Ürességgel nem lehet méregteleníteni se Orbán, se Kádár után

2010 óta a politika újra mindenható lett: a közéletet a viszonyulás és a viszonylagosság hatja át. Tartalom nélküli ellenzéki pártokkal viszont nem fog sikerülni ezt meghaladni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Kis falunk, a Mecsek lábánál fekvő Hosszúhetény korábbi polgármesterasszonya – aki több, mint egy évtizeden keresztül hatékonyan és szeretettel egyengette a falu ügyeit, miközben a kilencvenes évek Nemzeti Alaptantervén is otthagyta a keze nyomát – 1992 tájában azt jósolta, hogy

A képviselőtestületben majd’ mindenki jóízűen ki is nevette. Azok, akik ma még élnek közülük, valószínűleg igazat adnának neki.

Egyelőre el is telt harminc év, de az nem világos, hogy milyen irányban haladtunk. Ha esetleg részben mégis előre, akkor az bizonyosan nem a politikusok érdeme, hanem az embereké. Ma úgy tűnik, hogy a történetben szereplő, másként gondolkodó generáció messzebb van, mint valaha. Vagy talán mégsem?

A mostani húszévesek meglehetős nyugalommal tekintenek az országon kívülre, ha a jövőjükről van szó. Sokan talán nem élik át a haragból politizálást, vagy nem is értik. Ülnek a háttérben, vagy kissé cinikus véleményüknek, támogatásuknak adnak hangot (mint például itt vagy itt), de úgy tűnik semmiképpen nem szívják mellre az egész ügyet, mint a nyugdíjas és a középkorú korosztály.

Nem iratkoznak fel (mind) a félelemmel átitatott jövőképre, legyen az a migránsoktól vagy Orbántól való félelem. Bizonyára az is feltűnik nekik, hogy kevés olyan 40-est látnak, akiknek az arcáról még nem fagyott le a mosoly, és nem biztos, hogy ugyanezt szeretnék saját maguknak.

Léteznek számukra sokkal vonzóbb lehetőségek, de egyelőre nem itthon. A rossz praktikák öröklődnek, és az egyik generáció mérgezi a másikat, de mindig van egy evolúciós tényező. A kockára szabott szabadságérzet nem kompatibilis azzal az életérzéssel, amiben a mai tizenévesek többsége szocializálódik. Ha itthon tovább szorul a hurok, hamar előkerülhet Emma Goldman legendás mondása akár az illiberális háztartáson belül is: „Ha nem táncolhatok, nem érdekel a forradalmad.”

2010 óta a politika újra mindenható lett

Húsz évvel az első szabad választások után sokan úgy gondolták: jobb lesz felszámolni a parlamenti „káoszt”, hogy egyről a kettőre jussunk. Volt ugyan kis félsz a levegőben, de sokan beadták a derekukat egy új korszak reményében. Most már lehet tudni, hogy ez a vélt megoldás a probléma része volt, és a fürdővízzel a gyerek is kiment az ablakon. De akkor még ki gondolta volna, hogy nem csak a Retro rádió fogja visszahozni a hatvanas éveket?

A politikusok rajta tartják a kezüket az ország életének minden területén. Régen is így volt, de külső kényszerből, erőszaktól támogatva. Ennek elvileg egyszer már vége lett, és mégis: lassan újra erre a pontra jutunk vissza, de ezúttal mintha magunktól, belső kényszertől vezetve történne mindez, mintha nem volna jobb ötletünk.

Apáinknak kötelező, és főleg: létkérdés volt politikai kérdésekben viszonyulni, lelkesedni, hinni. Ellenállásról, szkepticizmusról nem nagyon lehetett szó. Az egyet nem értés bűn volt akkor, ma pedig gátlás. A félelem és a gátlás nem ugyanaz, az eredmény láthatólag mégis nagyon hasonló. A családi beszélgetések ugyanúgy lehalkulnak ma, ha a hatalom fenyegetéséről esik szó, mint a hetvenes években. Ez pedig elég szomorú.

A konfrontációra és a félelemre alapozó politikai ámokfutás átfordította a közéleti szereplőkkel hagyományosan beteges viszonyt ápoló embereket a sötét oldalra, és a hivatásos politikusok újra prófétákká vagy gazemberekké váltak a szemükben, kinek-kinek pártállása vagy szimpátiája szerint.

A politikusok kevés kivétellel főleg egymásról beszélnek. Talán ezért nem is nagyon érdeklik a választókat.

A történelem nem ismétlődik, de rímel

Ha esetleg igaz is, hogy a politika és a politikusok tükrözik az emberek és a társadalom működését, akkor sem érdemeljük meg a mostani garnitúrát. Valószínűleg az ország működne akár politikusok nélkül is, sőt megkockáztatnám, talán sokkal jobban – de sajnos nem lehet egyszerűen felmondani nekik. Alternatívákat kellene nyújtani.

Persze elnyomás van, mondhatnák sokan, ami igaz is, de más is van. A pártállam a felejtésre épített kultúrát, és ennek köszönhetően elveszett az a közös proaktív képesség, ami időről időre megújíthatná a közéletet. Megújulás hiányában marad a szellemidézés. Politikusaink csak az tudják ismételni és variálni amit gyermekként, fiatalként magukba szívtak egy szélsőségesen normativizált és meglehetősen torz rendszerben.

2019-ben már „csak” a fákat és a fecskéket vegzálják fizikailag, illetve a hajléktalanokat ebben a különös kissé absztrakt magyar háborúban, amiben a félelem nagyon is figuratív. A civileket már nem lehet, az már nem férne bele sem az illiberális kódexbe, sem az EU-ba, pedig az indíttatás megvolna rá.

Felejtés és üresség a pártok fejében

A több évtizedes felejtés után kicsit úgy állunk, mint Macondo lakói Gabriel Garcia Márquez regényében, a Száz év magány első fejezetében, amikor a dolgoknak még nem volt nevük és ujjal kellett rájuk mutatni, illetve felcédulázni őket, hogy beszélni lehessen róluk.

Ha végigtekintünk a magyarországi pártkínálaton azt láthatjuk, hogy a megújulás igényének és lehetőségének háttérbe szorulása olyan politikai pártokat termelt ki, akik már elfelejtették önmagukat, vagy épp nem tudják, honnan jönnek és hova tartanak – esetleg mindkettő. Folytonosan a szalagkorlátnak csapódva probálják belőni az egyenest, vagy sikertelenül próbálnak lefedni egy túl nagy szegmenst egy gyakorlatilag üres játéktéren, ahol egyébként csak a szélsőjobb B szektor teltházas.

Talán ezért is ma Magyarországon nehéz ellenzéki összefogást kicsiholni.

A pártoknak vállalható karaktert, programot és profizmust kellene felmutatniuk ahhoz is, hogy a választókhoz közel kerüljenek. Talán a jelenlegi helyzetben egy plurális, egyenként jól definiált ellenzéki mezőny sokkal jobb eséllyel dolgozhatna a magyarországi nagypolitika gyógyításán. 

Mikor lesz pártja a magyar diaszpórának, a feministáknak, vagy a migránspártiaknak?

Miért nincs például feminista értékeket előtérbe helyező, vagy a migráció mellett nyíltan kiálló párt? Legyen az akár ellenőrzőtt migráció, vagy kimondottan anarchista jellegű?  Az ellenpólus megjelenése napirendre tűzné a kérdés elemző megvilágítását. Nyilván ez azt nem jelentené, hogy több vagy kevesebb külföldi jönne, de azt igen, hogy az egész kérdés radikálisan normalizálódna, és le tudna csapódni a hisztifellegekből.

Az elmúlt pár évben a regresszió és a hatalmi terjeszkedés láttán a pártok főleg a figyelmeztetésre és a kritikára összpontosították energiáikat, nem pedig alternatívák kidolgozására. A pszichológiai csapda túlságosan jól működik minden irányban.

Ha létezik egy Hofi-viccekken kifent választási programmal rendelkező viccpárt (a Kétfarkú Kutyapárt), akik komoly aktivistákként „viccelnek” szerte az országban, miért is ne lehetne más indítványokkal harcba indulni a szavazókért? Például: 

+ ÉÉHD – Élni és Élni Hagyni Demokratikus Szövetség,

+ PROHUF – Pro-migrációs Humanitárius Fórum,

+ ÉLASOC – Élhető Adórendszerért Social Club,

+ MDP – Magyar Diaszpóra Párt.

Ezek a példák elsőre viccesnek is tűnhetnek, de ha körülnézünk kicsit európai féltestvéreinknél, igazán meglepődhetünk. Például Spanyolországban 2017-ben 4772 (négyezerhétszázhetvenkettő) bejegyzett párt működött. Lakosságszámra vetítve ennek a pártmennyiségnek 1200 lenne a magyar megfelelője.

Érdekvédelmi szervezetek, különféle ideológiájú, színű, szagú, és főleg valós pártok sokasága, akik nincsenek a fősodorban, de léteznek afféle csíráztatóként. Vannak közöttük viccesek is, annak ellenére, hogy törvényi oldalról nem is olyan egyszerű pártot alakítani. A teljesség igénye nélkül ott van

+ a Túlterhelt és Mérges Polgárok Pártja (bizonyára Magyarországon is lenne támogatottsága),

+ a Legjobb Párt,

+ a Kölcsönös Romantikus Támogatás Pártja, vagy

+ a Tiszteletlen és Szürrealista Párt.

Ebből a sokezer pártból 61 vett részt az utolsó választásokon és jelenleg 13 foglal helyet a spanyol parlamentben.

Méregtelenítés

A viccen túl:

Ez nem mindig volt így. A spanyolok nagyon súlyos diktatúrából kezdtek kilábalni 15 évvel előttünk, 1975-ben, és szintén sok stáción, regresszión estek és esnek át ma is. 

Itthon valós problémák köré szerveződő pici, önfenntartó, önszerveződő egyesületek sokaságai lehetnének a csíráztatói egy újraélt, részvételre épülő közéletnek. Az igazi változáshoz azonban le kell küzdeni a mindenható állam és a paternalista vezetők ideálját, ami a csak a fiatalok számára lesz elérhető cél.

Olvasnál még Nagy Péter Sándortól? Ide kattints!