent jelzett etnikai és geopolitikai pluralizmus főleg európai uniós segítséggel végülis megbillentette hatalmát, és 2009-ben egy újra kiírt választáson már elvesztette az abszolút többséget és ellenfelei egymással összefogva leváltották. Akkor ez annyiban könnyebb és logikusabb volt, mint most az oligarcha Plahotniuc uralmának megdöntése, hogy legalábbis a szavak szintjén akkor egy európai orientációjú koalíció jött létre.

2009-10-ben sok minden adott volt ahhoz, hogy Moldova sikeres országgá váljon. A koalícióban európai integrációs konszenzus volt, ami legalábbis azt az ígéretet hozta, hogy az EU feltételrendszerének meg fognak felelni. A kardinális hiba ekkor következett be. Az EU – és a most leköszönni készülő európatanácsi főtitkár, Thorbjørn Jagland is – a kommunisták visszajövetelétől és ezzel hibásan orosz orientációtól tartva mindent elnéztek a csak nevében európai szövetségnek, beleértve alkotmánysértő népszavazást és elnökválasztást is.

Az ország ekkor tragikus módon arra szocializálódott, hogy az EU mindent elnéz a „barátainak”.

Azon túl, hogy Voronin után valóban helyreállt a médiapluralizmus (bár egyeduralma a kommunistáknak a médiapiacon sose volt), nem jöttek a kardinális rendszerreformok, jelesül az igazságszolgáltatásé és az állam funkcionalitásának megteremtését célzó intézkedések. Pedig ott volt Moldova előtt az a 2004-től kibontakozó grúz példa, ami a helyi igényekhez igazítva és annak látható hibáit korrigálva kész forgatókönyvet nyújthatott volna.

2012-ben még Moldovát az EU Keleti Partnerség mintaországaként tartották számon. Ez azonban téves helyzetértékelésen alapult, amiben Stefan Füle akkori bővítésügyi EU-biztosnak oroszlánszerepe volt. Moldova nem végezte el azt a házi feladatot – azokat a reformokat nem lépte meg – amitől az országban intézményesen létrejöttek volna a hatalmi egyensúlyok, különösen az igazságszolgáltatás függetlenné tétele terén – noha az EU-nak 2009-től kezdve minden lehetősége megvolt arra, hogy ezt kikényszerítse, a támogatás feltételéül támassza. A lehetőség megvolt, a szándék nem, téves geopolitikai kalkulációk és a szakmai hozzá nem értés okán.

Ezt a helyzetet használta ki Vlad Plahotniuc.

Aki felvásárolta a moldáv politikát

Az ő karrierjének fontos különleges figyelmet szentelni. Ő a Voronin-években az ország első számú oligarchájává nőtte ki magát azon az alapon, hogy Voronin fiával tandemben üzletelt. Plahotniuc ezután egy csomó igen éleslátó döntést hozott, ami egyrészt bejött neki, másrészt viszont azért tart érdeklődésre számot, mert megmutatja, amit Magyar Bálint maffiarendszernek ír le. Szerintem nincs jobb példa erre a rendszerre, mint a moldovai. A 2009-es válság során Plahotniuc Romániába ment, onnan döntött úgy, hogy „kivásárolja” a gyengélkedő Demokrata Pártot, amelynek vezetőjévé a szintén kommunistáktól dezertált és akkor népszerű Marian Luput tette meg.

VLAD PLAHOTNIUC. FOTÓ: FACEBOOK

Ezzel a húzással átmentette magát a Voronin legfőbb oligarchája státusból a Voronin-ellenes szövetség egyik nélkülözhetetlen tagjává. A következő előrelátó húzása még inkább fényt vet a rendszer természetére: csak akkor ment végülis haza Romániából, amikor az egyik koalíciós partnertől ki tudta vásárolni a főügyész kinevezésének jogát. A moldovai sajtóban a „tranzakció” konkrét áráról is – állítólag 20 millió dollár, Moldova kis és szegény ország – megjelentek feltételezések.

Plahotniuc a következő néhány évben Lupu mögött a második helyezett szerepét játszotta, de gazdasági fölénye miatt egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az „európai” koalíción belül a miniszterelnök Vlad Filat mellett ő az erős ember. És amikor Filat elérkezettnek látta az időt a leszámolásra egy közreműködő helyi dolgozó halálesetével járó vadászati botrány kapcsán, Plahotniuc egyből kész volt a válaszra: minden lehetséges ellenfeléről részletes dossziéja van arról, amiből akkor lehet kompromatot – az illetőt lejárató anyagot – előhúzni, amikor éppen neki erre szüksége van.

Megvesztegetés és kompromat – ez a két fegyvere.

Valamint az, hogy Filattal ellentétben nem keres szükségképpen konfliktust másokkal.

A fenti botrányt követően egy pár éves fegyverszünet jött, amit mindketten megtollasodásra használtak ki. Amikor azonban az újabb leszámolás következett volna, 2015-ben, Plahotniuc a koalíciós partnerek segítségével tőrbe csalta Filatot, akit a főügyész bilincsbe verve vezettetett ki a parlamenti ülésről egy olyan – Moldova méreteihez képest óriási – pénzmosási botrány kapcsán, amiben Plahotniuc feltehetően legalább annyira sáros, mint az azóta egy koncepciós perben bebörtönzött Filat volt.

(Megjegyzem, hogy a nemzetközi közösség tiltakozása az ellenfél bebörtönzése miatt nem volt olyan méretű, amilyennek nem csak én szerettem volna látni, de amit – mint az Európai Unió moldovai különmegbízottja – a korábbi években magam is gyakoroltam. Az elmúlt évtizedben az EU képessége arra, hogy diktálja a reformok és intézményi, jogi megoldások konkrét tartalmát, lényegesen csökkent – nem csak saját klubján belül, de a tagságra áhítozók között is.)

A bábmester és bábjai

2015-ben a politikai résztvevők, megfigyelők és a moldovai civiltársadalom számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Plahotniuc hegemón uralomra tör. Példátlan módon a független Moldova történetében nagyszabású tüntetéssorozat kezdődött, amiben az Európa-barát és oroszbarát szerveződések összefogtak és új parlamenti választásokat követeltek, hiszen Plahotniuc egyeduralmát nem parlamenti erejének, hanem megvesztegetéseinek és zsarolásainak köszönhette.

Hatalma tetőpontján zsebből fizetett hűségbért az egész kormánynak azzal az elvárással, hogy azok csak neki dolgozzanak.

A „bábmester”, ahogyan ekkortájt kezdték őt elnevezni, ebből a szorító helyzetből is kikerült. Kiváló manipulációval használta ki Moldova versengő geopolitikai helyzetét: egyrészt oroszveszélyt vizionálva rávette román és amerikai barátait, hogy a tüntetőket csillapítsák. Az EU dicséretére legyen mondva, hogy legalább ezt a dajkamesét ekkor már nem vette be. Az amerikaiak annál inkább, míg a románok egyenlete történelmi és érzelmi okok miatt eltért az európai főáramtól. Számukra „Besszarábia” – a Moldovai Köztársaság Nistrun inneni területei – román terület és ennek a geopolitikai manifesztálódása fontosabb, mint az ország berendezkedésének európaias jegyei.

A másik nagy trükk a következő volt. Az addigra már kilóra megvásárolt Alkotmánybíróság Plahotniuc megrendelésére megváltoztatta saját 20 évvel korábbi alkotmányértelmezését, és utat adott a közvetlen elnökválasztásnak. Ezt használta fel aztán a következő lépésben a bábmester arra, hogy elnökválasztást írasson ki. A moldovai alkotmányos rend parlamenti köztársaságot definiál – az elnökválasztás viszont egy jó show volt annak érdekében, hogy Plahotniuc elkerülje a választási vereséget.

És itt jött a következő trükk: miközben a nyugati „barátok” felé a tényleges európai értékeket zászlajára tűző Maia Sandut támogatta, valójában média- és anyagi fölényét arra használta fel, hogy az oroszbarátnak pozicionált Igor Dodont választassa meg elnöknek. Dodonnal a voronyini időkben jó kapcsolatot alakított ki, az gazdasági miniszterként sikeres tenderekhez segítette őt hozzá. A terv az volt, hogy Dodon nagy hangon oroszbarátságot követel, ami kénytelen-kelletlen a nyugatiakat Plahotniuc karjaiba sodorja. Ez be is jött, igaz, hogy a kampányát gyakorlatilag pénz nélkül, csak a kormányzás tisztaságára alapozó Sandu még így is nagyon megszorította az anyagilag jól kistafírozott Dodont a 2016-os elnökválasztás során.

Itt azért már érezni lehetett, hogy azért egyre szűkebb pályán és sűrűsödő akadályok között folyik Plahotniuc hatalmi szlalomja. Ebben a legfigyelemreméltóbb az, hogy hiába a hatalmas anyagi erőfölény, ezt a nagyon vidékies, de úgy látszik, mégis bölcs moldovai közvéleményt mégsem sikerült a maga oldalára állítania. A tavalyi fővárosi főpolgármester-választást az az Andrei Năstase nyerte meg, aki a 2015-ös tüntetések főhőse volt. Erre Plahotniuc a mindig készséges bíráival érvényteleníttette a választásokat.

TÉNYLEGESEN EU-PÁRTI TÜNTETÉS KISINYOVBAN 2018 TAVASZÁN. FOTÓ: FACEBOOK

Ez a „gesztus” végleg bezárta a kapukat az Európai Unió felé. Illetve még ez se zárta volna be teljesen, ha valahogy Plahotniuc ki akart volna mászni a szorításból. De elbízta magát, részben, mert eddigre tényleg sikerült minden hatalmi ágat maga alá gyűrni, részben pedig, mert az elmúlt évek viszonylagos gazdasági konjunktúrája következtében az EU-s pénzügyi források közvetlen jelentősége csökkent.

A bábmester utolsó előadása

Ezzel az előzménnyel vágott neki Plahotniuc idén a februári parlamenti választásoknak, de még azért a választási szabályokat igyekezett jól a maga előnyére átalakítani, különösen az egyéni választási körzetek, a nálunk is alkalmazott vegyes rendszer bevezetésével, amivel felváltották a korábbi tisztán pártlistás rendszert. Itt is fittyet hányt a Velencei Bizottság ajánlásaira.

Hiába az óriási fölény, megint csak nem sikerült legitimáltatnia a választásokkal egyeduralmát, mert Plahotniuc Demokrata Pártja Dodon szocialistái mögött csak a második helyre tudott befutni, oda is csak az egyéni körzetek miatt; a valóságos európai ellenzék, Maia Sandu és Andrei Năstase pártszövetsége a választás listás felén szintén megelőzte. Ezek után elkezdődött az a játszma, ami újra tátott szájjal hagyta az elemzőket. A választás után rögtön világos volt, hogy mivel a szocialisták, valamint Sandu és Năstase ACUM nevű pártja együtt alkotmányos többséget élveznek a parlamentben, elméletileg akár össze is foghatnak és Plahotniuctól mentesíthetik Moldovát.

Igen ám, de Dodonról köztudott volt, hogy Plahotniuc játszmáját játssza, és fél a rá vonatkozó kompromatoktól. Valamint oroszbarátsága is a koalíció ellen szólt.

Újra a 2009-es dilemma került elő: a geopolitikai kalkuláció a fontosabb, vagy a nyugatias államreformok?

És valóban, Dodon a választás utáni három hónapot gyakorlatilag Putyin és Plahotniuc közti közvetítésre használta. Négyszer ment az elnök ebben az időszakban Oroszországba, hogy olyan formulát találjon, ami mindkét de facto felettesének megfelel. Nem sikerült. A végén beszűkült a mozgástér, az oroszok olyan feltételeket támasztottak, amire Plahotniuc nem volt hajlandó, jöhetnek az új választások. Ekkor, az utolsó pillanatban érett meg az idő arra, hogy a Plahotniuc-ellenes koalíció a másik két párt részvételével létrejöjjön.

Persze menetrendszerűen jött a kompromat: videó arról, hogy Dodont az oroszok pénzelik. Majd az alkotmánybíróság kinyilvánította, hogy a parlament koalíciós szavazása „időn túl született” – persze ez sem volt igaz és a Velencei Bizottság erről egy egyértelmű állásfoglalást is hozott. Az alkotmánybíróság le is váltotta Dodont. Azonban Plahotniuc számára ezen a ponton bezárult a kör: az amerikai nagykövet június 14-én meglátogatta pártszékházában Plahotniucot.

A „megbeszélés” 15 percig tartott, majd Plahotniuc bejelentette lemondását, összecsomagolt és fő bűnöző társaival – ki éppen merre – magánrepülőgépen elhagyták a tetthelyet: kivéreztetett, de magát meg nem adó országukat.

Így múlik el a világ dicsősége, de Moldova nem az a hely, ahol a happy end aranytálcán érkezik.

Mi lesz most?

A nyugatos értékeket képviselő ACUM Maia Sandu – most már elismerten – miniszterelnökkel és Andrei Năstaseval persze nem vált természetes szövetségesévé annak a Dodonnak, aki évekig hűségesen eljátszotta az oroszbarát másodhegedűs szerepét a bábmester kénye-kedvére és aki az oroszokkal is nagyon messze ment érdekeik szolgálatában. Mégis, kritikusan fontos, hogy ez a koalíció legalább addig kitartson, amíg Plahotniuc legközvetlenebb befolyását a moldovai politikára felszámolják.

MAIA SANDU (A KÉP JOBBSZÉLÉN) TÜNTETÉSEN SZÓNOKOL 2018 NYARÁN. FOTÓ: FB

Az Alkotmánybíróság már kollektíve lemondott, de előbb megmásította a saját korábbi ítéleteit a koalíció törvénytelenségéről. Fontos még mielőbb az ügyészség és a titkosszolgálatok plahotniuctalanítása, ami folyamatosan napirenden van. Ezeken a területeken túl nagy játékteret engedni Dodonon keresztül az oroszoknak ugyanakkor életveszélyes. Ráadásul nem csak ez a koalíció borulékony, hanem a Sandu és Năstase közötti szövetség is: a két ember habitusa és táboraik összetétele is nagyon különbözik.

Az ideális az lenne, hogy abban a feltehetően rövid időszakban, amíg a koalíció tart, létrehozzák a jogállamiság garanciáit, illetve elindítsák azokat a folyamatokat, amik végülis meggyökereztetik a jogállamiságot Moldovában.

Plahotniuc rémképe még egy feltehetően nagyon rövid ideig hatni fog – most kell a bíróságok és ügyészség függetlenségének garanciáit megteremteni. Könnyebb persze ezt leírni, mint ténylegesen megvalósítani. Maia Sandu személyében a világbankos technokrata és a korrumpálhatatlan Jeanne D’Arc tántoríthatatlan ötvözete jelenik meg. Kívánom a minden oldalról elnyomott moldávoknak, hogy ezúttal az ő vezetésével mégiscsak sikerüljön, és elinduljanak az európaias felemelkedés útján.

Mizsei Kálmán 2007 és 2011 között az Európai Unió Moldovai Különleges Megbízottja volt.

NYITÓKÉP: Plahotniucra június elején még ekkora tömeg volt kíváncsi. Fotó: Vlad Plahotniuc / Facebook.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek