Az értelmetlen idegengyűlöletnek a saját szabadságunk lehet az ára

Ott, ahol én élek, nem nagyon tudnak különbséget tenni egy román, egy bolgár, egy magyar vagy egy lengyel között, ezért az értékeim alapján ítélnek meg.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

– mondotta elképedve egyik kedves, már nem középkorú szomszédom, kormánypárti szavazó kis falunkból, miután elmeséltem neki, hogy magyarként nem is kell olyan messze menni, hogy az emberre furcsán nézzenek származása miatt, esetenként éppen a saját külhoni rokonságában. Hasonló volt az észrevétele egy másik, fiatalabb, de nem kormánypárti barátomnak is egy közeli városból.

Abban mindenki pártállástól függetlenül egyetért, hogy jobb félni mint megijedni, így lassan a költözőmadarak is gyanúsak lesznek. 

Miért nem gondolja át ezt mindenki saját kútfőből?

Úgy tűnik, majdnem mindenki bedőlt a festett bajusznak, és retteg mindentől, ami nem tőzsgyökeres magyar, bármit is jelentsen ez. Talán azért is, mert a magyar ember az európai átlagnál talán nagyobb ártatlansági mutatóval bír, ami kétségkívül pozitív hungarikum, de nagyfokú hiszékenységgel is járhat.

Lassan egymillió magyar fiatal és nem annyira fiatal él európai, prosperáló nagyvárosokban, amelyeket éppen az oly sokszor démonizált kulturális, illetve etnikai sokféleség jellemez. 

Amikor egy magyar vagy más nemzetiségű ember egy másik országba költözik, más kultúrájú emberré válik. Minden egyes ember, aki elvándorol, magával viszi mindazt, amit megtanult születése óta, és ezt a tanulást folytatja, míg életben van, függetlenül attól, hogy hol él.

Egy kis kultúrsokkból még nem lesz nemzethalál

A kulturális sokféleség megbecsülése Magyarországon sem kellene, hogy idegen legyen, hiszen nem sok olyan magyar család van, ahol az elmúlt két generáción belül ne lenne egy vagy több külországi nagy-, vagy dédszülő. Mégis: az utóbbi években kollektív fóbiává vált a migráció kérdése, és kevesen látszanak mérlegelni, hogy a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik tótok, románok, szászok, oroszok, törökök stb. voltak.

Nagyon sok minden a magyar kultúrában, amire annyira büszkék vagyunk, ebben a sokféleségben gyökerezik. Ha ezt valaki vitatja is, az minimum belátható, hogy egy kis kultúrsokkból még nem lesz nemzethalál.

ahogyan egy magyar ember sem tudna különbséget tenni egy szenegáli, nigériai vagy éppen mozambiki ember között. 

Így jobb híján a legtöbben megpróbálnak személyes értékeim alapján megítélni.  Feltételezik, hogy vannak ilyen értékeim, és nem akasztanak rám bármiféle negatív jelzőt előre.

Az idegengyűlölet a saját szabadságunkat kezdi ki

Ezzel együtt minden szülőföldnek megvannak a maga rasszistái, akik bőrszínre, vallásra mennek, vagy csak egyszerűen a másságra. Ennek a következményei nagyon sokfélék lehetnek, nem csak a megkülönböztetést elszenvedő „idegenekre”, hanem az „őslakosokra”  nézve is.

Akik olyan országokban élnek, ahol a szabadság csorbát szenved, a hétköznapi, emberek közötti kapcsolatok nem kecsegtetnek túl sok reménnyel a közösség helyzetének a megváltozására. Pedig igenis van mit tanulni ezekből a hétköznapi kapcsolatokból, azok hullamzásaiból, illetve a kis kölcsönös alkalmazkodásokból. Ez különösen így van a kölcsönös tisztelet megélésével kapcsolatban.

A hétköznapi gesztusok és a kölcsönös tisztelet egy fontos erőforrás, egy univerzális érték, ami képessé tesz a máshonnan jött ember tiszteletére, és az emberi értékei alapján való megítélésére is. Fontos ennek a képességnek az ápolása, az idegengyűlölet elutasítása, hogy az ember képes maradjon a saját környezetének, szomszédjának tiszteletére, és egyáltalán: az apró másságok elviselésére.

Ez a tisztelet a derűn, a kedélyességen keresztül tud megnyilvánulni, ha az emberek „látják” egymást és képesek a másik helyzetét átélni. 
Egy személyes, családi, munkahelyi, stb.  konfliktus megoldása egészen más tartalmakat és távlatokat nyer, ha emberi szálakon zajlik a komunikáció, nem pedig előítéletekhez és betanult sémákhoz idomulva.

Példaként elmesélném a kerületi postásunk és egy hindu család esetét. A postás a határidőhöz kötött leveleket – amelyek nagyon fontosak a betelepülő személyek, családok számára – kizárólag kézbe adja át, míg kollégái értesítést hagynak hátra, ami könnyen elvész. A postás tudatában van a helyzetnek, veszi a fáradságot, és addig keresi a címzetteket, néha napokon keresztül, míg kézhez nem juttatja a kérdéses levelet. 

Ez a hindu család a postást egy héttel azután, hogy egy ilyen fontos levelet különféle bonyodalmakon keresztül eljuttatott hozzájuk, egy reggel amikor a házukhoz ért, beinvitálta magukhoz. Reggel kilenckor az egész család ünneplő ruhában fogadta őt a nappaliban, virágfűzért akasztottak a nyakába, virágszirmokat szórtak a léptei elé, miközben mindannyian egy dalt énekeltek neki, amit tapssal kísértek. Ünnepi reggelivel várták.

Az idegengyűlölet szítása éppen ezt a kölcsönös tiszteletet kezdi ki, amely a gyűlölhető idegenek hiányában befelé fordul, és aláássa az emberek közötti tiszteletet, ezzel együtt a változás reményeit is. Ennek

Illetve másképpen fogalmazva: ha az emberek majd egymás felé fordulnak, akkor tűnnek fel az emberek felé forduló politikusok, akik elszámoltathatóak lesznek, és adott esetben válaszolnak a hozzájuk intézett kérdésekre is. Ettől bizonyára mindenki jobban is érezné magát. 
A jól működő, boldog emberi közösségekben a siker a közös erőfeszítésben és az egymásnak megadott tiszteletben rejtőzik. Ezek az értékek csak egy befogadó kultúrában életképesek.

A szerző vállalkozó. Vitatkoznál vele? Ide kattints!